Hőssé vált a „gyenge pont”: Claudio Taffarel – az első 100-szorosok, 11. rész

Feltehetően kevesen tippelnék meg helyesen, hogy az „idők kezdete óta” látványos támadójátékáról és legendás csatárairól nevezetes Brazíliában ki volt az első labdarúgó, aki elérte a 100 válogatottságot. Ronaldo? „Csak” 98-ig jutott, főleg a sok sérülése miatt. Pelé, aki már 17 évesen világbajnok volt? Megállt 92-nél. Rivellino? Ő is épp 92-ig jutott. Ronaldinho? Kilencvenhét. Jairzinho?

Nyolcvanegy. Netán Zico? Hetvenegy. Ha nem csatár, akkor esetleg az 1958 és 1970 között három világbajnokságot nyerő csapat kirobbanthatatlan hátsó alapemberei közül az egyik? Ám Gilmar kapus is csak 94-szer, Djalma Santos pedig 98-szor lehetett tagja a selecaónak.

A helyes válasz egy kapus neve. Egy kapusé, aki még a brazil poszttársak között sincs a legjobbak között számon tartva, és valószínűleg nincs ott minden idők száz legjobb brazil labdarúgója között. Egy kapus, akit sokszor neveztek a válogatott gyenge pontjának – de aki többször is valószínűtlen helyzetekben vált hőssé. A neve Claudio Taffarel. Egy fehér bőrű, szőke brazil, akinek német és olasz felmenői is vannak.

Épp a legutóbbi részben, a Franz Beckenbauerről szóló fejezetben említettük, hogy sorozatunkban az övé az eddigi legrangosabb mérkőzés, amelyre 100. válogatottsága esett, az 1976-os Európa-bajnoki döntő. Ám Taffarel mérföldkőnek számító mérkőzését legalább olyan rangúnak tekinthetjük megítélésem szerint, hiszen világbajnoki elődöntőről van szó. Az 1998-as franciaországi vb marseille-i elődöntőjéről, amelyet a címvédő Brazília vívott Hollandiával.

Mint említettük: Taffarel gyakran akkor nyújtotta a legjobb teljesítményt, akkor lépett elő és vált hőssé, amikor arra a legnagyobb szükség volt. Nagy szerepet vállalt abban, hogy címvédőnek lehetett nevezni akkor Brazíliát, mivel az 1994-es döntőben is ő védett. Noha Franco Baresi és Roberto Baggio is fölé vágta a maga tizenegyesét, Daniele Massaróét védenie kellett, hogy Baggio már nyomás alatt legyen kénytelen rúgni az utolsót. Pedig amikor az olaszok kihúzták a tizenegyesekig, sokan azt gondolták, már zsebükben a trófea, mivel náluk védett a világ akkori egyik legjobbja, Gianluca Pagliuca, míg a braziloknál „csak” Taffarel. Aztán mégis ő lett a pasadenai döntő hőse. 

Ez azonban nem akadályozta meg az újságírókat és a szurkolókat abban, hogy az 1998-as tornán is gyakran őt titulálják a dél-amerikai művészek között a kerékkötőnek. Szó, mi szó, nem volt éppen eget rengető formában a korábban a fénykorát érő Parmában is három évet védő, de akkor már a Reggianából az Atlético Mineiróba hazaszerződött, lényegében levezető, harminckét esztendős kapus. De már a világbajnokság előtt tudni lehetett, ha a brazilok eljutnak a legjobb négyig, és Taffarelt nem állítják ki vagy nem sérül meg, akkor ő lesz az első 100-szoros brazil válogatott.

Ám amikor a papírformának megfelelően eljutottunk idáig, az események sodrában szinte el is veszett ennek a jelentősége. Hiszen mindenkit inkább az foglalkoztatott a brazil–hollandon, hogy melyik csapat jut be a döntőbe. És bizony volt dolga bőven az „ünnepeltnek”, mert a rendkívül eseménydús elődöntőben sok helyzete volt a hollandoknak is, akik Ronaldo vezető góljára a 87. percben válaszoltak Patrick Kluivert fejesével, így 120 perces thrillerré alakult át a marseille-i mérkőzés. De Taffarel állta a sarat. 

Tényleg voltak ennél fontosabb sztorijai a meccsnek, azért érdekes, hogy még a brazil sajtóban is csak a minimális tényközlés szintjén foglalkoztak azzal, hogy a futballtörténelem legsikeresebb nemzeténél elsőként jutott el valaki a 100 válogatott mérkőzésig. A magyar tudósítások a Nemzeti Sporttól a Népszabadságon át a Focivilágig nem is említik. Kimagasló teljesítményét annál inkább, csaknem valamennyi lapnál ő a meccs embere, miután a tizenegyespárbajt 4–2-re Brazília nyerte meg.      

„A találkozó pozitív hőse Taffarel kapus volt, aki az izgalmaktól nem mentes százhúsz perc során megbízhatóan védett, a mindent eldöntő tizenegyespárbajban pedig előbb Cocu, majd Ronald de Boer lövését hatástalanította” – fogalmazott a Népszabadság, a Focivilág pedig azt írta: „A brazil csapatról szinte mindig, mindenhol elmondták, hogy kapusposzton nincs világklasszis játékosa. Úgy látszik, ezt el kell felejtenünk, mert akárcsak négy évvel ezelőtt, megint Taffarelnek köszönhetik a továbbjutásukat. A kapus a rendes játékidőben is bemutatott bravúrokat – elég csak Ronald de Boer közeli perdítésére gondolnunk –, de az igazi produkcióját a tizenegyeseknél mutatta be. Mindegyik lövésnél érezte az irányt, és kétszer ki is ütötte a helyezett labdákat, jelentős szerepet vállalva a döntőbe jutásban.”   

Akármennyire is nem számított kora nagy kapusai közé, a tizenegyesek hárításának mestere volt Taffarel. Már az 1985-ös U20-as vb-aranyhoz is hozzájárult egy büntető védésével a Nigéria elleni elődöntőben. Az 1988-as szöuli olimpián három tizenegyest védett az NSZK elleni elődöntőben. Az 1994-es vb-döntős bravúr után 1995-ben a Copa América Argentína elleni elődöntőjében hárított két „tizit”, majd jött a 100. meccsen Cocu és Ronald de Boer lövésének hatástalanítása. Pályafutása utolsó tizenegyespárbajára az UEFA-kupa döntőjében került sor 2000-ben, amikor 0–0 után megnyerte a Galatasaraynak a trófeát az Arsenal elleni szétlövésben. 

A hollandok elleni 1998-as elődöntő után már csak egy meccs volt hátra a tornából – és Taffarel válogatott pályafutásából is. Merthogy a párizsi döntőt a franciák megnyerték 3–0-ra, így Taffarel világbajnoki ezüstéremmel a nyakában mondott búcsút a címeres meznek, 101-szeres válogatottként. 

Pályafutása jelentőségéről a brazil kaput akkoriban őrző Júlio César így beszélt 2014-ben: „Taffarel több volt, mint a brazil válogatott első számú kapusa. Ő tette elfogadhatóvá, sőt, becsülendővé ezt a posztot Brazíliában, ő volt a példaképünk, és ő mutatta meg, hogy igenis lehet érvényesülni Európában is. Ha ő nincs, mi sem tartanánk ott, ahol.”

(A következő részben: Svédország – Björn Nordqvist)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2026. március 28-i lapszámában jelent meg.)