Nagy Dávid arra ébredt, hogy kedvese, Kun Anna a világ másik felén vk-aranyat nyert (Fotó: FIE)

– Nem lehet egyszerű lelkileg sem úgy nekimenni a fináléban az utolsó asszónak, hogy döntetlen az állás, márpedig a Buenos Aires-i világkupaversenyen ez történt, hiszen 25:25-nél kötött be a magyar csapat befejező embereként, majd „lazán” nyert 7:1-re.
– Szerencsére a döntő első asszója után sikerült elfelejtenem, hogy hol is tartunk a versenyben – válaszolta Nagy Dávid (Vasas SC), aki Buenos Airesben egyedüli magyarként ért oda a nyolcas táblára, majd a másnapi csapatversenyen nemcsak a válogatott befejező embere volt, hanem vezére is. – Ismertem az utolsó ellenfelemet, tudtam, hogy a venezuelai Limardo védekezésben nagyon jó, vagyis azt kell kikényszerítenem, hogy támadjon. Buenos Airesben minden meccsünkön én voltam a befejező ember, hiszen Siklósi Gergő sérülés miatt nem vívott, s bár minden alkalommal más és más helyzetben voltam utolsóként, szerencsére képes voltam megoldani a feladatot.

– Az arany mutatja, hogy jól, mégis kérdés: hogyan fogadták, hogy Siklósi Gergely ezúttal kihagyja a csapatversenyt?
– Gergő a csapat nagyon hasznos tagja, sokszor van szükség a tudására, a rutinjára, ám az, hogy a sérülése miatt nem vív a csapatban, nem tört meg minket. Egyszerűen kicsit másként kellett nekiállnunk a versenynek, más felfogással kellett fellépnünk a pástra: Koch Mátéval és Andrásfi Tibivel éveken keresztül együtt vívtunk kadétként és juniorként is, ráadásul csapatként nagyon sikeresen, így azt kértem a srácoktól, hogy nyúljunk vissza oda, építsünk a korosztályos versenyeinkre, vívjunk azzal az elánnal, mint akkor, a fiatal Keszthelyi Zsombornak pedig mutassuk meg, mire is vagyunk képesek. Mindenki elkapta a fonalat, megvolt az egység a csapatban.

– Ön mostanság kifejezetten stabil, magabiztos vívást mutat a versenyeken: a formája ilyen jó, esetleg mentálisan is erősödött?
– Férfi párbajtőrben rendkívül sűrű a mezőny, az, hogy a budapesti Grand Prix-viadalon és Buenos Airesben is a nyolc között voltam, nagyon jó eredmény, de azért egy dobogó még jobb lett volna…

– A cél a világranglista első tizenhat helyének valamelyike?
– Egyértelműen, hiszen kiemeltként nem kell a csoportasszók során vívni. És persze szeretnék már újra dobogóra állni egy verseny végén. A sorsoláson mindig sok múlik, e tekintetben azért nem mondanám magam szerencsésnek. De igen, egyre erősebb vagyok mentálisan, bár azért még itt is vannak kilengéseim: Budapesten és Buenos Airesben viszont nem voltak, s ezt az eredmény is mutatja. Az biztos, hogy ezt a munkát kell folytatnom a jövőben is.

– Ez a két nyolcas tábla adja az erőt a folytatáshoz?
– Mindenképpen lehet belőlük erőt meríteni, hiszen az eredmények megmutatják, mire vagyok képes, de előremenni csak akkor tudok, ha nem ezekbe belekapaszkodom. A jó élményeket viszem magammal tovább, ám semmiképpen sem akarok megelégedni a két nyolcas táblával, nem lenne jó, ha folyton csak visszafelé néznék, és beleragadnék ezekbe az eredményekbe.

– Már csak azért se tegye, mert kedvese jó példát mutat, így közvetlen közelről figyelheti egy másik párbajtőröző sikereit: mit szólt Kun Anna első világkupaaranyához?
– Az asszóit nem tudtam nézni, hiszen Buenos Aires és Nanking között tizenegy óra volt az időeltolódás, lefekvés előtt elmondtam neki a jókívánságaimat, ő pedig jó éjszakát kívánt nekem – én mentem aludni, Anna meg a versenyre. Aztán reggel arra ébredtem, hogy Kun Anna aranyérmes a nankingi vk-viadalon. Boldog voltam, büszke vagyok rá nagyon.

– Úgy tudom, kapnak egy kis pihenőt a kvalifikációs időszak első versenye előtt. Lesz valódi kikapcsolódás is belőle?
– Ezen a héten nem szeretnék pengét látni és fogni. Az edzésekkel nem állunk le, a fizikai felkészülésen lesz a hangsúly, és még az is lehet, hogy belefér ebbe a két hétbe néhány nap igazi kikapcsolódás is.

„Adj eggyel több tust!”

Különös lélektana van, lehet annak, amikor egy csapatfinálé nyolc asszója után döntetlen az állás, vagyis az utolsó csörte dönt az aranyról – úgy még inkább, ha megszokott befejező emberét nélkülözni kényszerül az egyik együttes. A magyar férfi párbajtőrcsapat mindkét akadályt sikerrel vette, a „padon” pedig Dancsházy-Nagy Tamás mellett ott ült a befejező ember, a sérült Siklósi Gergely (BHSE) is. És még valami a lélektan kapcsán: a Buenos Aires-i vk-viadalnak a mieink úgy vágtak neki, hogy egy hónappal korábban a heidenheimi világkupaversenyen csak a 13. helyen végeztek. „Amikor Buenos Airesben a japánokkal vívtuk a negyeddöntőt, bevillant, hogy a heidenheimi nyolcas tábláról egyedül ők vannak ezúttal is a nyolc között – mondta el Dancsházy-Nagy Tamás, a válogatott vezetőedzője. – Felszabadító érzés, tényleg igazán örömteli, hogy rögtön kiköszörültük a csorbát, ráadásul egy arannyal. Nem volt könnyű dolgunk Argentínában, de annyira kiegyenlített a mezőny, hogy soha senkinek sincs. Már a döntőig is kemény és kellemetlen ellenfeleink voltak, hiszen Argentínának otthon sokan szurkoltak, Japán az egyetlen olyan csapat, amelyiket eddig még sohasem vertünk meg, a csehek stílusa pedig nagyon kellemetlen. Aztán következett a döntő Venezuela ellen, és egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni velük. Ők meg velünk. Hogy mit mondtam az utolsó asszó előtt Dávidnak? Azt, hogy próbáljon meg egy tussal többet adni…” Amellett, hogy Nagy Dávid kiválóan helytállt Buenos Airesben, kamatozott az is, hogy az egy éve ugyanabban az összeállításban vívó párbajtőrcsapatnak valójában két befejező embere van, hiszen Siklósi és Nagy egyaránt képes megoldani a feladatot (bár az is igaz, hogy a versenyek második felében rendre Siklósi a befejező ember). Emellett a fiatal Keszthelyi Zsombor (BHSE) is kitűnőre vizsgázott. „A fiúkkal már korábban megbeszéltem, hogy mivel a kvalifikációs időszakban jöhet sérülés, formahanyatlás, szükségünk van még egy emberre, aki ilyenkor beugrik, őt fokozatosan szoktatnunk kell a feladathoz – árulta el a mester. – Keszthelyi Zsombor támadó vívó, jól illeszkedik a stratégiánkba, tudtuk, ha szükséges, már Buenos Airesben bevetjük. Gergő jelenléte viszont mindenki számára megnyugtató, azért is ült mellettem. Segített, hogy ott volt, s azt mindenképpen elmondanám, hogy ő a Sportkórházból érkezett a repülőtérre, hiszen a saroksérülése mellett tüszős mandulagyulladással is küzdött, ám a csapat mellett akart lenni, így vállalta az utazást. Ez sokat jelentett mindannyiunknak.”