„Köszöntöm a kedves hokiőrülteket!” – Hosszú Kávé Spiller Istvánnal

– Hová került a Feleki-díjad?     
– A Magyar Távirati Iroda sportszerkesztőségében van a helye, a kollégáknak járó egyéb elismerések, illetve az MTI-csapatok által elnyert trófeák társaságában. Úgy érzem, ők is részesei ennek az elismerésnek.

– Belegondoltál, hogy noha a sportújságíró-szövetségnek van önálló életműdíja, a Feleki-díj valahol ennek az „előszobája”? 
– Ez nekem is bevillant. Úgy érkeztem meg Dunaszerdahelyre, az MSÚSZ kongresszusára, hogy tudtam, díjazott leszek, de azt nem, melyik kategóriában. Ahogy fogytak az előkészített oklevelek, már sejtettem, hogy a Feleki-díjat vehetem át. Az engem laudáló Máté Pál utalt is rá, hogy másfél évtizedes közös munka van a hátunk mögött.

– Legendás páros voltatok, a „szapporói csoda” éppúgy összeforrt a ti nevetekkel, mint a játékosokéval.     
– Már nem emlékszem, melyik lehetett az első közvetítésünk, még az is előfordulhat, hogy nem NHL, hanem Interliga, magyar bajnoki, esetleg válogatott mérkőzés volt. Hamar kiderült, hogy vevők vagyunk egymás poénjaira, gyorsan összecsiszolódtunk. Noha megvan a legmagasabb edzői végzettségem, szakkommentátorként tudatosan nem akartam szakszavakat zúdítani a nézőkre – van ilyen iskola is... Azt gondoltuk, azzal tudjuk népszerűsíteni a hokit, ha mindenkinek közérthető a mondandónk.

– Sajnálják is sokan, hogy tizenöt év után véget ért a közös munkátok.     
– Az évek során megszaporodtak a sportcsatornák, az MTI újságírójaként a közmédiához, s így immár az M4 Sporthoz tartozom. Máté Palival közel ezerötszáz meccset közvetítettünk, egymás tiszteletbeli családtagjai lettünk. A laudációjában célzott rá, hogy hiányzik neki ez az időszak, ahogy nekem is, de hogy dolgozunk-e még együtt, már nem rajtam múlik. 

– Miként lettél a szakkommentátor?     
– Gundel Takács Gábor hívott 1998-ban az Eurosporthoz, aztán 2000-ben elindult a Sport Tv, de nem volt automatikus az „átigazolásom”; utóbb kiderült, tesztelték a jelölteket az első fél idényben. Az ismert televíziós, Horvát János hallgatta meg a sportági szakkommentátor-jelölteket – én erről nem tudtam –, s őt azzal nyertem meg, amikor a hajnali közvetítést így indítottam: „Köszöntöm a kedves hokiőrülteket!” Szerinte akik ilyen meccseket néznek, ráadásul ilyen lehetetlen időpontban, jó értelemben véve tényleg őrültek. Nem gondolkodtam olyasféle bonmot-ban, mint volt Knézy Jenő „Jó estét, jó szurkolást!” beköszönése, hirtelen ötlet volt csupán.

–  Sokáig töprengtél azon, mit felelj a felkérésre, vagy alig vártad, hogy új szerepkörben is kipróbálhasd magad?     
– Másfél évvel korábban jöttem haza Kanadából, akkoriban a szakkommentátori munkának itthon nem volt hagyománya. Arra ugyan akadt példa, hogy meccsek előtti vagy a harmadok közti szünetekben egy-egy beszélgetésre felkértek, de arra nem, hogy mérkőzés közben szakértőként elemezzem a látottakat. Nem volt veszítenivalóm azzal, hogy belevágtam. Hogy olykor becsúszott egy-egy nyelvbotlás, belefért, arra viszont mindig kínosan ügyeltem, hogy adatban ne tévedjek. Csúnya szó egyszer szaladt ki a számon, még a 2009-es elit-vb-n, amikor 8–0-s kanadai vezetésnél Jason Spezza „nullszögből” úgy lőtt köténygólt Hetényi Zoltánnak, hogy kapusunk bal bokájáról pattant be a korong. Egykori kapuvédőként, mélyen együttérezve Hetényivel azt találtam mondani élőben, hogy „Anyádat…!”, majd – miután Máté Palival összenéztünk – a helyzetet mentendő villámgyorsan hozzátettem: „…kedves korong.” Pali szerint szép mentés volt.

– Imponáló, hogy a bonyolult helyzetekben is pontosan követed a korong útját, neked nem kell ötszöri ismétlés, hogy lásd, mi történt a jégen. Mégis mivel győznéd meg azokat, akik úgy vélik, nem képernyőre való a hoki?     
– Időszerű a kérdés, az 5G térhódítása elképesztő lehetőségeket kínál, a legmodernebb technika jóvoltából minden eddiginél jobb élményt kapnak a tévénézők. Hozzáteszem, ha rajtam múlna, azzal is népszerűsíteném a sportágat, hogy ha valaki még nem járt hokimeccsen, kapna három ingyenjegyet. Aki a helyszínen végignéz néhány mérkőzést, utána a televízióban is sokkal jobban élvezi a jégkorong-közvetítéseket.

– Téged mi fogott meg a hokiban?     
– Igazolt utánpótlás-labdarúgó voltam Nagytétényben, s 1983-ban Budapesten rendezték meg a C-csoportos vb-t. Tévén láttam a meccseket, de szinte varázsütésre magával ragadott a játék és a kapusfelszerelés. Az akkori harmadosztály is sokkal dinamikusabbnak tűnt, mint a futball, pedig egy évvel korábban a labdarúgó-válogatottunk még vb-n szerepelt. Annyira beleszerettem a hokiba, hogy könyvborítóból botos kesztyűt, egyujjas kesztyűből lepkés kesztyűt, kartonpapírból mamutot fabrikáltam magamnak, anyukám pedig szigetelőszalag-tekerccsel lőtt nekem kapura; egy szivacs volt a kapu. Elkezdtem magamnak pörgetős asztali hokijátékot közvetíteni, és innentől kezdve amikor a tévében hokimeccs ment, írtam a statisztikát.

– Korosztályos válogatottságig vitted – elégedett lehetsz a karriereddel?     
– A KSI-ben kezdtem 1983. május 2-án, s azonnal a kapusposztot választottam. Amikor megszűnt a sportiskola, első edzőmet, Balogh Tibort követve átmentem Újpestre, aztán a Fradiba igazoltam, érettségi után pedig sikerült kijutnom egy negyed-ötödosztályú kanadai klubhoz. A hoki mellett munkát kaptam a Vancouver Canucks csapatának bedolgozó egyik cégnél. De az nyilvánvaló volt, hogy játékosként nem számíthatok egzisztenciát teremtő pályafutásra, így 1993-tól az egyetemi tanulmányaimra összpontosítottam – műszaki menedzser a végzettségem –, plusz 2004-ben szakedzőként diplomáztam a TF-en.

– Egyszer azt nyilatkoztad: a hírügynökségi munkát azért imádod, mert éppoly pörgős, mint a hoki.     
– A gyorsaság alapkövetelmény. Meccs közben már írjuk a tudósítást, a lefújás pillanatában gyorshírben kiadjuk a végeredményt, utána pedig legfeljebb a jegyzőkönyvet pontosítjuk. Aztán rohanunk a sajtótájékoztatóra, hogy mielőbb küldhessük a fontosabb szereplők nyilatkozatát. Az MTI-s állásom mellett szakkommentátor is vagyok és edzősködhetek, így aztán ötven pluszosan sem érzem egy pillanatra sem, hogy kiégés fenyegetne.

– Hokiszakíróként tart számon a szakma és a közvélemény is, pedig olimpiai aranyról először a sydney-i olimpián, a tornász Csollány Szilveszter győzelmekor tudósítottál.     
– Természetes, hogy MTI-s újságíróként több sportággal foglalkozom. Enyém volt például a kézilabda 1998-tól 2016-ig, amikor kiköltöztünk a családdal Münchenbe, ahol Peti fiam jégkorongozott, én pedig edzősködtem. A kézilabdázók is a szívem csücskei, de íme egy példa, hogy ők is a hokihoz kötöttek. A londoni olimpián, az Izland elleni drámai győzelmet követően a mixzónában Lékai Máté megkérdezett: „Na, ez jobb volt, mint Szapporó?” Megnyugtattam, egy ötkarikás negyeddöntős diadal még nálam is felülmúlja a divízió I/A-csoportos feljutást… Tudósítottam tornát – Csollány Sydney-ben nálam hagyta megőrzésre az aranyérmét a doppingvizsgálata idejére – és kerékpárt is; az országúti szám, azon belül az egyéni időfutam a kedvencem.

– Bevállalnád, hogy – akárcsak ifjú korodban – biciklizve látogasd meg Nádudvaron vagy Hajdúszoboszlón élő rokonaidat?
– Olyan országúti kerékpárral, amilyet akkoriban tekertem, simán! A nyári keresetemből vettem 80 ezer forintért. Ennyi pénzből akkoriban kis Polskit lehetett kapni. Amúgy nem a 240 kilométer a napi rekordom, hanem amikor Budapestről indulva néhány bringással megkerültük a Balatont; összesen 400 kilométert tekertünk tíz és fél óra alatt.

–  Előbb szóba hoztad a müncheni éveidet: edzőként közel kerültél a tűzhöz, az EHC Red Bull szerződtetett. Nem lehetett volna ebből többet kihozni?     
– Először 2012-ben jutottam ki kanadai edzőtáborba a Kanadai Magyar Hokiklub jóvoltából: húsz gyereket vittünk ki Vancouver mellé. Ott ismerkedtem meg Laurent Brossoit-val, aki a mai napig aktív NHL-kapus, nem mellesleg Stanley-kupa-győztes a Vegas Golden Knights gárdájával. Amióta szervezem a saját óbudai hokis táboromat, évről évre meghívom; eddig mindig közbejött neki valami, de nem adom fel. Münchenben először az utánpótlás kapusaival dolgoztam, aztán megkaptam a garmischi farmegyüttest, a nagycsapat ellenben más kávéház. Ott mindig lesz pénz, hogy Kanadából hozzanak kapusedzőt. Beütött a Covid, s mivel apaként mindhárom gyerekemért felelősséggel tartozom, hat idény után hazaköltöztünk.

– Kanada?     
– Kaptam mostanában is ajánlatot a major juniorligából – tudtommal oda magyar edző még nem jutott el –, ám a bevándorlási hivatal csak egy évre adná meg a munkavállalási engedélyt, viszont szakmailag akkor lenne értelme belevágni, ha legalább két évet eltölthetnék kint. Működik a saját nyári táborom kanadai trénerek közreműködésével; 2021-ben huszonnéggyel kezdtük, az idén ötvenhat kapust várunk.

– Az NHL-ben még nem jutott szóhoz magyar, legközelebb a bemutatkozáshoz a kapus Szuper Levente jutott, aki kilenc bajnokin ült a kispadon. Szerinted megérjük az áttörést?     
– Öt-hét éven belül látok rá esélyt, persze nem lesz könnyű menet. A fene gondolta, amikor 2002-ben Vas Jánost a játékosbörze második körében kiválasztotta a Dallas Stars, hogy a nagycsapathoz végül nem viszik fel. Ez a mai napig fáj nekem. A szlovénok Anze Kopitar személyében kétszeres NHL-bajnokkal büszkélkedhetnek, de nagy áttörés nem történt náluk, a válogatottjuk éppúgy liftezik az elit és a második vonal között, mint a miénk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 28-i lapszámában jelent meg.)