Mi minden hiányzik a magyar futballból?

– Egy lengyel élcsapatnál, amilyen a Lech Poznan, hogyan épül fel a megfigyelői hálózat? Önből hogyan lett a magyarországi referens?

– Négy éve vagyok felelős Magyarországért. Eredetileg Csehország és Szlovákia tartozott volna hozzám, de én kértem, hogy tágítsuk a kört Magyarországra is, mert láttam lehetőségeket a magyar piacban – válaszolta a Nemzeti Sport Online kérdésére Andrzej Dara, a Lech Poznan játékosmegfigyelője. – Ezeket az országokat járom hétről-hétre, általában havonta legalább egyszer magyar NB I-es meccseken is feltűnök. A Lechnek öt megfigyelője van, a hálózat tulajdonképpen egész Európát lefedi, nem csak a kelet-közép-európai térséget. Talán furcsán hangzik, de még Nyugat-Európában is vannak olyan piacok, amelyeket egy lengyel klubnak érdemes nyomon követni. Ilyen lehet például a francia másodosztály, amelyben időről időre feltűnnek olyan fiatal afrikai légiósok, akik szép karriert futhatnak be Európában, és akik számára a lengyel élvonal előrelépést jelenthet. Egy játékos megfigyelése egyébként mindig minimum fél-, de gyakran többéves folyamat, ami alatt nyomon követjük a szóban forgó labdarúgó fejlődését, és ha én úgy látom, megérett, arra, hogy a Lech szerződtesse, akkor még a klub többi megfigyelője is eljön, és véleményt alkot róla, kiértékeljük a futballista erősségeit és hiányosságait is. Ezek után lehet szó a játékos megvásárlásáról.

– Mi a véleménye a magyar futballról?
– Egyértelműen fejlődést látok Magyarországon.

– Jó magának…
– Nézze, mi, lengyelek és magyarok nem álmodhatunk igazán hangzatos, nagy sikerekről, a kicsi eredményeknek is örülnünk kell. Hurráoptimizmusra természetesen nincs ok, de látom a dinamikus fejlődést. Az infrastruktúrában, a futballt övező körülményekben mindenképp előrelépést vélek felfedezni a néhány évvel ezelőtti állapotokhoz képest, a felcsúti Puskás Akadémia stadionja például teljesen lenyűgözött. De négy éve például azt sem tudtam elképzelni, hogy egy magyar középcsapat, mint amilyen a DVTK, idegenben meg tud verni egy bolgár élcsapatot, mint amilyen a Liteksz.

– Tudja, nálunk úgy van ez, hogy amikor van egy-két biztató momentum, amikor látunk egy kis fényt az alagútban, akkor általában hamar megjelenik a vonat is. Mindig jön egy újabb és újabb kijózanító pofon, mint amilyen most a portugáloktól elszenvedett hat-egyes vereség volt az U19-es Eb-n.
– Mi Lengyelországban hamar átlendülünk a kudarcokon, a futballszeretet erejének köszönhetően. Három napig sírunk, aztán újra tudunk örülni a labdarúgásnak. Higgye el, a magyar labdarúgásnak is megvannak azok az értékei, tehetségei, akikben megvan a potenciál ahhoz, hogy külföldön is szép karriert fussanak be. Például a szombathelyi Radó András, a fehérvári Haraszti Zsolt, Kleinheisler László és Kovács István. Nem biztos, hogy ők a legjobb játékosok, de a képességeik alapján bennük látom leginkább a lehetőséget. De itt van például az U19-es válogatottból Kalmár Zsolt is, akit már korábban is láttam játszani, és nagyon sokat fejlődött azóta. Meggyőződésem, hogy ezek a gyerekek hosszú távon előrelépést jelenthetnek.

– Feltéve, ha nem ragadnak be a magyar futballközegbe. Kovács István például már két éve nagy ígéretnek számított, de mintha megakadt volna a fejlődése. Tavasszal már a Videotonban sem volt kulcsember, pedig korábban úgy tűnt, csak idő kérdése, mikor szerződteti egy külföldi klub.
– Fontos kérdés, kinek mi az érdeke. Érthető, ha egy klub szeretné, hogy egy jó játékos minél tovább segítse csapatát a célok elérése érdekében, úgy, hogy közben a saját értékét is növeli, hogy később minél magasabb áron adhassák tovább. A játékosnak pedig a fejlődése szempontjából az az érdeke, hogy erősebb bajnokságban is lehetőséghez jusson. Egy futballista azonban akkor piacképes, amikor ajánlat érkezik érte. Vagyis ilyenkor kell körültekintően mérlegelni a lehetőséget, és a játékos érdekeit is figyelembe véve dönteni. Fontos, hogy a menedzserek és a klubok együtt tudjanak dolgozni a futballista fejlődését szem előtt tartva. Magyarországon sokszor egymillió eurót is elkérnek egy-egy tehetségért, miközben ennyi pénzért nem egyszer már Franciaországban vagy Németországban is lehet U-válogatott futballistát venni. Ezért például hosszú távon eredményesebbek lehetnek azok az üzletek, mint amilyet a ZTE vagy a Lombard Pápa kötött a Lech Poznannal Artjoms Rudnevs és Lovrencsics Gergő esetében, amikor a játékos szereplésétől, további előmenetelétől függően az eredetileg alacsonyabb ár mellett további összegekhez juthat az eladó. A magyar kluboknak el kell fogadniuk, hogy egy lengyel klubnak nincs annyi pénze, mint a nyugati együtteseknek. Viszont az említett példák mutatják, az NB I-es játékosok sokat fejlődhetnek a lengyel élvonalban, és az egész magyar labdarúgás előreléphet, ha a tehetségek egy erősebb bajnokságban edződhetnek. A mi példánk erre Robert Lewandowski volt, az egész ország örült, amikor el tudtuk adni Dortmundba, mert mindenki tudta, hogy Németországban még jobb játékos lesz belőle.

– A Lech Poznan évről évre újabb és újabb játékosokat tud eladni erősebb bajnokságokba, topligákba. Hogyan döntik el, hogy mikor érett meg egy játékos az eladásra?
– Amikor jobb, mint az átlag.

– Lovrencsics Gergő már jobb, mint a lengyel átlag?
– Az edzőnk szerint a csapatunk legjobbjai közé tartozik és az is biztos, hogy most már sokkal jobb játékos annál, mint amilyen Pápán volt. A jövőjét azonban a Lech Európa-liga szereplése is meghatározza, hiszen az El-csoportkörében, ha eljut odáig a csapat (az interjú megjelenésekor 1–0-s hátrányban van a gárda a 3. selejtezőkör első, idegenbeli meccse után az izlandi Stjarnannal szemben – a szerk.) egyrészt tovább fejlődhet, másrészt az értéke is nőhet. Úgy vélem, Lovrencsics és Rudnevs sem jutott volna el a mostani szintre, ha nem igazol hozzánk, Lengyelországba.

– Mi az a plusz, amit a lengyel élvonal hozzá tud tenni egy játékos előrelépéséhez az NB I-hez képest? A magyaroknak miben kell a leginkább fejlődniük ahhoz, hogy külföldön, például Lengyelországban megállják a helyüket? Kívülállók a legtöbbször a magyar mentalitásban látják a problémát…

– Tény, hogy a magyar futballistáknak nem a mentalitás az erősségük. Magyarországon sokan – játékosok és a klubok is – például lebecsülik Lengyelországot, pedig a lengyel játékosok éppen abban jók, amiben a magyarok nem annyira – a küzdésben. Ha pedig a lengyel küzdeni tudás megfelelő technikai képességekkel is párosul, akkor kapunk egy olyan kész játékost, mint amilyen Lovrencsics, aki nálunk tanult meg igazán küzdeni. És ez alatt azt is értem, hogy megtanult harcolni a helyéért, mert Poznanban például hárman is küzdenek ugyanazért a pozícióért, Gergő egyik közvetlen vetélytársa például a svájci U21-es válogatott Darko Jevtic. Az NB I-ben sok futballistának nincs megfelelő konkurenciája, nincs rákényszerítve arra, hogy folyamatosan a legjobbját nyújtsa, mert egy rosszabb teljesítmény után is biztos a helye a kezdőcsapatban. Ez egyébként nemcsak Magyarországon, hanem például Szlovákiában és Csehországban is probléma. Kis országok, kevesebb játékos, kisebb konkurencia, ami miatt viszont a tehetségek nem tudnak kész játékossá érni. Ezért lehet az ezekből az országokból kikerülő labdarúgók számára egy köztes lépcsőfok a még erősebb ligák irányába a lengyel élvonal. Nálunk nem ritka, hogy egy-egy rangadón például harminc-negyven külföldi megfigyelő is ott ül a lelátón, vagyis könnyű feltűnni, felkelteni a német, angol és más egyéb nyugati első osztályú klubok érdeklődését. A szlovákok ezt már felismerték, egyre több nálunk a szlovák légiós, és nemcsak az élvonalban, hanem a másodosztályban is. Magyarországról viszont jelenleg Lovrencsics az egyetlen hírmondó.

– A másik tényező, amit a kritikusok egyre többet emlegetnek a magyar futballal kapcsolatban, hogy nagyon átpolitizálódott, és egyre kevésbé működik piaci alapon.
– A lengyel labdarúgás a politikától függetlenül, gazdasági érdekek mentén működik. Akárcsak a fejlett nyugati országokban, gazdasági ágazattá nőtte ki magát. Lengyelországban jól működik az a struktúra, hogy a klubok elsősorban a szövetségtől, a tévés pénzekből, illetve a játékoseladásokból származó bevételekből tartják el magukat. Amíg ezek az egységek megvannak, és az ezekből a forrásokból befolyó összegek egészségesen eloszlanak, addig tud gazdasági alapokon működni egy csapat. A lengyel bajnokság a magyarral szemben természetesen jóval nagyobb piacot is jelent. A Lech meccseit például átlagban tizennyolc-húszezer szurkoló látja, de a Legia elleni rangadóra negyvenezren is összejönnek. Ugyanakkor a bennmaradásért küzdő gárdák is átlagban minimum ötezer néző előtt játszanak.

– Az az elmondottakból is jól látszik, hogy a lengyel futball igencsak a miénk előtt jár. Ha viszont az eredményességet nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a lengyel válogatott kétezer-hat óta nem szerepelt világbajnokságon és ezerkilencszázkilencvenhat óta nem jutott lengyel csapat a Bajnokok Ligája főtáblájára. Mi ennek az oka?
– Ahogy már említettem, a lengyel játékosok nagy küzdők, és éppen a mentalitásuknak köszönhetően többen a Bundesligában is megállják a helyüket. Ugyanakkor a mi játékosaink többsége nem elég technikás. Persze van néhány kivétel, mint például Lewandowski vagy Blaszczykowski, de belőlük kellene legalább tíz.

– Mi magyarok mit nem adnánk akár egyetlen Lewandowski képességű játékosért…
– Erre csak azt mondhatom, mi szeretettel fogadunk minden magyart, és – ahogy Robert példája is bizonyítja – tőlünk indulva nagyon magas szintre is el lehet jutni. Hogy is van a mondás? Lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol, s issza borát. Szeretném, ha az együttműködést a jövőben a labdarúgás terén is meg tudnánk valósítani. Én ezért dolgozom.