NS vb-klub: a világbajnokság a civilizáció csúcsa

Egy világméretű játék, amelybe négyévente benevez a Föld összes országa, amelyet minden más sportágnál globálisabb és erősebb szenvedély fűt, amelyre valóban odafigyel az egész emberiség. Talán tiszteletlenség ezt kijelenteni a tudomány, a művészet nagy felfedezéseivel, alkotásaival szemben, de ettől még így gondolom: a futball-vb az emberi civilizáció csúcsa.

Ami a saját vb-emlékeimet illeti, nos, 1982-ből csak egy apám által vett képeslapra emlékszem a magyar válogatott tablójával, 1986-ban már a teljes kártyanaptár-sorozatom megvolt Esterházyval, Détárival, Kardossal és többiekkel, s a meccsek nagy részét is láttam, a brazil–franciát például a hétvégi telkünkön, Erdőkertesen, a szomszéd Weisz család Junoszty tévéjén, amelyet a mi teraszunkon sikerült beüzemelni. 1990-ben már tudósítottam, beszámolókat írtam a meccsekről, a nővérem Bravo magazinjában talált vb-matricákkal illusztrálva – igaz, a tudósítások olvasója is csak én voltam, talán még közeli családtagjaim. 1994-ből akkori bálványom, későbbi jó barátom, Puhl Sándor meccseire (amelyek egy részét a BLASZ-bírók szarvasi edzőtáborában néztem) különösen jól emlékszem, meg a cserkésztáborból csónakon kiszökve a táti Hangya presszóban látott mérkőzésekre (ó, az a német–bolgár!), s 1998-cal kapcsolatban határoztam el először, hogy mindenképpen ott akarok lenni, a helyszínen. Majdnem sikerült, ám hiába kaptam jegyeket a vb magyar származású protokollfőnökétől, korábbi interjúalanyomtól, Pierre Huth-től a horvát–holland bronzmeccsre, azok felhasználatlanul borítékban maradtak egy párizsi hotel recepcióján, mert nem engedett el akkori főnököm, Vincze András rovatvezető, éppen a vb miatti, Nemzeti Sport-os feladataim miatt. Nyolc év múlva aztán már a helyszínről tudósíthattam a lapot, végig ott voltam a németországi tornán, hogy a távoli dél-amerikai és brazíliai vb-t kihagyva, Oroszországban és az elmúlt napokban Katarban megint a helyszínen győződjek meg róla: valóban, érdemes négy évet várni erre az egy hónapra.

Élményeim olyan számosak és meghatározók, hogy nehéz lenne belekezdeni is e helyütt a felsorolásba, csak egyet említek: ismeretlenül megkerestem és meginterjúvoltam a 2006-os vb-n a magyar származású sztárriportert, Réthy Bélát, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot, s 16 évvel később, múlt szerdán mellette állhattam a sajtótribünön a Franciaország–Marokkó elődöntőn, élete utolsó közvetítésekor...