„Sokkal többet kaptam a hokitól, mint valaha gondoltam” – interjú Garát Zsomborral

– Hogy van Belián?  
– Szuperül, köszönöm! A kisfiunk féléves múlt, szépen nő és egyre többet alszik, bár éjszakánként enni még felkel.

– S hogy tetszik az apaszerep?  
– Csodás és nagyon izgalmas, persze néha kicsit fárasztó. Nem könnyű összehangolni a kisgyerekes mindennapokat és a hokis elfoglaltságaimat, az edzéseket, utazásokat, meccseket, de nekem most már a család az első, és egyre jobban beletanulok a kettős szerepbe. Elmondhatatlanul hálás vagyok a feleségemnek, Fanninak…

–  …a női jégkorong-válogatott korábbi csapatkapitánya, Garát-Gasparics Fanni a boldog anyuka…  
– …így van, s nála jobban kevesen tudják, mi a profi sport lényege, mi kell ahhoz, hogy a lehető legjobban ráhangolódjak a mérkőzésekre. A meccsek előtti éjszakákon magára vállal minden, a babával kapcsolatos teendőt. Amennyire csak lehet, a többi napon természetesen igyekszem minél több terhet levenni a válláról.

– Fürdet és pelenkázik is?  
– Az első pillanattól! Fel sem vetődik, hogy lemaradjak erről az élményről. Persze még mindketten tanuljuk a szülői szerepet, s a jégkorongsportban eltöltött huszonhárom év után nyilván Fanninak is új ez az élethelyzet, de ahogy látom, élvezi minden percét. Ami viszont nem zárja ki, hogy esetleg majd visszatérjen a jégre.

– Igaz, hogy Belián anyakönyvi kivonatában a születési hely Nottingham?  
– Amikor kiderült, hogy Fanni babát vár, már Angliában jégkorongoztam, ezért úgy készültünk, hogy Belián odakint jön világra. Nottingham manapság már könnyen elérhető, a nagyszülők jöttek is, és rengeteg segítséget kaptunk tőlük. A szülést követően Fanni többször haza tudott ugrani, sőt, a téli olimpia idején tévés szakkommentátori feladatot is vállalt.

– A bajnoki idény végén milyen hangulatban tért haza és csatlakozott az elit világbajnokságra készülő válogatotthoz?  
– Ami az idényt illeti, felemás érzéseim vannak. Nagyon erős csapatunk volt, talán az egyik legerősebb a ligában, ezért jelentett csalódást a bajnoki szereplésünk. Januárig úgy tűnt, minden sorozatot győztesen fejezhetünk be. Előbb megnyertük a Kontinentális Kupát, a klub történetében másodszor – a döntőben a kazah Torpedo Uszty-Kamenogorszkot győztük le 4–2-re, majd hazavittük 
a Challange-kupát is, ami az itthoni Magyar Kupa szigetországi megfelelője. A bajnoki alapszakaszt viszont csak a harmadik helyen fejeztük be, ám ezzel együtt sem gondoltam, hogy nem jutunk be a rájátszásba. Sajnos ez történt, a negyeddöntős párharcot elvesztettük a Manchester Storm ellen, ami óriási csalódást jelentett. A négyes döntőnek Nottingham adott otthont, a kiesésünk ellenére még ott voltam a városban, és igencsak fájó élmény volt, hogy nélkülünk zajlottak az éremcsaták. Nem vagyok jó vesztes… Annak viszont örülök, hogy maradt még erre az idényre feladatom, ráadásul a válogatottban a hazámat képviselhetem.

– Mégpedig újra az elit vb-n, hiszen tavaly sikerült benn maradni a legmagasabb osztályban, amire korábban nem volt példa.  
– A felkészülés első szakaszában két meccset játszottunk Svájcban, én odakint csatlakoztam a bő kerethez. Akkor döbbentem rá, mennyire hiányzik ez a közösség, amelyhez immár tíz éve tartozom, sőt, ha az utánpótlás-időszakot ideszámítom, még régebben. Az utóbbi három évben az idény közben rendezett tornákra nem tudtam hazajönni, csak a vb-felkészülésre estem be.

– Mielőtt a világbajnokságra rákanyarodnánk, térjünk vissza kicsit Nottinghambe! A brit hoki mifelénk nincs reflektorfényben, ráadásul a szerződéskötésekor azt nyilatkozta, némiképp kényszerpályán mozgott a csapatkeresésnél. Két idénnyel a háta mögött miként értékeli: megérte az Elite Ice Hockey League-be szerződni?  
– A néhai amerikai üzletember, Steve Jobs mondta egyszer: utólag tudjuk összekötni a pontokat az életünkben, hogy mi miért alakult úgy, ahogy. Mielőtt Európába visszatértem, az Egyesült Államokban jégkorongoztam a Worcester Railers együttesében, ez a New York Islanders ECHL-ligában szereplő farmcsapata. Nem könnyű az Erste Ligából belecsöppenni az amerikai hokivilágba, de úgy tűnt, sikerül kinyitnom néhány ajtót. Maradni szerettem volna, a Worcester azonban szerény költségvetésű klub, ezért nekem kellett volna kifizetnem a másfél millió forintba kerülő vízumomat. Ez rizikós befektetésnek tűnt, mert az ECHL-ben nincs rá garancia, hogy az ember kitöltheti a szerződését, a Railersnél pedig nemcsak az edzőt, hanem az engem ismerő vezetőséget is lecserélték. Mindez szeptember elején derült ki, ekkorra Európában már feltöltötték a kereteket. A Nottingham azonban sérülés miatt elvesztette az egyik kulcsvédőjét, ezért hívott, én pedig rábólintottam a klub ajánlatára, s ez a döntés utólag is jónak bizonyult.

– Mert?  
– Először is Nottighamben született meg a kisfiunk, így ennek a városnak örökre különleges helye lesz a szívünkben. Tény, hogy a brit jégkorong nincs reflektorfényben, de szerintem tíz éven belül látványos lesz az előrelépése. Én már hat-hét éve is érdeklődtem az angliai lehetőségek iránt, mert ott a hoki mellett egy év alatt egyetemi mesterdiplomát lehet szerezni. Ebben az idényben éltem is ezzel a lehetőséggel; nyár végén vehetem át a felsővezetői közgazdászdiplomámat. Ami a bajnokságot illeti, a szakmai színvonal természetesen nincs egy szinten a svéd vagy a finn ligáéval, de sokan meglepődnének, milyen nagy az érdeklődés a sportág iránt, s milyen fanatikusak a szurkolók – a mi drukkereink e tekintetben is élen járnak.

– Milyen egy magyar hokis élete Nottinghamben?  
– Egy apartmankomplexumban lakik minden légiós, a mostani idényben tizenhat külföldi volt a keretben. Így megvolt a privát szféránk, de mégsem a városban szétszórva éltünk, a közösségi tereket pedig a feleségek, barátnők, gyerekek remekül kihasználták. Ami a szakmát illeti: heti két-három mérkőzést játszottunk, aki minden alkalommal pályára lépett, csaknem nyolcvan mérkőzéssel fejezte be az idényt – nekem a hajrában volt kisebb sérülésem. A liga négy országrész, Anglia, Skócia, Wales és Észak-Írország csapatait fogja össze. Nekünk annyiban szerencsés a helyzetünk, hogy Nottingham Anglia középső részén fekszik, így nem kell előző nap útra kelnünk, több időt tölthetünk a családunkkal. A legtávolabbi helyszín sincs messzebb hét óránál, nekem pedig a székelyföldi túráknak köszönhetően már van rutinom a buszozásban.

– Mennyire sikerült felfedezni Robin Hood városát?  
– Fannival nagyjából tíz percre laktunk a nottinghami vártól, amit ők kastélynak hívnak, de a Nottingham Castle valójában egy középkori erőd. Azok a csapattársaim, akiknek nagyobb a gyerekük, rendszeresen látogatják, mert van arrafelé egy nagy park. A híres sherwoodi erdőbe, amely nagyjából félórányira van tőlünk, még nem jutottunk el.

– Nem lebecsülve természetesen a Panthers népszerűségét, a sportvilágban azért Nottingham mégiscsak elsősorban a kétszeres Bajnokcsapatok Európa-kupája-győztes Forest futballcsapatáról ismert. Járt-e már a City Groundon?  
– Az előző idényben kétszer, a mostaniban egyszer jutottam el a stadionba. A Porto elleni tavaly októberi Európa-liga-meccset, amelyet a Forest 2–0-ra nyert meg, az öcsémmel és a feleségemmel néztük meg. A futballcsapatnak valóban rengeteg a rajongója, de annak örülök, hogy ránk is jut a figyelemből. A legutóbbi idényben 6612-re nőtt az átlagos nézőszámunk a 7500 férőhelyes Motorpoint Arenában, ezzel harmadikak vagyunk a ligában.

– Ha már visszatértünk az EIHL-hez: a világbajnokságon a bennmaradás szempontjából éppen a britek elleni meccs lehet az egyik legfontosabb hatvan perc. Testközelből ismerve a riválist, mire számíthatunk?  
– Tavaly Sepsiszentgyörgyön veretlenül jutottak fel az elitbe. Nekik nehezítő körülmény, hogy az EIHL nem áll le idény közben, emiatt a válogatottba meghívottak a bajnokság befejezését követően tudnak először találkozni. Tavaly a divízió 1/A-csoport előtt összesen három napjuk volt a közös felkészülésre… A többségüket persze ismerem, ami nekem pluszmotivációt ad, viszont nehéz megmondani, hogy a válogatottban mire lesznek képesek. Hokitudásban szerintem nem sokkal maradnak el tőlünk, a nagy kérdés a kohézió, hogy az az extra többlet, amit a játékosok csapatként, együtt tudnak nyújtani, nálunk vagy náluk lesz-e erősebb.

– Szaladjunk végig az ellenfeleken röviden: a tornát a finnekkel kezdjük.
– A világranglista harmadik helyezettjei, ez mindent elmond a játékerejükről. Ilyen rangos riválissal szemben azon lesz a hangsúly, miképp tudjuk a saját identitásunkat a lehető legjobban megerősíteni. Bizonyosan jelentős kihívás elé állítják majd a védelmünket, de ha az egyéni hibákat sikerül limitálnunk, bizakodhatunk, hogy nem nyílik ki az olló a két csapat között.

– Másodikként az osztrákok következnek.  
– Régi riválisai vagyunk egymásnak, legutóbb februárban a Nemzetek Európai Kupája keretében találkoztunk, Oslóban ők győztek 4–1-re. Világbajnokságról is van viszonylag friss emlékünk, 2023-ban Tamperében egy ágon voltunk, ám az a meccs nem úgy alakult, ahogyan szerettük volna. Noha 3–1-re vezettünk, végül szétlövéssel 4–3-ra kikaptunk, és nem sikerült benn maradnunk a legjobbak között. Mivel az osztrák központú ICEHL-ben immár két magyar együttes is szerepel a Fehérvár és a Fradi jóvoltából, sok ismerős arc jön majd szembe a jégen. Igazi ki-ki meccs lesz, és bár Ausztriának voltak figyelemre méltó produkciói például a finnek és a kanadaiak ellen, bízom benne, hogy az újabb csatát mi nyerjük meg.

– A két kulcsfontosságú összecsapás után a németekkel találkozunk.  
– Jelenleg nyolcadikak a világranglistán, a milánói téli olimpián negyeddöntőt vívtak a finnekkel, s végül hatodikak lettek. Kérdés, hogy az NHL-légiósaik közül kik lépnek jégre. Nálunk a stabilitáson lesz a hangsúly, elsősorban a védekezésben. Egyébként nemcsak a németek elleni találkozóra igaz, hanem a teljes vb-re, hogy nekünk saját magunkra kell fókuszálnunk s próbálnunk minden meccsen építkezni – nem lehet az a stratégiánk, és tavaly sem úgy gondolkodtunk, hogy elég egy kulcsmeccset megnyerni, és azzal minden el van intézve.

– Svájccal a felkészülés során kétszer találkoztunk, és mindkétszer 6–1-re kaptunk ki.  
– Az olimpiát az ötödik helyen zárták, gyorsak, stabilak, erősek, ennek ellenére nem éreztem, hogy a párharcokban ne tudnánk felvenni velük a versenyt. Konzisztenciában voltunk lemaradva tőlük, de a felkészülés során éppen azon dolgoztunk, hogy azt a teljesítményt, amire egyébként képesek vagyunk, ne csak rövid periódusokban, hanem a meccsek nagy részében ki tudjuk tenni a jégre.

– Néhány évtizede álmodozni sem igen mertünk volna arról, hogy tétmérkőzésen találkozhatunk az Egyesült Államokkal, amely most olimpiai bajnokként és a világbajnoki cím védőjeként érkezik Zürichbe.  
– Bár vannak már mögöttünk A-csoportos vb-k, nekünk is öröm, hogy a sportág klasszisai ellen játszhatunk. Olyan hokisok ellen, akiket napról napra viszontláthatunk az NHL-összefoglalókban. Nekem már valószínűleg nem adatik meg, hogy NHL-klubban valamelyikük csapattársa lehessek, de az is nagy dolog, ha ellenük jégen lehetek. El kell jutnunk oda, hogy az ilyen meccsből se csak az élményfaktort vegyük ki, hanem szakmailag is építkezzünk belőle.

– Szuper Levente, Vas János, Hetényi Zoltán, Vay Ádám és Papp Kristóf után ön a hatodik magyar jégkorongozó, aki eljutott egy NHL-csapat, nevezetesen a New York Islanders edzőtáborába, és ha alacsonyabb osztályokban is, de négy tengerentúli klubban is megfordult. Mi lehet az oka, hogy miközben ausztrál, bolgár, francia és osztrák hokis is játszik az észak-amerikai profi ligában, magyar még mindig nem lépett jégre tétmeccsen?  
– Noha a XXI. században a világ bármely részére rá lehet látni, mi mégsem igazán jelenünk meg a hokiradaron. Az észak-amerikai és észak-európai bajnokságokon kívül a svájci, német, cseh és szlovák liga az, ahonnan olyan kupasorozatokra, tornákra juthatnak el a tehetségek, amelyekre az NHL megfigyelői is fókuszálnak. Szerintem elsősorban azért vannak hátrányban a magyar srácok, mert csak egy-egy alkalommal tudják megmutatni a tudásukat, s nem folyamatosan. Ugyanakkor egyre több olyan utánpótláskorú fiatalunk van, aki Amerikában vagy Észak-Európában nő fel, ők okkal bízhatnak az áttörésben.

– Elképzelhető, hogy visszatér még az Egyesült Államokba?  
– A személyiség- és jellemfejlődésem tekintetében sokat köszönhetek Amerikának. Először 17 és 20 éves korom között éltem odakint, majd már felnőttfejjel, az Erste Ligából próbáltam szerencsét, és sikerült megragadnom a harmadosztályban. Az ECHL-be, a Worcester Railershez kerültem, de hiába a szerződés, ebben a ligában bármikor elcserélhetik vagy kitehetik az embert a keretből; Európa ilyen szempontból sokkal megbízhatóbb környezet. Mivel most már – hála istennek – családban gondolkodhatok, nem hiszem, hogy az ECHL-lel újra megpróbálkoznék. Viszont ha a második vonalat jelentő AHL-ből lenne lehetőség, azt valószínűleg megragadnám.

– A vb-t a lettek ellen fejezzük be.  
– Noha tavaly „csak” tizedikek lettek, nekünk igen rossz emlékünk is van róluk, hiszen a pekingi olimpiára kvalifikáló tornán 2021-ben Rigában úgy kaptunk ki 9–0-ra, hogy a harmadik harmadot 8–0-ra veszítettük el. Amikor jó napot fognak ki, a legerősebb válogatottakkal is képesek éles meccseket vívni. Ellenük a legnagyobb kihívás az lesz, hogy a torna addigi fáradalmain fejben és erőben is túllendüljünk, és önmagunkhoz hűen zárjuk a sorozatot.

– Már tíz éve annak, hogy először szerepelt A-csoportos világbajnokságon, a mostani a negyedik elit vb-je lesz. Milyen emlékei vannak 2016-ból, 2023-ból és 2025-ből?  
– Nagyon eltérőek. A célokat, az elvárásokat illetően sok minden változott. Tizennyolc éves voltam a szentpétervári torna idején, az is boldogságot jelentett, hogy bekerültem az utazó keretbe. Sajnos kiestünk, aztán a koronavírus-járvány miatt két vb-t töröltek, így egészen 2022-ig kellett várni, mire Ljubljanában sikerült kiharcolnunk a feljutást. Tamperébe úgy utaztunk el, hogy először a magyar hoki történetében kivívjuk a bennmaradást, ehhez képest valamennyiünknek fájó csalódást jelentett, hogy nem sikerült meghosszabbítani a tagságunkat. 
A bolzanói feljutás ellenben lendületet adott a csapatnak, s tavaly annak ellenére megkapaszkodtunk az elitben, hogy több kulcsjátékosunk hiányzott.

– S ezzel magyar hokitörténelmet írtak. Ahogy a felesége is, aki az orosz és az amerikai profi hokiligában is játszott már. Fanni korábban azt nyilatkozta, egy álma maradt, a válogatottal eljutni az olimpiára. Önnek van-e bármilyen hiányérzete a karrierjét illetően?  
– Már eddig is sokkal többet kaptam a hokitól, mint valaha gondoltam. Játszottam a magyar élvonalban, eljutottam Amerikába, Angliában pedig több sikerben is részem lehetett. Még az az álmom is teljesült, hogy elérjem a száz válogatottságot, sőt, túl is vagyok rajta. A jövőmmel kapcsolatos döntéseimet immár a családnak rendelem alá, de az biztos, hogy amíg felveszem a korcsolyát és ütőt fogok 
a kezemben, mindig nyerni akarok! 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. május 16-i lapszámában jelent meg.)