BALLAI ATTILA
BALLAI ATTILA
2021.04.24 23:11

Nyitott kapuk előtt – Ballai Attila publicisztikája

Kicsit morcosan indultam haza a Puskás Arénából azon a tavalyi, késő őszi estén. Nem tudhattam, hogy inkább örülnöm kellene, mert sokáig megismételhetetlen élményben részesültem, csupán annyit érzékeltem, hogy szakadt az eső, a Fradi hálójába pedig zuhogtak a gólok a Juventus elleni BL-csoportmeccsen. Az 1–4 persze a két csapat lehetőségei, ereje közti valós különbséget tükrözte, a bosszantó a hajrában elkövetett két, elkerülhető hiba volt. Aztán jött az elkerülhetetlen rossz. Egy héttel később, november 11-én életbe léptek a koronavírus-járvány miatti szigorítások, és megdermedt a világ. Akkor még nem sejtettük, meddig. A két napot is sokalltuk volna, hiszen november 12-én rendezték az Izland elleni, Európa-bajnoki pótselejtezőt, amelyre elővételben minden jegy elkelt. Még szép, labdarúgásunk történetének első – és bizonyára egyetlen – olyan mérkőzését vártuk, amelyen hazai világversenyre juthatott ki a csapat. Meg is tette, örökre emlékezetes fordítással és győztes góllal, de már üres, kongó lelátók előtt. A sors végre felbecsülhetetlen élménnyel ajándékozta meg a magyar futballt és híveit, de annak egy jelentős részétől azonnal meg is fosztotta őket.

Azóta lassan fél év pörgött le így, e kettősségben. A pandémia minden, sportból fakadó lelkesedésünket korlátozta, örömünket viszonylagossá tette. Hivatásomnak hála, néhány mérkőzésre azért bejutottam, de a buborék reménytelenül elválasztott azoktól, akikkel a meccs után együtt ünnepeltem, bánkódtam volna. Jobbára a lelátó kordonokkal gondosan elzárt részén, a megkövetelt távolságot betartva, egyedül gubbasztottam, egy-egy döntő jelentőségű gól után azért felpattantam, és a legalább másfél méterre száműzött szomszéddal óvatosan összeérintettük az öklünket. A legsúlyosabb vétséget azzal követtem el, ha nagy titokban legalább az orromról lehúztam az egyre kibírhatatlanabb maszkot, de a biztonságiak ilyenkor rendre rajtakaptak és figyelmeztettek.

Senki sem állítja, hogy így volt jó, de így kellett lennie. Persze nem örök időkre, mert buborékrendszerben képtelenség leélni egy életet. Onnan kirekesztve sem megy, oda bezárva sem. Láttam csatárt, aki szokásos – szerintem amúgy bornírt – gólörömében a szájához emelt mutatóujjával csendre intette volna az ellenfél szurkolóit, de aztán egy fintorral mutatta, rájött, hogy azok nincsenek ott, miközben már őket is hiányolta. Láttam kapust, aki bravúrja után a magasba lendítette a két öklét, majd hátrafordult, hogy együtt ünnepeljen a B-középpel, de máris lefagyott az ábrázata, mert több száz drukker helyett egy-két fotós és sárga mellényes rendező téblábolt mögötte. Férfi kézilabdázóink a januári, egyiptomi világbajnokságon két-három száz méterre laktak a gízai piramisoktól, de esélyük sem nyílt rá, hogy kisurranjanak a szállodából és megnézzék az emberiség történetének legmisztikusabb építményeit. Hosszú távon így csak vegetálni lehet.

Mostantól viszont mindez megváltozik! A jövő hét közepére négymillióra emelkedhet itthon a beoltottak száma, és akkor végre-valahára megnyílhatnak a színházak, a cirkusz, az edző- és fitnesztermek, a jégpályák, az állatkertek, a fürdők és uszodák, a játszóházak, látogathatók lesznek a tánc- és zeneművészeti események. Na és a sportesemények! Minden tiszteletem a balett, a bohóctréfák, a púpos tevék rajongóinak, gyermekeim már a játszóházas korszakukból is rég kinőttek, de a sportból sohasem lehet kinőni, ezért akkorát sóhajtottam, hogy majd' kiszakadt a tüdőm.

A hír hallatán az első reakció, gondolat, hang szinte mindenütt a lelkesedésé, a felhőtlen örömé volt. A második azonban az óvatosságé, a felelősségé. Az elsőt felesleges hosszasan elemezgetni, miért. Magától értetődik. Más téma, a kollégák több nézőpontból foglalkoztak is vele a napokban eleget, de véleményem szerint a Szuperliga is elsősorban azért holt hamvába ilyen elképesztő gyorsasággal, mert ötletgazdái elfelejtették, hogy a professzionális sportot az emberek szórakoztatására fejlesztették ki. A hétköznapi halandókat pedig „tilos és életveszélyes” megfosztani szenvedélyeiktől. Hiszen ők a legelviselhetetlenebb, legreményvesztettebb szituációkban is ragaszkodnak hozzájuk. Ezért kell visszakapniuk teraszaikat, csapolt söreiket, meccseiket, cirkuszaikat, ahogy csak lehet.

Innentől jut főszerep az előbb említett óvatosságnak, felelősségnek. A minap olvastam, hogy egy szakértő a harmadik világháborúhoz hasonlította a pandémiát. Maradva az allegóriánál, érdemes felidézni az egykori klasszisok visszaemlékezéseit: alig ért véget 1945-ben Budapest ostroma, sőt, Budán még dörögtek is a fegyverek, amikor a pesti csapatok játékosai már kimerészkedtek a pályára, hogy lássák, megvannak-e a társak, a gyep, a lelátó, és előbb kerítettek labdát, mint kenyeret, hogy folytathassák a játékot. Vagy magam is felhoztam már egyszer példaként azt az 1919. áprilisi magyar–osztrák találkozót, amelyre az első világégés után, a szétszakadó ország proletárdiktatúra által sújtott fővárosában, a spanyolnátha épp csak átmeneti enyhülése idején is negyvenezer néző zsúfolódott össze az Üllői úton, mert annyira áhítoztak már a futballra, a közösségi élményre.

Mivel a modern sport a huszadik század terméke, a két világháború után győztesként még nem nyílt alkalmunk élvezni az újrakezdést; bár aki szeretteivel együtt túlélte, az sikerrel vívta meg a maga küzdelmeit. A „harmadik világháború” pedig még nem ért véget. Most végre országos szinten is nyerésre állunk, de nem tudni, meddig, milyen formában zajlanak majd az utóvédharcok, és milyen áldozatokat követelnek. Mert az ellenség még itt van, nem is a kapuknál, hanem azokon belül. Afféle orvlövészként vagy terroristaként szedi az áldozatait, kizárólag a „civil lakosság” köreiben, egyre kiszámíthatatlanabbul. Részben azért is, mert van már hatásos fegyverünk, de egyesek önként mondanak le róla, és anélkül indulnak a csatába.

A különféle sportesemények rendezői a jövő héttől a régóta várt lehetőség mellett váratlanul nagy felelősséget is a nyakukba vesznek. Elegendő csak az előttünk álló másfél hónapot áttekinteni. Az NB I következő hétvégi fordulójára akár már vissza is térhetnének a nézők. Akár. De úgy tippelem, nem fognak. Éppen elég nagy kihívás a Magyar Kupa május 3-i döntője a Puskás Arénában, a Fehérvár és az Újpest között, és bizony az idei megpróbáltatások után mindkét gárda híveire ráférne egy jókora adag boldogsághormon. Végkifejletéhez közeledik a kosárlabda-bajnokság is, a nőknél a finálé harmadik meccsétől, a férfiaknál az elődöntőtől nyithatnának meg a kapuk. Csakhogy itt is, mint mindenütt, a beengedés, a védettségi igazolvány ellenőrzésének módjától kezdve ezer kérdést kell megfontolni, majd a gyakorlatban, élesben tesztelni. A nemzetközi eseményeknél még inkább. Illetve a május 10–23. közötti budapesti „vizes” Eb kapcsán sajnos nem, mert az európai szövetség megmarad a tiltásnál, azzal érvelve: remek, hogy Magyarországon ilyen szépen halad a sportolók oltása, de a LEN-tagállamok többségében ebbe még bele sem fogtak. Az öttusázók is magukra maradnak május közepén a székesfehérvári világkupadöntőn, mert a nemzetközi szövetség az eddigieknél is határozottabb védekezést követel meg. Női kézilabdában két final fourt is tartogat a közeljövő, május 15–16. a Magyar Kupa, 29–30. a BL négyes fináléjának időpontja. A telt ház garantálva lenne; no de francia, norvég, orosz vendégek fogadása mellett a biztonság is? Nyár elején hazánk cselgáncs-világbajnokságnak ad otthont, majd június 11-én rajtol álmaink netovábbja, a labdarúgó Eb, négy budapesti mérkőzéssel. Ilyenkor már a fűszálak dőlésszöge is megváltoztathatatlanul biztos szokott lenni, most a helyszínek sem azok. Bilbao és Dublin már kiesett, München megmenekült, mert 14 500 néző beengedését ígéri az amúgy 75 ezres Allianz Arénába, a Puskás Aréna százszázalékos telítettséget vállal.

Úgyhogy több okból is szorítunk, szurkolunk. És bizakodunk, hiszen e háborúban végre győztes stratégiánk is van. Igaz, hogy azt katonák helyett ezúttal a függetlenségüket olykor a halálukig őrző civilekkel kell érvényre juttatni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!  
2021.12.02 15:52:51

Egyéb egyéni CSILLAG PÉTER

A 77 éves fotóriporter elsajátította, miként kell egyetlen képkockán megörökíteni a tökéletes pillanatot.

2021.12.02 22:24:29

Egyéb egyéni CSINTA SAMU

ALAPVONAL. A modus vivendi megtalálása a sport területén tetszik az egyik legfontosabb feladatnak. És nemcsak ama lassan közhelyszámba menő párhuzam jegyében, mely szerint egy mérkőzés maga az élet, a küzdelem, a bajtársiasság, a győzelmek és csalódások feldolgozásának zanzásított »tananyaga«.

2021.12.02 22:28:06

Egyéb egyéni DEÁK ZSIGMOND

NS-VÉLEMÉNY. Kivételes korosztály távozik lassan, de biztosan a szőnyegről.

2021.12.02 12:42:57

Egyéb egyéni THURY GÁBOR

A kiadvány erőssége, hogy a miniportrék mindenkiről megemlítenek egy-egy érdekességet.

2021.12.02 13:09:13

Egyéb egyéni CSILLAG PÉTER

Michal Listkiewicz magyar barátaival rendszeresen viteti magának Varsóba a Nemzeti Sportot.