Túl jó csapat – Bobory Balázs jegyzete

Abban azért biztos vagyok, hogy az egyszeri kosárlabda-szurkoló nem úgy állt fel kedd este a tévé elől a magyar női kosárlabda-válogatott olaszok elleni mérkőzése után, hogy a kutyafáját, nyerhettünk volna, de sebaj, mert így is 2003 óta a legjobb eredményt értük el Európa-bajnokságon azzal, hogy a legjobb tizenkettőbe kerültünk.

Az egyszeri kosárlabda-szurkoló mérhetetlenül dühös volt, mert pontosan látta, hogy ez az olasz csapat még közepes játékkal is verhető lett volna azon az estén, azonban két gyengén teljesítő alakulat alacsony színvonalú, rengeteg érthetetlen hibával tarkított összecsapásából mégis a szerencsésebb csapat – a magyar sportszerető közönség bánatára nem először –, az olasz került ki győztesen. A mérkőzés összképe egészen biztosan nem szerez újabb híveket a női szakág küzdelmeinek – a két válogatott együtt nem jutott el száz pontig –, és lehet ezt a nagy tétnek tulajdonítani, de a minden téren felkészült profi sportolók egyik ismérve, hogy éppen a legnagyobb nyomás alatt képesek a legjobbjukat adni.

Volt szerencsém ezeket a lányokat tavaly végigkísérni a selejtezősorozaton, amely során oda-vissza megvertük például a most negyeddöntőre készülő szlovákokat, és csoportelsőként kvalifikáltuk magunkat Csehországba. Ami akkor feltűnt, hogy jó csapatunk van. És most nem is csak szakmai szempontból mondom ezt, főleg a közösséget jellemezném így. Nagyon kedves, aranyos lányok dolgoznak Stefan Svitekkel, akik nem késnek el a megbeszélt találkozókról, csendesen beszélgetve étkeznek, és takarodó előtt már tíz perccel az ágyukban vannak. Talán éppen az a csibészség, esetenként az egészséges kivagyiság hiányzik belőlük, ami egy ilyen mérkőzésen ahhoz kell, hogy a mérleg nyelve felénk billenjen. És talán éppen ezért honosítottuk Vandersloot Courtneyt, hogy a kritikus pillanatokban ő döntsön, de a török bajnoki döntő legértékesebb játékosának csak jó pillanatai voltak ezen az Eb-n, az olaszok elleni mérkőzésen meg szinte csak rosszak, lehet, hogy többször csúszott el a parketten labdavezetés közben, mint ahány jó passza volt, és most az egylabdás meccs utolsó akciójáról ne is beszéljünk.

Azonban még véletlenül sem szabad csak az ő nyakába varrni a vereséget, mert a rutintalanság is nagy ellenségünk volt, a lányoknak még szokniuk kell, hogy olyan tornán szerepelnek, amikor gyakran jelenik meg csinos arcuk meccs közben az óriáskivetítőn (illetve a tévéképernyőn), és nem biztos, hogy a legfontosabb összecsapás végén, egy perccel a zárás előtt ezen szégyenlősen nevetgélni kell a kispadon, hanem muszáj a feladatra koncentrálni.

A kosárlabdára. Mint mindig, minden alkalommal, akkor is, ha csak egy átlagos magyar bajnokiról vagy éppen sorsdöntő Eb-mérkőzésről van szó.