Somogyi Ádám: Bárcsak valahogy visszaadhatnám a szeretetet!

– A múlt héten érzelmes, de mégsem csöpögős levélben elbúcsúzott a csapattól a közösségi médiában, s tudatta, elhagyja a klubot. Mi állt ennek a hátterében?
– Rendkívül nehéz volt meghozni a döntést, mert közel került a szívemhez az Olaj – válaszolta a Nemzeti Sportnak Somogyi Ádám, az idei Magyar Kupa-győztes, bajnoki ezüstérmes NHSZ-Szolnoki Olajbányász 25 éves irányítója. – Sohasem gondoltam volna, hogy profi karrierem során egy város és az ott élő emberek, a szurkolók ilyen közel kerülnek hozzám, márpedig ez történt az előző másfél évben. Eddigi pályafutásom egyik legnehezebb döntését kellett meghoznom, de abból a szempontból, milyen lehetőség érkezett, mekkora kihívás vár rám új csapatomnál, ennek így kellett lennie.

– A pletykák szerint külföldön folytatja, nívós együttesben…
– A magyar bajnokságnál magasabb szinten, igen, de egyelőre ennél többet nem mondhatok.

– Nem zárta ki, de nem is ígérte a visszatérést. Szándékosan?
– Tényleg nem akarok ebbe belemenni, legyen ennyi elég egyelőre.

– Mit lát a bajnoki ezüstérmes csapat jövőjét illetően?
– Fényes jövőt, szép folytatást. Ezt nem azért mondom, mert másfél évet töltöttem el az Olajnál, vagy mert elfogult lennék, hanem mert belülről láttam, hogy működik a klub, a játékosok, a vezetők hogyan viszonyulnak a sporthoz, a célokhoz, egymáshoz. Fontos, de itt nem a játéktudás a legfontosabb, a kultúra felépítésénél elengedhetetlen, hogy az emberi kvalitásoknak is nagy szerepük legyen. Cseh Botond szerződtetése is egyfajta igazolása, hogy miként építkezik a klub, ezt egyébként tiszta szívvel üdvözlöm és sok sikert kívánok neki. A jelenlegi magyarok jó emberek és kitűnő versenyzők, jó kezekben van a csapat, élnek-halnak azért, amit tesznek és amiért csinálják, a szenvedély érezhető. Persze az eredmény fontos, de olyan értékek számítanak prioritásnak, amelyek fényes jövőt hordoznak magukban. A lényeg, mindenki adjon bele mindent, a szívét-lelkét tegye ki a pályára. Ez jellemző a szurkolókra is.

– Beszéljünk a döntő harmadik meccsén elszenvedett súlyos sérüléséről, amikor hat helyen eltört az orra és az utolsó két találkozón emiatt nem léphetett már pályára.
– Érzelmileg túltettem magam ezen, s mindig is mondtam, mindenkinek joga van a saját véleményéhez. A szerb Alek­sza Novakovics az utolsó meccs előtt bocsánatot kért tőlem, nem haragszom rá. Ám nem vagyok százszázalékosan biztos benne, hogy mindent elkövetett azért, hogy elkerülje a lehetőségét, hogy sérülést okozzon nekem. Minden, amit a kiesésem után láttam a csapattól, a szurkolóktól, azért hálás vagyok. Mellettem álltak, erőt adtak, Krnjajszki Borisz a fejpántomban játszott, Rudner Gábor a bemelegítőpólómat viselte, s Szombathelyen nyert a csapat, ami elképesztő bravúr volt. Rengeteg együttérzést, biztatást kaptam, bárcsak valahogy visszaadhatnám ezt a szeretetet!

– Hogyan küzdött meg azzal, hogy a negyedik meccset a kórházban televízión nézte, az utolsón pedig a kispadról figyelte, ahogy a Falco átrohan a Szolnokon és megszerzi a bajnoki címet? Mennyire volt ezt nehéz elviselni sérülten?
– Az élet nehézségei nem itt kezdődnek… Az energia és az erő is elfogyott. Mindent megtett mindenki, mindenki a maximumot adta, ezt a szurkolók is látták, ezért ünnepelték az évadot a nagy különbségű vereség után is. Fantasztikus volt, sosem láttam még ilyet, életre szóló, meghatározó élmény, amit sosem felejtek el.

– Mennyit javult az állapota?
– Egy ilyen jellegű törés után öt-hat hét alapvetően kell a csontok összeforrására. Már kondizok és kardiózok, hétfőtől a pályán is elkezdek edzeni, maszk is készül, ebben leszek. Vasárnap ültem be először oxigénkamrába, eddig nem lehetett.

– Ezek szerint van esély, hogy július elején a finnek és a belgák elleni világbajnoki selejtezőn visszatérjen?
– Meglehet, de az esélylatolgatást nem szeretem, s nem is vagyok jó benne. A cél, hogy pályára léphessek a válogatottban. Nagyszerű lenne kiharcolni a továbbjutást, de nem másban bízunk. Ha esetleg a finneket idegenben legyőznénk, az az utolsó körre is nagy lökést adna, s nagy lépés lenne, hogy esetleg kijussunk a vébére. Magyarként fontos, hogy tudjunk és merjünk nagyot álmodni, persze nyilvánvaló, nagy erőfeszítéseket kellene tenni, de nincs lehetetlen.