Ők is hőssé válnának, csak könnyek és vér nélkül

Sokszor érdekesen összefonódik egy átlagember és egy átlagon felüli válogatott története, például ha megengednek némi egyénieskedést: 1990 forró nyarán, a langyos szocializmus farvizén a szerző leendő hetedikesként a Balaton partján nyaralt, és mivel a lányoktól még félt, így energiáit az éppen zajló világbajnokság kötötte le, és képes volt este a lengén őrzött táborból a közeli kiskocsmába kiszökni mérkőzést nézni.

Ekkor csodálkozott rá (sok más mellett) az angol válogatottra, amelyről egy süldő gyerek is tisztán láthatta, hogy ugyan három kivétellel nem labdazsonglőrökből állnak, de ihletett formában játszanak, kifejezetten egy csapat képét mutatják, és a Bryan Robson, David Platt kettős mellett bírnak egy vérbeli támadóval, Gary Linekerrel – no és egy bolondos, de a társait zseniális passzokkal tömő karmesterrel, Paul Gascoigne-nyal, aki éppen úgy nézett ki, mint a pocakos német turisták a Balaton partján (csak ők valamivel élénkebben mozogtak).

Ma már nemcsak ők, az egész csapat ikonikus: az utolsó klasszis angol kapus, Peter Shilton, előtte a nagy mészáros (nomen est omen: családneve hentest, mészárost, hóhért jelent) Terry Butcher, az elegáns Des Walker és a szürke eminenciás Mark Wright, a kőkemény balbekk, Stuart Pearce, a mozgékony jobbhátvéd, Paul Parker; előttük az elképesztően vagány hajú szélső, Chris Waddle, a méltatlanul elfeledett Neil Webb, Steve McMahon kettős; no és a csatársorban Lineker mellett a nagybácsi kinézetű Peter Beardsley, illetve a Liverpoolból már szintén ismert John Barnes.

Ismert... A mai fiatalok szerencsére nem is tudják, milyen információszegény világ volt az: akkoriban csak a nem is mindenhol kapható Népsport írt a külföldi fociról, nem is mindig bőségesen, így csak a Labdarúgásból és a rágógumik mellé csomagolt arcképekből alkothattunk csak fogalmat egy-egy játékosról. De amikor az angolokhoz bekerült a másodosztályból érkező csatár, Steve Bull, az bizony feladta a leckét az akkori szakkommentátoroknak is.

Nehezen indultak be Olaszországban Bobby Robson legényei: az 1988-as Eb-n három megérdemelt vereséget szenvedő, így a vébére alaposan megfiatalított kerettel elutazó háromoroszlánosok az írek és a hollandok előtt megnyerték csoportjukat, de összesen két rúgott góllal (a nagy ellenfél íreknek Lineker, az egyiptomiaknak Wrigh talált be), majd a nyolcaddöntőben Platt 119. percben lőtt csodás kapáslövésével kiütötték a belgákat, és mintegy varázsütésre elkezdtek hinni önmagukban.

Platt és Lineker (2) góljaival legyőzték a meglepetéscsapat, a Roger Millát is felvonultató Kamerunt (ugyancsak túlórában), és az elődöntőben alaposan megszorongatták a későbbi győztes németeket. Andreas Brehme, illetve Lineker (ki más?) találatával 120 perc után is döntetlenre állt a mérkőzés, aztán a büntetőpárbajban az utolsó két körben Pearce és Waddle is hibázott, végzetesen (Gazza idegállapota miatt nem vállalt lövés). Shilton viszont minden alkalommal tehetetlen volt, míg a nyugatnémetek jó szokásukhoz híven csupa-csupa védhetetlen tizenegyessel rukkoltak ki.

Ezen a mérkőzésen lett angol ikon Gascoigne, aki sárga lapot kapott a Thomas Berthold elleni szabálytalanságáért, majd rájött, hogy ez eltiltást jelent, mert már volt egy sárgája a belgák elleni párbajról, egyszerűen sírva fakadt...

„Sírj, és a világ veled sír" – írta a neves író, Salman Rushdie az esetről, kifejtve azt is, hogy most először lett valaki nemzeti hős, és lesz majd biztosan milliomos azért, mert sírva fakadt.

Shilton egyébként a kisdöntő után (ahol Roberto Baggio úgy csente el a labdát a meszes derekú öreg kapus keze alól az egyik gól előtt, ahogyan az unokák szokták megtréfálni a nagypapit) sem lehetett elégedett, lévén Salvatore Schillaci kései büntetője (Platt ismét betalált, egy évre rá ezért is igazolt Olaszországba, ahol a Bariban, a Juventusban és a Sampdoriában is megfordult) miatt a bronzéremről is lemaradt a csapata.

A torna érdekessége angol szemszögből, hogy a válogatott és főleg szurkolóik bekvártélyozását komoly fejtörések előzték meg: azt nem akarták a rendezők, hogy középkori városbelsőket és felújított stadionokat romboljanak földig, ezért jobb híján Szardíniára száműzték őket. Ne feledjük, 1985-ben történt a Heysel-tragédia, sok-sok halottal és sérülttel, miután a Liverpool szurkolói betörtek az olasz szektorba, az angol klubokat egészen 1991-ig eltiltották ugyan az európai kupáktól, de a szurkolónak álcázott hordák a válogatott meccsek ürügyén szabadon tombolhattak.

Cagliariban ezért több ezer rendőr és egyéb biztonsági ember vigyázott rájuk, de nem is stadionban eresztették el magukat az angolok, hanem a város terein, kocsmáiban: korán délelőtt lerészegedtek, és következett az ereszdelahajamat. Gascoigne (aki ha nem sört ivott, akkor meg állandóan csokoládét evett) sem volt sokkal különb a felkészülés során, Robson mester később egy tv-műsorban elárulta, hogy az edzőtáborban történtek érdekes események, amelyekben főszerepet játszott az alkohol, de ez az életvidámság, örömvágy a pályán is meglátszott Gazzán, és ez a lelkes védők munkája és az előző vébé gólkirálya, az Olaszországban is remeklő Lineker gólerősségével aranyt ért.

Illetve könnyen aranyat érhetett volna.

Mégis sokat nyert az angol futball, mert ismét elkezdtek hinni a sportágban a nyolcvanas évek mélypontja után, már nem csak a huligánok és az alsó-középosztály rajongott érte, sokat javult a társadalmi elfogadottsága, nemsokára pedig elindult hódító útjára a Premier League. Erről a témáról bővebben ITT olvashat!

Ha már az angolokat szubjektíven vezettük fel, folytassuk így a horvátokkal is: a szerző 1998 nyarán egy konzervgyárban folytatott kevésbé áldásos tevékenységet gyümölcs- és zöldségipari segéderőként, de természetesen a vb a három műszak mellett sem szorulhatott háttérbe (és legalább ilyen nagy élmény volt a délutános műszak után hazafelé az éjféli busz diszkrét félhomályában magyar nyelvészetet tanulni).

A horvátok befutása is éppen műszakra esett, töredelmesen megvalljuk, hogy akkor többet tartózkodtunk a büfében, mint a szalagok előtt, mert nehezen hagytuk ott a németverést – a bent szorgoskodók aztán meg hittek is a híreknek meg nem is.

Nem akármilyen csapat volt az a horvát, és nem akármilyen tűzben született: a nyolcvanas évek végére minden eresztékében recsegett-ropogott már a nagy Jugoszlávia építménye, de éppen ekkor gyűlt össze színeikben minden idők egyik legerősebb utánpótlás labdarúgó-válogatottja. 1987-ben U21-es világbajnok lett a Branko Brnovics, Robert Jarni, Igor Stimac, Zvonimir Boban, Robert Prosinecki, Predrag Mijatovics, Tomiszlav Piplica, Davor Suker fémjelezte gárda, amelyhez az 1991-es Eb-kvalifikációs sorozatban olyan játékosok társultak, mint a villámléptű Dragisa Binics, a két rutinos védő, Faruk Hadzsibegics és a realos Predrag Szpaszics, a kreatív Szafet Szusics és Srecko Katanec vagy a bravúrkapus Tomiszlav Ivkovics. Ivica Oszim mester azonban végül az ismert okok miatt nem tudta megkoronázni munkásságát.

A pláviknak szenzációs csapataik voltak akkoriban, sokan a végső győzelemre is esélyesnek tartották az Eb-b az 1991-ben BEK-et nyerő Crvena zvezdára – többek között Dejan Szavicsevicsre, Prosineckire, Refik Sabanadzsovicsra, Vladimir Jugovicsra, Szinisa Mihajlovicsra, Darko Pancsevre – épülő legénységet, de az UEFA a polgárháború miatt kitiltotta őket a kontinenstornáról, hogy azon a dánok írjanak majd történelmet.

Bár Jugoszlávia a kilencvenes évek elején véres harcok során széthullott, utódállamai közül többen is igen erős válogatottat tudtak kiállítani. Ez igaz volt Horvátországra is, amely a függetlenség kikiáltása után három évvel, 1994-ben, az Eb-selejtezők előtt kapott csak rajtengedélyt az UEFA-tól, és a már jó ideje a nyugati klubokban légióskodó klasszisok alkotta nemzeti csapat selejtezőcsoportjában megelőzte az olaszokat is.

A korszakos balkáni zsenikkel (Aljosa Asanovic, Prosinecki, Zvonimir Boban, Suker) tömött, Miroslav „Ciro” Blazevic vezette gárda Angliában aztán a negyeddöntőben vereséget szenvedett a későbbi győztes németektől, de korosztályos világbajnok „kemény mag” vezérletével két év múlva visszavágtak a nationalelfnek: a France '98-on 3–0-ra lemosták őket a negyeddöntőben.

A végén meg sem álltak a bronzéremig, amelyet a Ladic – Bilic, Stimac, Jurcic – Asanovic, Soldo, Prosinecki (Vlaovic, 78.), Boban (Tudor, 87.), Jarni – Stanic, Suker összeállításban harcoltak ki a hollandok ellen.

Blazevic mester fiai a kontrataktika magasiskoláját mutatták be a torna során, a kőkemény védekezés, a középpályás emberfogás és letámadás, valamint a hatékony szélsőjáték voltak ismertetőjegyeik, Suker a gólkirályi címig jutott, sőt Ronaldo mögött ezüstlabdás lett!

A siker itt is túlmutatott önmagán. „Amióta a magyaroktól, szerbektől, mindenkitől függetlenné váltak, a nemzeti egység egyik alapvető megjelenési formája a sport. A vb-mérkőzések szüneteiben az állami televízióban olyan dalokat, képeket játszanak, amelyektől otthon némelyek folyamatosan hátraszaltókat ugranának, és közben azt ismételgetnék, soviniszta, kirekesztő, tahó, nem európai. Az Adria mentén bezzeg más a módi; itt saját magunk, tágabb közösségünk – amelynek akarva-akaratlanul is tagjai vagyunk – állandó leértékeléséből nem lehetne megélni. A tévében a helyi menő hard rock banda a Játssz, én Horvátországom! című slágerét nyomja, ez alatt nemzeti pólókba öltözött, öklüket rázó fiúk, ábrándos tekintetű lányok tűnnek fel a képernyőn. Mellettük emblematikus jelképeket, történelmi emlékeket úsztatnak be, különös tekintettel a délszláv háborúban a legtöbbet szenvedett, szétlőtt városokra, például Vukovárra. Aztán mindent beborító nemzeti lobogó előtt kisfiúk, kislányok táncolnak, énekelnek horvát színekben... elsősorban nem a labdarúgást, a válogatottat, a győzelmet ünneplik, hanem magát Horvátországot. Egy még mindig fiatal államalakulat esetében persze ez is érthető” – foglalta össze legfrappánsabban a horvátok és a futball viszonyát Ballai Attila egy NS-jegyzetében.

FIFA-VILÁGBAJNOKSÁG 2018, OROSZORSZÁG

ELŐDÖNTŐ
20.00: Horvátország–Anglia (Moszkva, Luzsnyiki Stadion) (Tv: M4 Sport)