KS-ajánló: zsidóság a magyar futballban – a meccs emberei

„Kíváncsi vagyok, mennyire lesz hangsúlyos az áldozatnarratíva” – kaptunk el egy mondatfoszlányt a mögöttünk zajló párbeszédből, miközben néhány hete a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont bejáratánál várakoztunk a szigorú átvizsgálásra, A meccs emberei című kiállítás ünnepélyes megnyitójára érkezve. Azóta az aznapi rövid tárlatvezetést megtoldottuk egy háromórás különlátogatással, és a Zsidók és labdarúgás a két világháború között alcímmel hirdetett tárlat valamennyi tartalmát áttanulmányozva, rejtett részleteit, apróbetűs megjegyzéseit végigböngészve nyugodt szívvel oszlathatjuk el a fenti aggályt: a magyar zsidóság sorsát súlyosan megterhelő üldöztetés, a holokauszt áldozatainak személyes traumája, a zsidóellenes intézkedések futballban érzékelt következménye arányosan, pontosan és hitelesen jelenik meg a vonatkozó szövegekben, illusztrációkban, installációkban. Amit látunk, nem játszik a túlzott érzelmi hatásokra, az öncélú megdöbbentésre; a készítők kreatív megoldásai éppen elegáns visszafogottságukban, egyszerűségükben tanúskodnak a nevek, dátumok, adatok mögött rejlő sötét drámáról. Példa erre a holokauszt áldozatainak szentelt részen elhelyezett állvány, amelynek minden fakkjában egy-egy régi bőrlabda látható, rajta egy-egy futballhoz kötődő névvel. Az egyszerű betűtípussal nyomott, következetes minta szerint sorakozó labdafeliratok minden egyéb magyarázatnál beszédesebbek, a névsor összeállítása önmagában is fontos és felelősségteljes munka: Bányai Lajos, Bienenstock Sándor, Braun József, Bródy Sándor, Brüll Alfréd, Deutsch Árpád, Gilly-Goldberger Pál, Grósz József, Kiss Tivadar, Langfelder Ferenc, Ligeti Jenő, Müller József, Nádler Henrik, Nyúl Vilmos, Preismann Lajos, Rázsó Mór, Seiden Jenő, Szeder György, Szűcs János, Szüsz Hugó, Taussig Imre, Vágó Antal, Vidor József, Weisz Árpád, Weisz Ferenc.

Vannak köztük ismertebb és kevésbé ismert személyek, ám az talán nem csak minket lep meg, hogy a magyarázó szöveg szerint „a holokausztnak két aktív, élvonalban futballozó áldozata volt”, ráadásul két alig kutatott egyéni történet sejlik fel az információ mögött: „Vidor (Weisz) József a megszűnt MTK-ból az Újpestbe igazolt, munkaszolgálatosként, hadifogságban hunyt el a Szovjetunióban, Szeder (Silberstein) György pedig több klubban, köztük a Barcelonában is megfordult, munkaszolgálatból való hazatérés közben, Bécsben oltotta ki az életét egy aknaszilánk.” A közvetlenül haláluk előtti időszakukban is játszó zsidó futballisták alacsony számát persze magyarázza, hogy előzőleg a fajüldözés jegyében hozott intézkedések gyakorlatilag kiszorították őket a sportéletből. Magyarországon 1938-tól kezdett fogyni a zsidó sportolók mozgástere, az egyre szigorúbb rendeletek sora 1942 tavaszán eljutott odáig, hogy az érintetteknek megtiltotta az egyesületi sportolást és edzősködést, a Sporthírlap 1944. május 24-i címlapja pedig már ezt hirdette öles betűkkel: „Döntő intézkedés a sport zsidótlanítása terén, a sárgacsillagos zsidók többé nem látogathatják a sporteseményeket.”

A zsidó futballisták talajvesztése és rendszerszintű ellehetetlenítése markáns téma a kiállításon, mégsem túlhangsúlyozott, másként fogalmazva az aggódva emlegetett „áldozatnarratíva” nem nyomja agyon az alkalmi gyűjteményt. A zsinagóga karzatának kissé amorf terét ügyesen használó tárlat ennél sokkal szélesebb perspektívában tárja elénk a második világháború előtti korszak futballtörténetét, a zsidó szereplők természetes beágyazottsága indokolja is az átfogó megközelítést. Itt kell hangsúlyozni az alkotók és a szakértők szerepét, Nagy Adél és Olosz Levente kurátor munkáját a történészi koncepció kidolgozásában Zima András segítette, szövegíróként pedig mellettük Dénes Tamás, Hegyi Tamás, Kiss László és Szegedi Péter működött közre.

A falon könnyen érthető, képekkel és tárgyakkal kísért idővonal segít a tájékozódásban. Az első nagyobb tér négy klub korabeli történetét, társadalmi hátterét és zsidó kapcsolódásait mutatja be, a szakmai ereje miatt is kiemelkedő MTK, FTC, Újpest hármas mellett a vállaltan zsidó identitású VAC (Vívó és Atlétikai Club) korabeli emlékei tárulnak fel – külön értéket jelentenek a mozgóképes epizódok. A középső tér a taktika fejlődéséről, a szurkolói kultúra jellegzetességeiről és a média korabeli szerepéről beszél. Itt bukkan fel más érdekességek mellett az az 1932-ből fennmaradt fénykép, amely a Hungária FC stadionjának bejáratát ábrázolja, az oldalkapu fölött a következő felirattal: „Ingyen bejárat a 120 cm-nél nem magasabb gyermekek számára.”      

Óhatatlanul eszünkbe jut a magasságpróba egy egészen más válfaja és egy távoli futballpálya, az, amelyről Kertész Imre is említést tesz Sorstalanság című regényében, és amely az auschwitzi koncentrációs táborba érkezőket tévesztette meg az idilli játékterep látványával. Egy Joseph Kleinmann nevű túlélő beszélte el az esetet 1961-ben: „Még vissza sem értünk a barakkokhoz, amikor szólt a parancs, hogy minden fiú siessen a futballpályára. A srácok közül egyet vállon ragadott Mengele, odaállította a kapufához, majd rászólt az őrre, hogy szögezzen oda a feje fölé egy keresztdeszkát. Aztán elrendelte, hogy mindenki sétáljon át alatta. Aki nem fért át, mehetett a helyére, aki viszont nem volt elég magas, indult a gázkamrába. Többen köveket raktak a cipőjükbe, így próbáltak megmenekülni. Körülbelül ezer kisfiú nyújtózkodott hiába.”   

A Páva utcában a kiállítás következő kanyarjában tablókból épített, kiemelkedő személyiségeknek szentelt sajátos kerengőt alakítottak ki. Áldozatok, túlélők és zsidómentők együtt szerepelnek a közös térben, a koncepció önmagában üzenetértékű: Kürschner Izidor, Tóth Potya István, Sas Ferenc, Mándi Gyula, Weisz Árpád, Czeizler Lajos, Kertész II Vilmos, Guttmann Béla, Konrád II Kálmán, Braun József, Borbás Gáspár, Blum Zoltán útja más és más, az életsorsokat összeolvasva mégis egy korszak sajátos metszete rajzolódik ki, számos kiélezett pillanattal, jellemet próbáló kihívással, életről-halálról határozó azonnali döntéssel.

Ilyenek azok is, amelyekkel a látogatókat szembesítik a zárásként kínálkozó időutazós szerepjátékban, valós történelmi csapdahelyzetekben adva választási lehetőséget a XXI. század képviselőjének. Megkérdezik, mit tenne az ember, ha egy rendelet szerint futballistaként, edzőként, bíróként, intézőként új munka után kellene néznie, hová menekülne, ha otthona nem adna már biztonságot, végül jön a záró feladvány: „A zsidó férfiakat 1941-től hívták be munkaszolgálatra, ami 1944 tavaszán a deportálástól való megmenekülést jelentette, később viszont változott a helyzet. 1944 szeptembere van, már harmadszor hívnak be. Dezertálni halálbüntetéssel jár, de a fronton szintén a halál vár. Megjelensz másnap a gyülekezőhelyen vagy a szökés mellett döntesz?”     

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 14-i lapszámában jelent meg.)