Mindent az úszásnak köszönhet – interjú a 70 éves Verrasztó Zoltánnal

– Hetven év, és tulajdonképpen végig vizes közegben: ekkora a szerelem az úszással?  
– A Halak jegyében születtem, mi más dolgom lenne, mint hogy vízben legyek?! Egyébként nem úszással indult az életem: vízzel, csak más halmazállapotában, hiszen műkorcsolyáztam. És elég ügyes is voltam, csak éppen nagyon utáltam…

– Mit nem szeretett benne?  
– Mondjuk, a hideget. Volt azért benne jó is: az egyik, hogy az edzések végén száguldozhattunk a jégen a Kisstadionban, a másik, hogy a Thököly út egyik cukrászdájában finom forró kakaót lehetett kapni. A műkorcsolyázást az édesanyám választotta, akkortájt sokan nézték a sportág közvetítéseit a televízióban, megtetszett neki – nekem viszont nem.

– Hogyan „menekült el” a jégről?  
– Szerencsére a Központi Sportiskolába lehetett menni úszni, s mivel az osztályom nagy része ment, mentem én is. Más kérdés, hogy úgy fél év múlva már csak én maradtam ott az uszodában. De nagyon élveztem.

– Mikortól vált fontossá?  
– Tulajdonképpen pillanatok alatt. Néhány hónap után úgy nyertem meg háton egy versenyt, hogy már kimásztam a medencéből, amikor az időmérő megnyomta a stoppert… Nem örültem ennek, meglehetősen pimaszul szóltam oda neki, utána meg kaptam az Öregtől, vagyis
Széchy Tamástól. Aki amúgy még azt is elmondta nekem: „Fiam, te ügyes vagy, ha azt csinálod, amit mondok, világ- vagy olimpiai bajnok leszel!” Kicsi voltam, elhittem, amit mondott.

– Világbajnok is lett, és közel volt az olimpiai aranyhoz is.  
– Én nem tartozom azok közé az olimpiai ezüstérmesek közé, akik lelki betegek attól, hogy nem nyertek. Nem mondom, hogy Montrealban jólesett a végeredmény, hiszen oda úgy mentem, hogy egy aranyat biztosan nyerek, de inkább kettőt. Ezek után lettem nyolcadik meg huszonnyolcadik, s ez utóbbi volt a négyszáz vegyes – ezen a távon áprilisban, vagyis néhány hónappal az olimpia előtt világcsúcsot úsztam. Ha nem történik a verseny előtt az, ami történt, majdnem biztos, hogy megettem volna reggelire az összes ellenfelemet.

– Mi történt?  
– Minden nagyobb verseny előtt azt játszottuk, hogy két csapatot alkotunk a kismedencében, s azt a habszivacsot, amelyet edzés közben a lábunk közé kellett amúgy tenni, el kellett juttatnunk a falig. Wladár Zoli pedig, természetesen nem szándékosan, szájba rúgott. Csakhogy mivel én amúgy is „jó gyerek” voltam, korábban már egy aknába ugrás során elveszítettem négy fogam. Sokáig építgették, majd az olimpia előtt hat-hét hónappal kaptam rá koronát, ezt rúgta meg Zoli. Begyulladt, lázas lettem – akkor, amikor arról cikkeztek az egész világon, hogy férfi négyszáz vegyesen a három magyarnak, vagyis Hargitay Andrásnak, Sós Csabának és nekem oda lehet adni előre az érmeket. Két embert előztem meg összesen négyszáz vegyesen…

– Az úszásnak sok mindent köszönhet, de talán leginkább három embert: a feleségét, Gyuró Mónikát és két gyermekét, Dávidot és Evelynt. A saját sikerét össze lehet hasonlítani azzal, amikor a gyerekei álltak a dobogón?  
– Teljesen más a kettő. Amikor te érsz oda, az jó, vagyis örülsz neki nagyon, ám amikor a gyerekeid versenyeznek, az maga a borzalom. És amikor valami nem sikerül nekik, az nagyon rossz. Még az sem volt ennyire rossz, amikor én kikaptam négyszáz vegyesen. Amikor Dávid negyedik lett Tokióban…

– Nem akartam megríkatni…  
– Nagy fájdalom volt – nekem és az egész családnak. 

– Sohasem okozott nehézséget, hogy apaként eddze őket?  
– Az elején, sőt, hosszú ideig nem. Evelynnél tulajdonképpen sohasem, Dávidnál pedig egy idő után azért, mert önfejű: hiába ment már százszor neki a falnak, megpróbálja százegyedszer, úgyhogy vele nagyon nem könnyű. Mostanában gyakorta hallom, hogy a teljesítménykényszer negatív hatással van az emberre, szerintem viszont tud pozitív is lenni. Valóban okozhat szorongást a teljesítménykényszer, de ha jó irányba tereled, előrevisz. Én egy bizonyos szintig tudtam segíteni a gyerekeimnek, ám amikor már csak saját maguk voltak ott, s felálltak a rajtkőre a teljesítménykényszerükkel, már nem tudtam semmit sem tenni.

– Azért jegyezzük meg, hogy Dávidnál tisztább, melegebb szívű fiút keveset hord a hátán a föld.  
– Valóban, Dávid nagyon érzékeny ember. Attól függetlenül, hogy esetleg nem sikerült elérniük mindazt, amit szerettek volna, én nagyon büszke vagyok a gyerekeimre és az eredményeikre.

– A majdnem hetvenévnyi úszásba azért „belefért” valami más is, mégpedig egy igazán nemes hivatás. Miért éppen az orvosi pályát és a sebészetet választotta?  
– Egyszer kórházba kerültem, hosszú ideig tartott, amíg kiderítették, hogy egy rossz fog okozza a bajt: az ott eltöltött négy hétben megtetszett, amit az orvosok csináltak. Nagy hatással volt rám Kausz István is, de azért sokáig az volt bennem – még az orvosi egyetemen is –, hogy lehet, én mégis edző leszek.

– Végül orvos is lett, meg edző is.  
– Széchy Tamás megkövetelte tőlünk, hogy tanuljunk, de amikor bekerültem az egyetemre, sokáig nyilván nem tudtam annyit, mint akik reggeltől estig magoltak. Én meg nagyon utáltam lemaradni – az úszás, az edzések hatása aztán megmutatkozott, hiszen kitartóan és hosszan voltam képes tanulni. Olyan irányt nem akartam választani, amely nem manuális, s bár nem gondolom, hogy kimagaslóan ügyes kezem van, úgy véltem, a sebészet jó lesz nekem. Nem volt könnyű, hiszen ott én voltam, aki becsukta az ajtót, miközben az élet más területén, kis túlzással, nekem nyitották ki. Rájöttem, hogy ez éppen olyan, mint az úszás: iszonyatosan sokat kell tanulnod és dolgoznod azért, hogy elérj egy bizonyos szintre. El is értem, hiszen egy nagy kórház sebészeti osztályát is vezettem.

– Ha arra kérem, hogy összegezze ezt a hét évtizedet, milyen mondatok, milyen jelzők jutnak az eszébe?  
– Hogy is mondjam el? Talán úgy, hogy sok csoda, sok hatás ért az életem során, ezek között van negatív is, de az élet ilyen, abban nem mindig jó minden. Tanulni is igazán abból lehet, ami rossz, de azt mondhatom, ha jellemezni kellenem ezt a hetven évet, hogy nagyon jó volt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 14-i lapszámában jelent meg.)