Erdei Zsolt már a bíró aranyfogát látva rosszat sejtett – 25 évvel Sydney után, 3. rész

Az arany- és az ezüstérmek megszületé­sének felidézése után következzenek azok, akiknek éppen sikerült felkapaszkodniuk a dobogóra, vagy épphogy lecsúsztak róla. Három bronzérmet szereztek a magyar sportolók, közülük a Bártfai Krisztián, Veréb Krisztián 1000 méteres kajak kettes (azóta tudjuk…) sportolói karrierjének csúcsára ért a harmadik hellyel, a koronglövő Igaly Diána pedig eleve boldog volt a maga bronzával, négy évvel később Athénban aztán olimpiai bajnok is lett, teljessé téve csodás pályafutását.

Bártfaiék a svédekkel és az oroszokkal csatáztak az olasz egység mögötti második és harmadik helyért, végül az orosz párost sikerült megelőzniük. „A lelkiismeretünk tiszta, mindent megtettünk. A karizmaim úgy bekötöttek az utolsó métereken, hogy még mindig úgy érzem, mintha betonból lennének” – mondta Bártfai Krisztián. Veréb Krisztián józanul értékelt: „A célban azt hittem, a harmadik hely sincs meg, így tulajdonképpen örülhetünk.” 

Igaly Diána rendkívüli izgalmakat követően, szétlövésben harcolta ki skeetben a harmadik helyet, ráadásul ausztrál, tehát hazai riválissal szemben. Csak azért nem írhatjuk le, hogy a légy zümmögését is lehetett hallani a lövések előtti feszült másodpercekben, mert a Magyar Rádió riporterlegendája, Szepesi György élete utolsó olimpiai közvetítését nagyjából az Aranycsapat 6:3-as sikerére emlékeztető lendülettel vitte végig, az ausztrál rendezők a telefont is megpróbálták kicsavarni a kezéből, kommentátorállása nem lévén, ki is vezettették, ám Gyuri bácsi a széksorok alatt megbújva is pillanatnyi szünet nélkül tudósította az Igaly lélekemelő sikerével záruló bronzcsatát.

  „Amikor már kiderült, hogy döntős vagyok, ráadásul még ha csak egyetlen kör előnnyel is, de a második helyen, nos, akkor tényleg átfutott a fejemen, hogy mostantól a dobogóért hajtok. De csak akkor” – mondta mosolyogva a döntő után Igaly, aki hozzátette, hogy ezen a napon az aranyérem elérhetetlen volt, és akivel madarat lehetett fogatni, nem véletlen, hogy edző-barátnőjével, Vasvári Erzsébettel a következő napokban boldogságukban az akkor népszerűvé váló fémrolleren száguldoztak Sydney belvárosában…

A bunyós Erdei Zsolt viszont soha vissza nem térő, elszalasztott esélyként élte meg, hogy „csak” a dobogó alsó fokára állhatott fel, hiszen már évek óta uralta a 75 kg-os súlycsoportot, amelyben fél évvel Sydney előtt olyan lehengerlő boksszal lett Tamperében Európa-bajnok, hogy a szakma súlycsoportoktól függetlenül őt választotta meg a torna legjobb ökölvívójának.

Ausztráliában eleve szerencséje volt a sorsolásnál, hiszen a 28-as mezőnyből negyedmagával nem kellett a 16 közé jutással bajlódnia, aztán úgy kezdett, ahogyan favorithoz illik, a kirgiz Vizilter ellen döntő fölénnyel mutatkozott be a sydney-i szorítónak. Az ukrán Zubrihint négy hónappal korábban az Eb-n konkrétan kisöpörte a ringből, az olimpiai negyeddöntőben is simán nyert ellene 14:9-re, de korántsem akkora különbséggel. És nem Zubrihin lett a jobb… Volt az emberben egy kis rossz érzés, 
amolyan elemi óvatosság, hogy csak az orosz Gajdarbek Gajdarbekov ellen ne legyen baj, aztán a többi már sajnos boksztörténelem: lett…

Utólag kiderült, hogy betegség miatt a népszerű Madár messze nem volt százszázalékos, ráadásul ukrán vezette az elődöntőt, ami nem sok jót ígért. (Erdei mesélte, hogy a ringbe lépéskor megcsillant a bíró aranyfoga, és ebből már sejtette, hogy csak volt szovjet lehet – és akkoriban egy ukrán még gond nélkül segített egy orosznak…) De nem a mérkőzésvezetőn múlt, hanem Erdei Zsolt váratlan és jóvátehetetlen tompaságán, így aztán a kétségtelenül képzett Gajdarbekov tulajdonképpen simán megnyerte az elődöntőt.

Szántó Imre szövetségi kapitány szerint Madárnak csak a gyorsasága volt meg, a türelme nem, a boldogtalan bronzérmes ugyanakkor enerváltnak és lassúnak érezte magát, és így fogalmazott: „Elkezdtem rohanni az eredmény után, az már nem is boksz volt, hanem valamiféle pankráció, az orosz állandóan a földhöz vágott, és nem sikerült fordítanom. Pedig az utolsó erőmet is beleadtam.”  

Erdei tudta, hogy ez az utolsó amatőr mérkőzése, egyszersmind azt is, hogy olimpiai bajnok már nem lesz belőle (nem úgy, mint Kovács István, akinek megadta a sors, hogy a hasonlóan fájdalmas barcelonai bronzot Atlantában aranyra fényesítse), hiszen aláírt szerződése volt a hamburgi Universum Box-Promotion profi istállóhoz. Amelynek színeiben aztán 2004 és 2009 között veretlen világbajnok lett, de az már nem Sydney története.

Apropó, Sydney! Ha volt, aki a maga ezüstjével vagy bronzával nem volt boldog, akkor mit szóljanak azok, akik lemaradtak a dobogóról?!

Például Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina, ők bravúrok sorát bemutatva őrületes csatában, döntő szett 21:19-re vesztették el a bronzmérkőzésüket a dél-koreai Kim Mu Kjo, Ru Dzsi Hje duó ellen. („Olyan közel voltunk hozzá, és olyan jó lett volna érmet nyerni… Ezért dolgoztunk egész évben, és most mégis lecsúsztunk a dobogóról” – mondta keserűen Tóth, míg Bátorfi már a jövőt is látta: „A mi sportágunkban az olimpiát kivéve mindenhol két bronzérmet osztanak, a harmadik helyért már nem kell játszani. Elég régen vagyok már az élvonalban, de ez volt pályafutásom első bronzmeccse. És szerintem az utolsó is…”)  

Vagy Czene Attila, aki címvédőként harmadik olimpiáján végül csak negyedik lett 200 vegyesen. Vagy azok a kajakosaink (mindenekelőtt a négyesben azért már olimpiai bajnok, egyesben 500-on akkor két éve veretlen Vereckei Ákos, no meg a négy esztendővel korábban K–1 500-on a csúcsra érő Kőbán Rita), akik a záró napi szélvihar részleges csillapodása után áldatlan időjárási körülmények közepette lettek negyedikek, illetve hatodikok, holott „nyugalmi helyzetben” valahol nagyon elöl végezhettek volna. (Persze kérdés, hogy ekkor meg a hullámok hátán végül aranyérmes Kolonics György vagy a Pulai Imre, Novák Ferenc kenu kettes hol végez…)

De említhetnénk a kard egyéniben négyes döntőt fogó Ferjancsik Domonkost, aki olyan formában jutott el az elődöntőig, hogy már-már láttuk a dobogó tetején, ehhez képest a finálé előtti szünet nem tett neki jót, és négyből a negyedik lett. („A vereség valósággal letaglózza az embert, emiatt a legkegyetlenebb az összes csata közül a bronzmeccs” – értékelt Ferjancsik az elbukott elődöntőt követően.) Vagy a kardcsapatot és a női tőrcsapatot, hiszen mindkettőnek ott volt a kezében a lehetőség az éremre, de az előbbi Köves Csaba betlije nyomán kikapott a negyeddöntőben az oroszoktól, az utóbbiban pedig nem volt meg a vezér, aki mutatta volna az utat a páston a dobogó felé.

Persze a kerékpáros Szabolcsi Szilvia, a súlyemelő Likerecz Gyöngyi és Kovács Zoltán vagy a sportlövő Gerebics Roland, akiknek a nevét alighanem Sydney-ben ismerte meg az ország, igazán elégedettek lehettek a pontszerző helyezéssel, alighanem valamennyien úgy gondolták, hogy négy év múlva Athénban már jók lehetnek akár a dobogóra is.

Mintha ez ilyen egyszerű lenne…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 27-i lapszámában jelent meg.)