„Tudom, nagy tehetség voltam” – ötvenéves lett Tóth Krisztina

SZŰCS MIKLÓSSZŰCS MIKLÓS
2024.05.29. 10:50
Jobban szeret a teremben edzést vezetni, de a munkája időnként az íróasztalhoz köti (Fotók: Tóth Krisztina archívumából)
Miskolcon született, mint Jónyer István, asztaliteniszezőként csodálatos karriert futott be, visszavonulása óta pedig hasonlóan sikeres a bajor szövetségnél végzett munkájában. Tóth Krisztina május 29-én lesz 50 éves.

 

– Jól látom, hogy őszül?
– Igen. Talán a teremben, a gyerekekkel eltöltött évek teszik. Szép feladat, de nagy felelősség is.

– Még kimondani is furcsa, de néhány nap múlva ötvenéves lesz. Megérinti a kora?
– Az utóbbi időben kicsit megijesztett. Ki tudja, mennyi ideje van az embernek hátra? Tudom, ez hülyeség, elvégre aktív vagyok, dolgozom, de a szüleim is egyre idősebbek, szóval, azért csak elgondolkozik az ember. Néha eszembe jut, milyen eszméletlenül sok dolog történt velem, mennyi élmény belefért ötven évbe. Három életre is elég lenne. Tizenöt éves lehettem, amikor Kuchár Györgyi (korábbi asztaliteniszező – a szerk.) azt mondta nekem, Krisztike, használd ki az életet, mert hamar elmegy, én meg csak néztem rá, miről beszél. 

A hétszeres Európa-bajnok tanácsait érdemes megfogadni

– Ön is hasonlókat mond a mai gyerekeknek?
– Olyasmit, hogy az évek gyorsabban elmúlnak, mint gondolnák, most tegyék oda magukat, mert ebből a későbbiekben sokat profitálhatnak.

– Mit gondol, a fiatalkori önmaga megfogadná ezt a tanácsot?
– Utólag már tudom, nagy tehetség voltam, az asztalnál sok mindent abból oldottam meg. Az edzőim persze rengeteget tettek azért, hogy benőjön a fejem lágya, de akkor nem hallgattam rájuk. Akadt, aki nyitottabb volt arra, amikor, mondjuk, behátráltam az asztaltól és elkezdtem látványosan visszaütni, dobálni a labdát, a többségüket viszont inkább megőrjítettem vele. Ormai Laci bácsi sokszor bekiabált, „összetöröm a csontodat, ha nem figyelsz jobban”, de ezt egy idő után már nem vettem komolyan. Ma már tudom, jobb lett volna odafigyelni ezekre a hangokra is, és nem csak érzésből csinálni mindent.  

 

Született:  1974. május 29., Miskolc
Sportága: asztalitenisz
Ütőfogás: balkezes, európai
Edzői: Orgoványi Imre, Iváskó Gabriella, Chikán István, Fülöp István, Tarján András, Téglás Péter
Legjobb világranglista-helyezése: 13. (2001. január és 2003. december)
Klubjai: Gödöllői SC (1983–1985), Statisztika (1985–2000), TSV Busenbach (2000–2006), Langweid (2006–2007), FSV Kroppach (2007–2013)
Kiemelkedő eredményei: olimpiai 4. (páros: 2000), vb-3.  (páros: 1995), 7x Európa-bajnok      (páros: 1994, 2000, 2008; vegyes páros: 1996, 2003; csapat: 2000, 2007), 10x Eb-2.      (egyes: 1996, 2002; páros: 2003, 2005, 2007, 2012; vegyes páros: 2007; csapat: 1996, 1998, 2008), 9x Eb-3. (egyes: 1998, 2008; páros: 2010, 2011; vegyes páros: 2005; csapat: 1994, 2002, 2003, 2011), Európa Top 12-ezüstérmes      (2005),  2x Európa Top 12-bronzérmes      (2003, 2010), 6x BEK-győztes      (1991, 1994, 1995, 1996, 1999, 2000),      28x magyar bajnok      (1988–2002) 8x német bajnok      (2005, 2007, 2008, 2009, 2010, 2011, 2012, 2013)
Elismerései: Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (2000), Gödöllő díszpolgára (2008), MOB Érdemérem (2014), 13x az év magyar asztaliteniszezője (1995–2011)  

NÉVJEGY – TÓTH KRISZTINA 

Sohasem kivételeztek vele , be kellett állnia a sorba

– Megbánta?
– Nem, csak ha kicsit jobban koncentrálok, lehettem volna egyéni Európa-bajnok is. Nem tagadom, emiatt van bennem hiányérzet.

– Mikor volt hozzá a legközelebb?
– Szerintem 1996-ban Pozsonyban, amikor először játszottam döntőt, a német Nicole Struse volt az ellenfelem.

– Azért így is összejött hét Európa-bajnoki cím, amire talán még a nevelőedzője, Orgoványi Imre sem gondolt, amikor Gödöllőn ütőt adott a kezébe.
– Ezt nem tudom, de tény, hogy tőle tanultam meg az alapokat. Nagyon szeretett, képzelje, a halála előtt, amikor már nagyon rosszul volt, az volt a kívánsága, hogy egyszer még láthasson. Csak utólag tudtam meg, nem voltam otthon, ez azóta is gyötör. Sajnos tavaly a felesége is meghalt, olyan volt nekem, mintha a második családomat veszítettem volna el. 

Tóth Krisztina jelenlegi csoportjával a müncheni központban

– Ha már az imént Ormai Lászlót említette, miként gondol vissza a Statisztikánál eltöltött évekre?
– Szép időszak volt.

– A tehetsége okán máshogy kezelték, mint a többieket? 
– Ilyen szóba sem került. Be kellett állnom a sorba, ami egyáltalán nem zavart, sohasem akartam kivételezett lenni. Élveztem az edzéseket, hülyültünk az öltözőben, együtt ebédeltünk a többiekkel, ezek nekem fontosabbak voltak, mint az eredmények, de mivel megvolt a tehetségem, a sikerek is jöttek.

– Többet vártak öntől, mint a többiektől?
– Az ifikorom vége felé már igen. Ormai László és a Statisztika akkori edzője, Fülöp István is azt sulykolta belém, hogy ideje lenne már bekerülnöm az Európa Top 12 mezőnyébe, de ugyanezt kapta Éllő Vivien is, aki szintén nagyon jó játékos volt. Azt mondták, adnak egy évet és ha nem megy, a fiatalabbakra fókuszálnak.

– Miként bírta a nyomást?
– Nem értettem, mi a problémájuk, hiszen edzünk, tesszük a dolgunkat. Emlékszem, volt egy verseny, amiről azt gondolták előzetesen, hogy Vivien vagy én megnyerem. Miután egyikünknek sem sikerült, egy hétig dráma volt a teremben, alig szólak hozzánk. Talán nem a legjobb módon kezelték a helyzetet.

Pályafutása során a legendás bal keze sokaknak okozott fejfájást az asztalnál (Fotó: AFP)

Sydney-ben elcsalták tőlük a bronzot

– Pályafutásának egyik meghatározó pillanata volt, amikor Wirth Gabriella sajnálatos betegsége miatt új párospartnert kerestek Bátorfi Csilla mellé, és önre esett a választás. Nem tartott attól, hogy két erős egyéniség összeállásából nem biztos, hogy jó dolog sül ki?
– Egy olaszországi versenyen ugrottam be először Csilla mellé, és azt megnyertük. Akkor simának tűnt, a problémák később jöttek, amikor sokat edzettünk együtt. Csilla nehezen viselte az idézőjelben vett léhaságomat.

Könnyek a Sydney-ben elcsalt bronzmeccs után (Fotó: MTI)  

– Ez miben nyilvánult meg?
– Kérte, hogy menjek szerválni, én meg mondtam, inkább ebédelni megyek. Vagy, mondjuk, azt szerette volna, hogy az asztal egyik oldalára pörgessek, én viszont a másikra akartam. Ilyenek. Nem volt könnyű, de idővel összecsiszolódtunk, és az együtt töltött válogatott évek alatt rengeteg szép élményt éltünk át, ha véget ért a verseny, rendre együtt mentünk felfedezni a várost.

– Ki volt a főnök?
Inkább Csilla. Biztonságot adott a párosnak, ahogyan a nehéz helyzeteket kezelte. Én minden vereséget tragédiaként éltem meg.

– Ezt a sydney-i olimpia bronzmeccse után az egész ország látta. Eszébe jutnak még azok a pillanatok?
– Az a vereség sokáig nyomasztott, de már túl vagyok rajta.

Az utolsó Európa-bajnoki aranyát 2008-ban szerezte Póta Georginával párosban

– Akkor nem bánja, ha felidézzük?
– Egyáltalán nem. Borzalmas volt, csak ültem a palánk mellett a földön és sírtam. Felhívtam apukámat mobiltelefonon, ami onnan, a világ végéről egy vagyonba került, de nem tudtam megszólalni. Kevés vereség fájt így a pályafutásom során, itt tényleg fizikai fájdalmat éreztem. Nem arról a néhány százezer forintról van szó, amit olimpiai érmesként életjáradékként kapnék, az szerencsére nem hiányzik. Sokkal inkább bánt, hogy a magyar asztaliteniszezés első olimpiai érmét vették el tőlünk. Mert visszanézhetem milliószor a meccs a felvételét, nem változik a véleményem, két poént elcsaltak tőlünk. Annyira igazságtalannak érzem, hogy mindez éppen velünk történt meg, de ilyen az élet. A fehérorosz Vlagyimir Szamszonov és a német Timo Boll sem lett világbajnok, pedig a tehetségük alapján mindketten megérdemelték volna.

– Ha nincs az a két elcsalt poén, meglett volna a bronzérem?
– Biztos vagyok benne. A mindent eldöntő, ötödik szettben 19:19 volt az állás, ha a kettő helyett csak egy pontot lopnak el tőlünk, már 20:18 ide, és én következtem volna szervával, ami nekünk mindig előnynek számított. Egyébként a két dél-koreai is rosszul érezte magát a történtek miatt, egyikük, Kim Mu Kju a következő néhány versenyen rendre hozott nekem valami ajándékot. Átadta, én meg magamban gondoltam, mit csináljon az ajándékával.

– Ha nem is feledteti Sydney-t, de azért az öt évvel korábbi, 1995-ös világbajnoki bronzérem nagy dobás volt, nem igaz?
– Pláne, hogy Kínában, Tiencsinben szereztük. Na, ez igazán szép emlék! Egészen különleges hangulatú világbajnokság volt, ott az asztaliteniszezőket sztárként kezelték, végig tele volt a tízezres csarnok, de nem felsőbb utasításra, kényszerből jövő nézőkkel, hanem valódi szurkolókkal. Ilyen körülmények között a negyeddöntőben egy kínai, japán kettős győztünk le, na, az sem volt mindennapos.

– Csapatban szeretett játszani?
– Nagyon. Olyannyira, hogy a csapatot mindig az egyéni elé helyeztem. Motivált, hogy többen vagyunk, közösen készülünk, elemezzük a meccseket, az ellenfeleket, jó volt együtt ünnepelni, de a vereséget sem egyedül kellett feldolgozni.

Az FSV Kroppach csapatával sorozatban hatszor nyerte meg a Bundesligát 

Ormai László fél évig nem szólt hozzá

– Mondhatjuk, hogy Sydney után új szakasz kezdődött az életében?
– Nem is kérdés. Ma már tudom, korábban kellett volna meglépnem, hogy külföldre szerződöm.

– Emlékszik a pillanatra, amikor Ormai László elé állt és közölte vele, hogy otthagyja a Statisztikát?
– Borzalmas volt. Hetekig gyűjtöttem a bátorságot, amíg rászántam magam.

– Hogyan reagált?
– Teljesen kiborult. „Anyukám, életed nagy hibáját követed el”, mondta. Tudni akarta, miért nem jó nekem a Statisztika. Elmondtam, hogy tizenöt éve edzek és játszom ugyanabban a teremben, belefásultam. És úgy éreztem, hogy kicsit a többiek is. Boros Tamarával próbáltuk egymást motiválni, de úgy gondoltam, külföldön új impulzusok érnek, és ha valamit szeretnék még elérni a sportágban, el kell jönnöm onnan, ráadásul a németek ötszörös pénzt kínáltak. Ormai ezután fél évig szóba sem állt velem. Most már inkább pozitívan gondolok erre vissza, végül is ragaszkodott hozzám, nem akart elengedni. Édesapám sem támogatta a döntésemet, ő még abban az időben szocializálódott, amikor az emberek negyven évig ugyanazon a munkahelyen dolgoztak. Végig amiatt stresszelt, hogy mi lesz velem, az aggódás beszélt belőle, de utólag ő is azt mondta, hogy jó döntés volt.

– Ön egy cseppet sem aggódott?
– Dehogynem. Szerencsém volt, mert a korábban Busenbachban játszó Káhn Szilvia sokat segített, de azért idő kellett, amíg mindent kitanultam. Ott volt például a szerződés, a Statisztikánál ebbe nemigen volt beleszólásom, szinte csak egy jelképes papír volt. Mondanom sem kell, a németeknél nem így működött. Az elején rutintalan voltam, s azt írtam alá, hogy napi hat órát edzek. Aztán amikor öt perccel előbb le akartam állni, az edző azonnal szólt, hogy a szerződésemben hat óra szerepel, nem öt óra ötvenöt perc. A következő aláírásnál már ilyenekre is figyeltem.

– Németországban végül megkapta, amiért odament?
– Abszolút, sőt többet is. Nagyon erős csoportban, az akkori topjátékosokkal edzettem együtt, egy pillanatra sem lehetett lazítani, volt kínai edzőpartner, kínai edző, szóval tényleg minden feltétel adva volt, csak rajtam múlt, mihez kezdek vele.

– Nem kezelték kívülállóként?
– Egy pillanatig sem. Ugyanolyan lehetőségeim voltak, mint bárki másnak, s tőlem is csak azt várták, mint mindenkitől, hogy száz százalékig tegyem oda magam.

Itthon mindig meghitt családi kör várja Gödöllőn 

Már Eb-aranyérmes tanítványa is van

– Több mint tíz éve visszavonult, a sportágtól azonban nem szakadt el. Mit is csinál pontosan?
– A Bajor Asztalitenisz-szövetségben én vagyok az utánpótlás vezetőedzője.

– Ez mit takar?
– Münchenben van a kiemelt edzőközpontunk, azt irányítom. Vannak adminisztratív feladataim, olyankor az irodában dolgozom, de szerencsére sokat vagyok a teremben is, vezetőedzőként tartok foglalkozásokat a fiataloknak. Jelenleg tíz-tizenöt játékosunk van, a legfiatalabb tizenöt, a legidősebb tizenkilenc éves.

– Játékosként nagyon tehetséges volt. Edzőnek milyen?
– Szerintem edzőként is az vagyok, amit egyébként Ormai már egészen fiatalon megjósolt. Emlékszem, azt mondta: „Kriszti, nagyon szeretném, ha egyszer te vennéd át a Statisztikát!”

Megvannak a labdák, kezdődhet az edzés

– Nem akármilyen elismerés.
– Tényleg az volt. Azt gondolom, látom a hibákat, tudom mit és hogyan kell változtatni, s mindezt úgy csinálom, úgy építem fel az edzést, hogy egy pillanata sem unalmas, látom a gyerekeken, hogy élvezik. Régebben, amikor edzőtábort szerveztünk, úgy kellett lasszóval fogni a résztvevőket, az utóbbi tíz évben viszont már várólista van. Megtanulják, mi a munka, mit lehet vele elérni, a technika és a kondíció fejlesztésével olyan „csomagot” kapnak, ami egyre többüknek vonzó.

– Van olyan tanítványa, akiről azt gondolja, fogunk még hallani róla?
– Az ukrán Veronika Matjunina. Még csak tizenhét esztendős, de januárban megnyerte egyesben az U21-es Európa-bajnokságot. A háború kitörése óta van nálunk, óriási tehetség, amellett, hogy gyorsan tanul, nagyon tudatosan is edz. Bízom benne, hogy a felnőttek között is messzire jut. De vannak fiataljaink, akik a korosztályos válogatottak kapuján dörömbölnek, pedig amikor hozzánk kerültek, középszerű játékosnak számítottak. Most került ki az első korosztály a centrumból, Tom Schweiger, Hannes Hörmann, Daniel Rinderer – vele tizenkét éves kora óta foglalkozom, ő volt az első tanítványom –, ők a Bundesliga 2-ben és 3-ban játszanak, nagyon büszke vagyok rájuk.

– Nagy kérdés, hogy mindezt miért nem a magyar asztaliteniszben csinálja?
– Hát igen… Ahhoz az kellene, hogy odahaza végre belássák, változásra van szükség.

– Keresték itthonról?
– Nem. Néhány éve mindenféle konkrétum nélkül két-három órát beszélgettem az akkori főtitkárral, ám ő néhány hónap múlva már sehol sem volt. Látja, ebben is egészen mások a németek. Odahaza főtitkárok, elnökök, edzők jönnek-mennek, amíg én tizenegy évvel ezelőtt szabad kezet kaptam, hogy felépítsek valamit. Hittek ebben, megvolt a türelem, én pedig nem okoztam csalódást. Szerintem otthon nem szeretik azt hallani, hogy mi és miért nem működik, márpedig én biztosan ezzel is kezdeném, és hosszú távú tervben gondolkodnék.

– Ha mégiscsak megkeresnék és ugyanúgy szabad kezet ígérnének, hazajönne?
– Valószínűleg elgondolkoznék rajta.

– Magyarországon meg tudnák fizetni?
– Szerintem igen. Figyelem az eseményeket, látom, hogy amióta tavaly Kovacsics Imrét megválasztották elnöknek, a pénz nem akadály, vagy legalábbis nem annyira, mint volt korábban. Persze ettől rövid távon még nem lesznek eredmények.

Nagy álma a saját akadémia létrehozása

– Mit szól ahhoz, hogy Póta Georgina, akivel az utolsó Európa-bajnoki aranyérmét szerezte párosban 2008-ban, Magyarországon még mindig az első számú játékos?
– Tegyük hozzá, úgy, hogy már túl van a pályafutása csúcsán, nyilván kevesebbet edz, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt, de még most is ő az első számú asztaliteniszező. Egyelőre nemigen látni, hogy a közeljövőben ki vehetné át tőle a stafétát, pedig most lenne esély, ugyanis az európai női asztalitenisz elég mélyen van, nincsenek új arcok, miközben a régiek már nem olyan jók. Szóval, ha valamikor, most tényleg aktuális lenne egy hosszú távú terv. Tudom, hogy vannak Magyarországon tehetségek – talán több is, mint Németországban –, ha tízzel elkezdenének tematikusan, tervszerűen dolgozni és abból kettő megmaradna, az már sokat jelenthetne.

– A lelkesedése mit sem változott az évtizedek során, úgy tűnik, jól érzi magát a bőrében.
– Igen. Azt csinálom, amit szeretek, jól is megy, kiváló kollégák vesznek körül, tényleg minden klappol. 

– Az asztalitenisztől függetlenül tervezi, hogy hazaköltözik, vagy már odakinn képzeli el az életét?
– Lassan huszonöt éve, hogy kijöttem, vagyis az életem felét Németországban töltöttem, ez idő alatt rengeteget jó dolgot kaptam, mégsem zárom ki a visszaköltözés esélyét. Szeretem Gödöllőt, amikor otthon vagyok, minden sarkon ismerősbe futok, ott a könyvtár, a kedvenc éttermem, a csodás főtér. Ezt biztosan nem kapom meg Németországtól. Remélem, a szüleim sokáig egészségesek lesznek.

– Van terve a következő tíz évre? Mit szeretne elérni?
– Régi vágyam az európai szövetség égisze alatt egy európai edzőközpont beindítása a kontinens legtehetségesebb lányversenyzőinek, mert azt látom, egyre több tehetséget veszít el a sportág. Itt, a bajor szövetségben a főnököm már mondta, ha lenne megfelelő termünk, támogatná az elképzelésemet. Három-négy edzővel, adminisztratív munkatársakkal és nagyjából húsz fiatallal olyasmi lehetne, mint volt Ausztriában a Schlager-akadémia.

– Mondjuk, ez lenne a Tóth Krisztina-akadémia?
– Mondjuk. Ehhez szívesen adnám a nevem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2024. május 25-i lapszámában jelent meg.)

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik