Jó volt nézni – Sinkovics Gábor jegyzete

Ledermedt fradisták és kispestiek álltak csendben.

Nem a Szibériából különleges ajándékként érkező hidegtől és a folyamatos hóeséstől reszkettek, sokkal inkább az ember kiszolgáltatottságától, a sors igazságtalanságától. A kezdő sípszó előtt fradista és kispesti gyászolt szombat este újpestit – a huszonhat esztendősen elhunyt Lázár Bencére emlékezve valamennyi NB I-es mérkőzés gyászszünettel kezdődött. S mert a futball ilyen világ, a mély csendet pillanatokon belül hangorkán váltotta fel, hiszen rangadóval rajtolt a „tavasz”.

Érdemes volt Georges Leekens szemüvegén keresztül is figyelni az első meccsek s persze a rangadó történéseit. Ha a belga szakember notesszal és elegáns töltőtollal járja a magyar pályákat, akkor a kapitányi füzetébe felírhatott néhány nevet. Mert tapsolunk, ha az uruguayi légiós sokat fut, ha a macedón kőkemény, ha a szerb határozott, ha a brazil ügyesen cselez, de akkor örülünk igazán, ha Böde Dániel feltartóztathatatlan a kapu előtt, s ha Eppel Márton lövi a gólokat.

Szomorúan rajtolt a tavaszi idény, de a Ferencváros–Honvéd rangadó valamelyest hitet, reményt adott.

Örülünk minden apró jelnek, biztató mozdulatnak – egy-egy jó meccsnek.

Mint amilyen ez a szombat esti volt.

Izgalom, fordulatok, sok futás, bátor cselezés, mindenáron való győzni akarás.

Csak bízhatunk benne, hogy Georges Leekens ennél többet, jóval többet akar, hogy a szövetségi kapitánynál mindez csak alap és afféle kitöltött jelentkezési ív az esetleges kerettagsághoz.

A Fradi a végén magabiztosan győzött, a Honvéd nemes ellenfélnek bizonyult, s az ember ilyenkor arra gondol, lehet még ereje a magyar futballnak, eljön az a pillanat, amikor minden bajnokit akkora tempó és akarás jellemez, mint a szombat estit.

Mert ezt valóban jó volt nézni.