Burgenlandban él, a futballválogatottnak szurkol Pfeffer Anna

Pfeffer Anna viszonylag későn, 18 évesen, 1963-ban kezdett el sportolni. Előbb az evezősöknél próbálkozott, de eltanácsolták, mondván, már túl idős, ezért egyik gimnáziumi osztálytársa javaslatára kajakosnak állt a Ganz-Mávagban. Három évvel később világbajnoki bronzérmet szerzett Benkő Katalinnal, két évre rá pedig már két számban is indult a mexikóvárosi olimpián: párosban ezüstérmes lett Rozsnyói Katalinnal, egyesben viszont beleborult a vízbe és fel kellett adnia a versenyt. További két olimpián vett még részt: 1972-ben, Münchenben egyesben bronzérmes, párosban Hollósy Katalinnal negyedik lett, négy évvel később, Montrealban pedig Rajnai Klára párjaként ismét ezüst jutott neki, közben 1971-ben világbajnok lett Hollósyval.

A montreali játékok után vonult vissza a válogatottól, sportolói pályafutását pedig 1979-ben fejezte be. Ezután rövid ideig Budafokon edzősködött, majd a budapesti Menyecske utcai általános iskola testnevelő tanára volt. A kilencvenes évek elején férje, a korábbi debreceni kosárlabdázó, Tarjányi József Ausztriában kapott munkát, így Burgenlandba költöztek.

 „A Fertő tó osztrák oldalán, Sásony nevű községben van a házunk. Most azért vagyok Budapesten, mert férjem, a fiam és a felesége elutaztak Mongóliába, én pedig eljöttem velük” – árulta el Anna néni a MOM Parkban, aki azt is elmondta, azért ragaszkodott a személyes interjúhoz, mert nem szeret telefonon nyilatkozni. – Azért nem tartottam a családdal, mert nem szívesen utazom, pláne ilyen hosszú repülőútra, mert nehezen bírom az egy helyben ülést, a buszon pedig kifejezetten rosszul érzem magam. Pedig szívesen bejárnám a világot, ha oda lehetne teleportálni! Versenyzőkoromban éppen eleget utazgattunk…”  

Anna néni remek kondícióban van, Ausztriában a férjével minden reggel teniszeznek, amikor pedig Budapesten tartózkodik, a Normafánál szokott gyalogolni.

„Versenyzőkoromban is rengeteget edzettünk ott, ahogyan az öttusázók is. Gyakran láttuk őket, talán ezért is drukkoltunk nekik a leginkább – természetesen Balczó András volt a kedvencem. Sajnos mostanában inkább csak a temetéseken találkozunk a korábbi versenytársakkal. De igyekszem ott lenni a Magyar Olimpiai Bizottság által szervezett karácsonyi összejöveteleken, és elmentem a mexikóvárosi és a müncheni olimpia ötvenéves évfordulójára szervezett utazásokra is. Nagyon jól éreztük magunkat, viccesen hangzik, de a versenyzők zömével ott ismerkedtem meg fél évszázad eltelte után, hiszen a kajak-kenu futamait rendszerint máshol rendezték, nemigen találkoztunk a többiekkel, meg egyébként is mindenki a versenyekre koncentrált, nem bulizni mentünk oda. A vívólányokkal szépen össze is barátkoztunk.”  

A kajak-kenu mostani viadalait, eredményeit viszont már nemigen kíséri figyelemmel.

 „Olyan sok versenyszám van már, ráadásul folyamatosan variálják, hogy közülük melyek szerepelnek az olimpián, hogy már nem tudom követni. A mi időnkben sokkal egyszerűbb volt a helyzet: nekünk, nőknek egyesben és párosban volt az ötszáz méteres számunk, és kész. Kicsit bánom, hogy akkoriban nem voltak még kétszáz méteres távok, mert abban nagyon jó lettem volna.”  

Az, hogy ő nem lett olimpiai bajnok, sohasem okozott lelki traumát.

 „Minket sohasem tartottak esélyesnek, az aranyérem nem volt velünk szemben elvárás. A sportvezetőség is úgy állt hozzá, hogy a szovjet vagy a német lányok mindig jobbak lesznek nálunk. Mi akkoriban teljesen más edzéstervek szerint készültünk, a maiakhoz képest primitív módszerekkel és lehetőségekkel. Én nagyon szerettem edzeni, de azt sohasem tudtam meg, hogy ha esetleg túledzettem magamat. Nem voltak olyan berendezések, amelyek az ilyen problémákat kimutatták volna. Ezért is örülök annyira, hogy egykori párostársam, Rozsnyói Kati a technika fejlődését is kihasználva ilyen szép eredményeket tudott elérni a versenyzőivel, és több mint egy évtizedig gyakorlatilag egyeduralkodók voltak a magyar lányok.”  

A doppingprobléma már akkor is létezett, de éppen a tudományos háttér hiánya miatt nehéz volt ellene küzdeni.

 „Évről évre teljesen más arcok alkották a Szovjetunió és az NDK csapatát, a régiek teljesen eltűntek. Hogy mi történt velük, nem lehetett tudni. Illetve, szegény Julija Rjabcsinszkaja, aki a müncheni olimpián győzött húszévesen, néhány hónappal később meghalt, állítólag szívbetegségben. Akkoriban nem automatikusan az érmeseket kötelezték doppingvizsgálatra, hanem a döntő előtt kisorsolták azokat a helyezéseket, amelyek »gazdáinak« menniük kellett. Amilyen szerencsém volt, én mindig közöttük voltam, de nekem ez nem okozott problémát. Azt is sajnálom, hogy ma már az olimpiák sem olyanok, mint akkoriban. Például a folyamatos változtatások sem tetszenek az öttusában, ez az akadályverseny nekem már élvezhetetlen. A magyar labdarúgó-válogatottnak viszont nagyon szurkolok, nagyon megérdemelnék a fiúk, hogy kijussanak a világbajnokságra! Azért is jöttem Budapestre, hogy meg tudjam nézni a meccsüket.”  

Pfeffer Anna 80. születésnapját szűk családi körben, Ausztriában ünnepelték.

 „Az év nagy részét, amikor jó idő van, ott töltjük, s télen jövünk a budai lakásunkba. Elég sok a teendő a ház körül, a kertben, azt pedig sohasem vártam el senkitől, hogy utazgasson miattam. Az viszont nagyon jólesett, hogy nagyon sokan felköszöntöttek a távolból, még a korábbi tanítványaim is.”  

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. szeptember 27-i lapszámában jelent meg.)