Képes Sport
DÉNES SZILÁRD, KOHÁN GERGELY 2022.06.05 14:07 Frissítve: 2022.06.06 18:14

Három hokibravúr után jöhet a 3. elit-vb – Vas János folytatná a történelemírást

A ljubljanai divízió 1/A-világbajnokságon kiharcolt világelitbe kerüléssel a 38 éves Vas János lett az egyedüli magyar jégkorongozó, aki mindhárom feljutásban aktív szerepet vállalt játékosként. Mindenki Jankója családi körben emlékezett vissza az immár három különböző évtizedet felölelő utazásra tengeren innen és túl, és nem zárja ki, hogy folytatja a „történelemírást”, s jövőre ott lesz élete harmadik „A-csoportos” vb-jén.

Tükröm, tükröm: Vas János kihozta a pályafutásából a maximumot, s még nincs vége (Fotók: Földi Imre)

 

NÉVJEGY: VAS JÁNOS
Született: 1984. január 29., Dunaújváros 
Magasság/súly: 186 cm/92 kg
Sportága: jégkorong 
Posztja: center/szélső
NHL-draft: 2/32 (2002, Dallas Stars)
Klubjai: Dunaújvárosi AC (1999–2000), Malmö Redhawks U20 (svéd, 2000–2003), Malmö Redhawks/Troja-Ljungby (svéd, 2002–2003), Malmö Redhawks (2003–2004), Halmstad Hammers (svéd, 2004–2005), Iowa Stars/Idaho Steelheads (AHL/ECHL 2005–2006), Iowa Stars (AHL, 2006–2008), Brynäs IF (svéd, 2008–2009), Fehérvár (EBEL, 2009–2010), Tingsryds AIF (svéd, 2010–2011), Troja-Ljungby (svéd, 2011–2012), Dijon (francia, 2012–2013), Rouen (francia, 2013–2014), Slavia Praha (cseh, 2014–2016), Fehérvár AV19 (EBEL, 2016–2017), DVTK Jegesmedvék (Erste Liga, 2017–2018; szlovák Extraliga 2018–2021), Chamonix (francia, 2021), HC Presov (szlovák Extraliga, 2021–2022)

– Végleg otthonra leltek Miskolcon?
– Meglátjuk, mit hoz a következő idény, mindenesetre nagyon szép helyen élünk, és a fiamat, Joelt is ide írattuk be iskolába, szeptemberben kezdi az általánost – kilencvenkilenc százalék, hogy itt, Miskolcon. A feleségemmel mindketten kisvárosi emberek vagyunk, nem igényeljük a nagyvárosi nyüzsgést. Prága gyönyörű volt, Budapestnek is megvan a maga szépsége, de nem szívesen élnénk a belvárosban. Mondjuk, Dallasban egy NHL-fizetésből nagy duzzogva ellettünk volna... Bár egyszer a nyár közepén edzőtáboroztunk ott, és olyan hőség volt, hogy amikor a helyi bevásárlóközponthoz értünk, megkerestük a legközelebbi parkolóhelyet, és a kocsitól a bejáratig futottunk, mert azt a néhány másodpercet is alig lehetett elviselni. De a lényeg, hogy nagyon szeretjük Miskolcot, a szívünkhöz nőtt, szoros barátságokat is kötöttünk, és a városban nagyon megbecsülik a jégkorongozókat.

– Főleg önt, aki egyedüli magyar hokisként mondhatja el, hogy mindhárom feljutásból aktív játékosként vette ki a részét.
– Három különböző generációval is átélhettem ezt a fantasztikus érzést! Az 1969-es születésű Sille Tamással és Kangyal Balázzsal kezdtem, ez nagyjából olyan felállás volt, mint most az én esetem Ljubljanában a 2001-es Papp Kristóffal: kis túlzással a gyerekük lehettem volna. Akkoriban kevesen voltunk, egészen másként nézett ki a jégkorong hazai színtere. Nyitott pályákon kezdtem a pályafutásomat, mert nem is nagyon volt fedett... Játszottam a Kisstadionban, az első felnőttmeccsemet hazai pályán Dunaújvárosban, a másodikat pedig Budapesten a Fradi ellen – összesen e két bajnokin szerepeltem szülővárosom felnőttcsapatában, aztán mentem tovább Svédországba.

– Ahol 16 évesen egyedül kellett helytállnia.
– Nem volt teljesen idegen Malmö, mert korábban már kétszer-háromszor edzőtáboroztam ott, de ettől függetlenül magamra voltam utalva. Amikor elbúcsúztam a szüleimtől, azt sem tudtam, hol vagyok, kétségbeesésemben még sírtam is. Aztán elmentem sétálni egyet, Malmö pedig csodás hely, megnyugtatott, összeszedtem magam: jó helyen vagyok. Kedvelt az edző is, rögtön az U20-asokhoz tett, ez hatalmas kiugrási lehetőséget jelentett. Fantasztikus időszak volt, olyan hokikultúrába csöppentem, amelyből a legtöbb játékost viszik az NHL-be, minden meccsemet játékosmegfigyelők követték, imádtam. A hokiban is egészen más világ volt, hiszen húzott magával a csapat. Ezt úgy értem, hogy idehaza, ha a legjobb játékosok között vagy a csapatodban, kevésszer kerülsz olyan helyzetbe, amelyben igazán meg kellene küzdened a sikerért. Odakint viszont minden edzésen egyre jobbnak és jobbnak kell lenni, mert különben lesz, aki elveszi a helyedet. Azok ellen a barátaim ellen kellett megküzdenem a felnőttcsapatba kerülésért, akikkel a legtöbb időmet töltöttem együtt, mind ugyanazért a célért harcoltunk. Tizenhét-tizennyolc évesen rá voltunk kényszerítve, hogy igenis akarjunk gyorsabban fejlődni, mint a többiek, mert már ebben a korban is kiválaszthattak NHL-klubok. Engem az egyetemi ligából, az NCAA-ből a Boston College szúrt ki magának, egyeztettünk is, az érettségi amerikai megfelelőjét, az SAT-vizsgát is letettem, de akkor az egyetemi szint még nem volt olyan felkapott, mint mostanság. Mára a tengerentúlon is rájöttek, ész is kell ahhoz, hogy jó NHL-játékos váljék valakiből...

Az évtizedek során megváltozott a szerepe a válogatottban (Fotó: Dömötör Csaba)


– Szóval ezért maradt inkább Svédországban.
– Úgy éreztem, Malmőben jobban tudok fejlődni, maradtam, s próbáltam betörni a felnőttek közé. Olyan utat jártam be, amilyet talán egyetlen magyar sem, például Hári János vagy Galló Vilmos sokkal fiatalabban, 11-12 évesen utazott ki, én 16 évesen csöppentem bele. Mégis megálltam a helyem a nálam négy évvel idősebbek között. Ezt kellene Magyarországon is elültetni a játékosok és a vezetők fejében: ha ennyi idősen valaki nem jó a juniorok között, azt nehéz lesz beépíteni a felnőttek közé. Minél korábban felnőtté kell válnia a játékosnak! Nekem ez megadatott, még ha a sok jó mellett sok szerencsétlenség is ért. Például a 2003-as térdszalagszakadásom, ami után dr. Majzik Ernő megműtött, akkor ismertük meg egymást. Ám hogy mennyire mások voltak a lehetőségek akkoriban, jól szemlélteti az én szürreális esetem. A sérülés már azután ért, hogy a drafton kiválasztott az NHL-es Dallas Stars. Erre itthon, Magyarországon egyetlen ember felügyelte a rehabilitációmat, egyedül jártam konditerembe, magamnak pakolgattam a súlyokat, és legjobb tudásom szerint igyekeztem elvégezni a gyakorlatokat, mert még gyakorlatsort sem írt senki – úgy, hogy közben az NHL kapujában álltam... Ez ma elképzelhetetlen. Azért örülök, hogy ezt is megtapasztaltam, mert a fiamnak majd tudok iránymutatást adni. Bár belegondolva, hogy ezen az is múlhatott, játszom-e tíz évet az NHL-ben... De nem változtatnék semmit, ezt az utat kellett bejárnom.

– Örök kérdés, ha csak egy-két országgal „odébb” születik, mondjuk Szlovákiába vagy Csehországba, alakulhatott volna másként?
– Nyilván lehetett volna másképp, de én a legjobb tudásom szerint hoztam ki a maximumot a pályafutásomból. Az utolsó évben az Iowa Stars általános igazgatója így is jelezte, én leszek a következő, akit a Dallasból felhívnak az NHL-be, ha kell ember. Abban az évben húsz meccsen tíz gólt szereztem az AHL-ben, ilyenkor azért jó eséllyel felfigyelnek az emberre. Aztán mégis egy csapattársam ment a megüresedő helyre, mert nem olyan típusú játékosra volt szükség éppen, amilyen én vagyok. Kellett volna tehát a szerencse is. Még Svédországban, a draft előtt folyamatosan NHL-scoutok figyelték a meccseinket, és a Dallas stábja elvitt Helsinkibe pszichológiai tesztre, minden költséget állva. Egy órán keresztül beszélgettem egy szakemberrel. Aztán a játékosbörze előtt tizenegy másik csapattal is leültem – végül mégis a Dallas választott ki. Más világ külföldön a jégkorong, mint nálunk még mindig, de azért szépen fejlődünk.

centerként még mindig részt akar venni a támadások építésében, befejezésében és a védekezésben is (Fotó: Szabó Miklós)
SIMPSONNAL EGYÜTT A KARABINEREK IS TÁVOZTAK
A válogatott sikerkapitánya, a korábban edzőként Spengler-kupát és Bajnokok Ligáját is nyerő kanadai Sean Simpson személyes okok miatt nem hosszabbította meg a szerződését, de az ő nevéhez fűződik a ljubljanai vb egyik legkülönlegesebb „rituáléja” is.
„A szakmai stáb gondolkodott, hogyan motiválhatná a társaságot még jobban. Seantól rengeteget lehetett tanulni, látszott, nem ma kezdte a szakmát, mint ahogy az is, hogy ez volt a legalacsonyabb szint, amelyen valaha is megfordult – mondta Vas János a korábban Svájcot szövetségi kapitányként öt elit-vb-n is irányító 62 esztendős kanadai mesterről. – Amikor kiválasztotta a Ljubljanába utazó csapatot, minden játékosnak ünnepélyesen átadott egy-egy piros karabinert, a szemébe nézett, és megkérdezte: benne vagy? És minden játékos hangosan, a társai előtt felelte: igen, benne vagyok! Aztán a meccseink előtt ezeket a szemeket összecsatoltuk az öltöző bejáratánál, láncot formálva belőlük, amely a csapategységet szimbolizálta, és emlékeztetett arra, kikért küzdünk magunkon kívül. A győztes meccsek végén pedig a legjobban küzdő játékos vehette fel büszkén ezt a láncot. Nagyon sokat tanultam tőle arról, hogyan kell viselkednie egy edzőnek. Természetesen a biztonságérzetünknek jót tett volna, ha ő marad a kapitányi hídon, főleg, hogy az utódjának kevés ideje lesz arra, hogy meghozzon olyan nehéz, nagy jelentőségű döntéseket, amilyeneket Simpson is az utolsó pillanatokban hozott meg – pedig neki volt kétévnyi információja és tapasztalata, ami alapján döntött... Én személy szerint szívesen játszottam volna többet a vb-n, de a profizmusa példátlan volt minden korábbi szövetségi kapitányhoz képest.”


– Emlékezetes, hogy a szapporói vb-re éppen csak beesett a tengerentúlról – aztán mégis feljutást ünnepelhetett a magyar csapattal.
– Mivel az Iowával nem jutottunk be az AHL-rájátszásba, és akkor már tudtam, a Dallas sem számol velem, így elengedtek. Az első AHL-playoffomban hét meccs után kiestünk az egyébként szép NHL-karriert befutó Jordin Tootoo-ék Milwaukee Admiralsa ellen, de épp hívtak Dallasból, hogy álljak készenlétben, így akkor nem jöhettem a vvilágbajnokságra. De Szapporóba, még ha kis késéssel is, elindulhattam. Mondjuk, az sem volt zökkenőmentes: már Iowából késve indult a gépem, és Tokióban egy éjszakára meg is kellett szállnom, mert nem értem el a csatlakozást. Először voltam Ázsiában, s akkor még nem volt jellemző, hogy mindent feltüntetnek angolul is. Azért feltaláltam magam, de nem volt egyszerű mutatvány. Reggel korán felkeltem, repülőre szálltam, és aznap este már meccseltünk is.

AMIT SOSEM LEHET MEGUNNI – A 2008-AS SZAPPORÓI CSODA


– Végül kárpótolta a szapporói csoda a dallasi NHL-csalódás után?
– Természetesen, hihetetlen tett volt a magyar jégkorongnak a feljutás, bár a fiatal generáció tagjaként nem is igen éreztem még át a jelentőségét. Akkor az NHL magasabb célnak tűnt, de visszatekintve, annak, hogy hetvenegynéhány év után ismét elitvébén szerepelhet hazánk, történelmi jelentősége volt. És el is indítottunk egy olyan folyamatot, aminek el kellett indulnia Magyarországon, hogy ha nem is a foci, de, mondjuk, a kézilabda után eredjünk.

Feleségével dunaújvárosiak, de otthonra leltek Miskolcon, kisfiuk is itt kezdi az iskolát


– Nem volt rossz aztán Amerikából visszatérni Európába?
– Sokat töprengtünk, mielőtt meghoztuk a döntést a feleségemmel, de nem volt NHL-lehetőség. A menedzserem nem tudott kétirányú szerződést intézni, csak az AHL-be tudtam volna aláírni. A fizetésben pedig akkora különbség volt, hogy jobban jártam úgy, hogy visszatértem Svédországba. Olyan szempontból persze rossz volt, hogy lezárult egy fejezet, hajszálnyira az álmom valóra válásától. De a terv az volt, ha Svédországban elég jól játszom, úgyis lesz majd lehetőségem visszatérni Amerikába. Ám a Brynäsnél kifogtam egy olyan edzőt, akivel nem egyezett az elképzelésünk a szerepemről, és az európai hokistílusra is nehéz volt visszaállnom, a nagyobb pályára, a sok védekezésre – úgy, hogy akkorra éppen megszoktam már az amerikait. De a lényeg, hogy a sok sérülés után – az NHL előszobájában, az AHL-ben mindenki brusztol, hogy odakerülhessen a legmagasabb szintre – jó helyre kerültem vissza, aztán más kérdés, hogy Svédországban is elszenvedtem egy agyrázkódást, így sokkal kevesebb jégidőt kaptam, mint előtte. Ezért próbáltam más opciót felkutatni, így került képbe a svájci élvonal és az Ambri-Piotta, amellyel minden részlet meg volt beszélve, végül mégsem engedett el a Brynäs. A mai napig nem tudom, miért.

– Úgyhogy mentőövként jött a Volán – ős-újvárosiként...
– Igen, de azt már magam intéztem, mert már akkor is jó volt a kapcsolatom idősebb Ocskay Gáborral, aki szívesen látott a csapatában. Élveztük, hogy legalább egy évet itthon lehettünk, a családunk közelében, hiszen a feleségemmel mindketten dunaújvárosiak vagyunk. És ha ez bárkinek szúrta volna a szemét, ezt az ösvényt szerencsére már kitaposta előttem Ladányi Balázs, Tokaji Viktor és a bátyám... Ráadásul akkor jutottunk először rájátszásba az EBEL-ben, így nem hiszem, hogy bárki haragudott volna ránk bármiért. Örömmel gondolok vissza a fehérvári szurkolókra, mindkét ott töltött évemben befogadtak. Az első év után még volt bennem tűz, vissza akartam kerülni arra a szintre, amit a Brynäs is képviselt, ezért jártam meg ezt a szamárlétrát újra. Aztán megfordultam a svéd másodosztályban, Franciaországban, majd a cseheknél kötöttem ki. Az Extraligában töltött év visszaadta azt az önbizalmat, amit a brynäsi év elvett.

– Aztán viszont kiestek a Slavia Prahával a cseh élvonalból.
– Voltam is utána próbajátékon a KHL-es Medvescak Zagrebnál. A belemet kidolgoztam abban a két hétben, az elsőn öt nap alatt tíz edzésünk volt, rossz jégen, az augusztusi melegben. Sokakat elküldtek, egy szlovén védővel ketten maradhattunk a második hétre is, amely alatt a rendes kerettagokkal dolgoztunk. Végül az döntött, hogy nem volt horvát útlevelem. Már túl sok külföldit igazoltak, így hiába voltam jobb sok helyinél vagy orosznál – akik a KHL-szabályzat szerint nem minősültek légiósnak –, nem tudtak szerződést ajánlani. Eztán hívtam fel megint a Slaviát, hogy jöhetek-e vissza, és úgy gondolom, jó visszaigazolás, hogy külföldiként kérdés nélkül visszafogadtak. Ha akkor sikerült volna visszajutnunk az élvonalba, valószínűleg maradtunk volna, mert jól éreztük ott magunkat a feleségemmel. Aztán az is feledtette a kiesés bánatát, hogy akkor jutottunk fel a válogatottal az elit-világbajnokságra Krakkóban.

2008, Szapporo: elöl jobbra fekszik a fiatal Vas Jankó


– Ennél a feljutásnál már teljesen más volt a szerepe, mint Szapporóban.
– Akkor már center voltam, s Andrew Sarauer és Frank Banham is velünk volt – ilyen hokisokat érdemes honosítani. Topjátékosok voltak és emberileg is kifogástalanok, nélkülük nem biztos, hogy sikerült volna a bravúr. No de ami engem illet, centerposzton addigra már előttem volt a sorban Hári János és Sarauer is, és harmadik sorosként teljesen más volt a feladatom, de így is rengeteget játszottam. A válogatottban mindig alázatosan tettem, amit az edzőm kért tőlem, még most is, hogy a legutóbbi idényben a Presovban húsz-huszonöt perceket játszottam. Sean Simpson azonban Ljubljanában védekezőbb szerepben képzelt el, minden emberhátrányban kezdtem, a korongelhozatalok fontos részét képezték a szerepemnek, illetve hogy pihenőt biztosítsak az első két sor játékosainak. Nem feltétlenül értettem vele egyet, de tettem a dolgomat. A legfontosabb, hogy feljutottunk.

– Ha már itt tartunk, önből sohasem akartak védőt faragni, mint a testvéréből, Vas Mártonból?

– Marcinak a frankfurti évei alatt egy teljes idény erejéig megváltozott a posztja, ezért számítottak rá azután védőként a válogatottban is. De amíg én egy magas szintű ligában csatárként perceket játszom, nem érzem indokoltnak – nem is vetődött fel sohasem, legfeljebb viccből. Nem tervezem, hogy kipróbálom magam bekként – persze, ha az új kapitány azt mondja, beállok, ha nálam ügyesebb csatárokkal töltik meg a keretet... Addig viszont be kell érniük az ígérettel, hogy a fiam, Joel védő lesz.

2015, Krakkó: a diadalmas válogatott, jobbról az ötödik Vas János


– Harmincnyolc évesen hogyan bírja a húsz perc körüli jégidőket a klubjaiban?
– Szerencsére a kondimmal nincs gond, ha nincsenek sérülések – sajnos voltak az idény alatt –, lehet terhelni. Jobban is élvezem, mintha céltalanul tennének fel a jégre, hogy csúszkáljak egy kicsit. Amikor az edzőim megkérdezték, milyen szerepkörben érezném jól magam, mindig azt mondtam, játszani akarok akkor is, amikor egy góllal vezetünk, és akkor is, amikor egy góllal égünk. Minden fő pozíciót, emberhátrányt, emberelőnyt szeretek. Az idegesít, ha fórban számolnak velem, de hátrányban nem, mert kivesz a játékból, ha csak ülök a padon két percig. Az évek során – például Miskolcon is – volt, amikor huszonöt perceket játszottam, de a mai hokiban ez már egyáltalán nem egészséges. Nem marad erő a végén a gólszerzésre, ha előtte ennyit kell védekezni – mert azért a DVTK-s extraligás időszakomban nem az volt a jellemző, hogy mi vezetünk...

CSALÁDBAN MARAD A TRIPLA ÉS A HOKI
 Noha játékosként csak Vas János mondhatja el magáról, hogy mindhárom elitbe jutásnál ott volt, van még egy háromszoros feljutónk – méghozzá a bátyja, Vas Márton! A válogatott korábbi csapatkapitánya Szapporóban és Krakkóban még a jégen, hét évvel később, Ljubljanában már a szakvezetőség tagjaként, a válogatott általános igazgatójaként ünnepelhette a sikert, mielőtt visszakerült volna az U20-as válogatott élére szövetségi edzői pozícióba.
„Az, hogy a bátyámmal ketten vittük ezt véghez, nagyon szép sikersztori – jegyezte meg Vas János. – Ő is remekül végzi a dolgát, amióta felhagyott a profi jégkoronggal.”
S hogy a családban meglegyen a méltó utánpótlás is, arról az ifjabbik Vas, Joel igyekszik gondoskodni. Nevében két kiváló hokist „képvisel”, ugyanis keresztnevét a háromszoros világbajnok Joel Lundqvist után kapta, akivel Vas János még az Iowa Starsnál került közeli barátságba. Az NHL-ben is megforduló svéd csatárikon a világ egyik legjobb kapusa, a szívproblémái miatt nemrég visszavonuló Henrik bátyja, aki 40 évesen is a svéd szuperliga élcsapatánál, a Frölundánál játszik, mi több, csapatkapitánya több mint évtizede!


– Eperjesen hogyan fogadták legutóbb?
– Korrektek, barátságosak voltak. Tisztában voltak az addigi pályafutásommal, és előtte a Miskolccal is három évig a szlovák ligában szerepeltünk. Már az első mérkőzésem után úgy nyilatkozott az edzőnk, az én rutinom hiányzott a csapatból, hogy legyen, aki megnyugtatja a többieket. Csúnya szériában volt akkor a Presov, az érkezésem után nyolcszor nyertünk egyhuzamban. Megadták a bizalmat, így hangadóvá váltam. Ráadásul később házon belüli problémák miatt engem választottak ki átmeneti csapatkapitánynak – magyar játékos azelőtt még nem kapta meg ezt az elismerést külföldi klubnál. Ez is olyan mérföldkő, amit már nem vehetnek el tőlem, mint ahogy az volt az AHL-ben vagy
a svéd Extraligában, a cseh bajnokságban lőtt első magyar gól is. A pályafutásom végéhez közeledve jó ezekre visszagondolni, és megállapítani, hogy nem feleslegesen kezdtem el hatévesen jégkorongozni.

– Azért ha néhány éve valaki azt mondja, magyar csapatok, magyar csapatkapitányok mutathatják meg magukat a szlovák bajnokságban, vagy éppen magyar edző, Majoross Gergely, nem biztos, hogy elhittük volna.
– Ez is egy üdvös folyamat, miként a Fehérvár osztrák menetelése is. Egyébként a Volán példáján felbuzdulva töltött a DVTK éveket a szlovák élvonalban, amelyben eleinte meg is álltuk a helyünket, a rájátszásért küzdöttünk, csak aztán a Covid ezt keresztülhúzta, az utolsó idényünket meg fedje jótékony homály. Ezek is annak a gyümölcsei, hogy olyan szakemberek kerültek hozzánk anno, mint Pat Cortina, akivel Szapporóban feljutott a válogatott, és elkezdte átformálni a helyiek látásmódját, nyitottunk a profibb hokivilág felé. Ilyen, magasabb szintű versenyhelyzetre van szükség a magyar hoki előrelépéséhez. De sajnos még mindig nem tartunk ott, ahol szerintem kellene. Például a Presovnál, amely nem volt topcsapat, a bajnokságban tizedik lett, minden edzésen 25 mezőnyjátékos volt jelen. Öt sorra elég! Ilyesmiről itthon nem is álmodhattunk: Miskolcon is pontosan tudtuk, ki fog játszani, s ha valaki megsérült, három sorral mentünk. Így nem fejlődhet megfelelő ütemben a magyar hoki!

A nevét Joel Lundqvist után kapó fiú nem pilótának, hanem jégkorongozónak készül


– Igen, csak amíg Szlovákiában, ha befagy egy pocsolya, az összes gyerek azon korcsolyázik, addig a határon innen a jó fizikumú ifjakat ezerszer előbb viszik el kézilabdázni vagy vízilabdázni.

– Így van, de a szlovákoknak ezen túlmenően is sokkal jobbak a lehetőségeik. Eperjesen például három utánpótlásnevelde üzemel – kilencvenezres lakosságra, tíz kilométeren belül. Mindegyiknek muszáj jól végeznie a dolgát, mert ha nem, a szülők máris viszik máshová a gyereket. Remélhetőleg Magyarországon az akadémiai rendszer segít majd ezen, és jobb utánpótlást tudunk kitermelni.

– Előtte még ott lesz a harmadik elit-vb-jén?
– Sok mindenen múlik, de szeretnék. Megviselne mentálisan, ha nem lehetnék ott, de nyáron kiderül, játszom-e még jövőre is. Imádok hokizni, most egészséges is vagyok, de már a saját hosszú távú és a családom érdekeit is szem előtt kell tartanom.

2022, Ljubljana: Hetényi Zoltán (aki Krakkóban tartalék volt), Vas Márton és János (Fotó: Dömötör Csaba)


(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. június 4-i lapszámában jelent meg.)

2022.06.05 10:03:59

Jégkorong DÉNES SZILÁRD, KOHÁN GERGELY

„Imádok hokizni, de már a saját hosszú távú és a családom érdekeit is szem előtt kell tartanom.”

2022.05.29 18:05:34

Jégkorong H. Á.

A harmadik harmad vége előtt Kanada 48 másodperc alatt egyenlített, a ráadásban Sakari Manninen döntött.

2022.05.25 23:37:45

Jégkorong BOBORY BALÁZS

NS-VÉLEMÉNY. Hazánk együttesei közül még egy sem indult ebben a sorozatban.

2022.05.15 23:01:09

Jégkorong CSINTA SAMU

ALAPVONAL. Érthető módon, hiszen olyan jelenség verte ki a biztosítékot Romániában a korábbiaknál jóval nagyobb durranással, amellyel évtizedek óta együtt él a többségi nemzet törpekisebbségbe szoruló jégkorongos társadalma. Mondhatni pragmatikusnak tetsző belenyugvással, tekintve, hogy a székelyföldi hoki nélkül gyakorlatilag nem létezne e sportág a keleti szomszédban.