„Hazai pályára” érkezett – Istenes László és a sport

 

– Nagy ünneplést csaptak a múlt vasárnapi bajnoki díjátadó után?
– A pandémia miatt egyelőre visszafogott vigasságra volt lehetőség, az igazi mulatságot elnapoltuk – mondja Istenes László televíziós műsorvezető, a Puskás Akadémia új kommunikációs és marketingigazgatója. – Ha visszatérnek a futballisták a szabadságukról, s a járványügyi előírások már lehetővé teszik, lehet, hogy beiktatunk egy lazább bulit a felkészülés elé.

– Mit tapasztal, Felcsútot mennyire mozgatta meg a Puskás Akadémia ezüstérme?
– Felcsút a maga ezernyolcszáz lakosával a valaha élvonalbeli csapatot adó legkisebb település itthon. Itt nem hömpölyög a tömeg az utcákon, nem kell leállítani a forgalmat, viszont amikor két nappal az ezüstérem megszerzését követően betértem a helyi közértbe, négyen is odaléptek hozzám. Beszélgetésbe elegyedtünk, s a helyiek szavaiból azt vettem ki, a falut örömmel tölti el a Puskás második helye. Ami az akadémián dolgozókat illeti, ők egyértelműen büszkék erre az eredményre, amiben nagyon sok ember nagyon sok munkája van. Ráadásul ez a gárda tizenegy akadémistával a keretében produkálta története eddigi legjobb helyezését. A Zalaegerszeg ellen heten voltak közülük a kezdőcsapatban, de négyen-öten átlagban minden meccsen kezdők.

– Április elején lett kommunikációs és marketingigazgató; mondhatni, tökéletes az időzítés!
– Az eredményhirdetést követő pohárköszöntőmben azt mondtam, ha valaki két hónapja azzal áll elém, hogy az NB I zárásakor ezüstszínű pólóban ünnepelek a bajnokság második helyezettjével, minimum vérvételre elküldöm az illetőt. Aztán azzal folytattam, hogy tulajdonképpen most kellene magamat „eladni”, hiszen ezüstérmes gárda tagjaként magas az ázsióm, még ha ebben a sikerben természetesen vajmi kevés szerepem is volt. Ezért is nagyon megtisztelő, hogy a fiúk odahívtak maguk mellé az egyik csapatfotó készítésekor. Való igaz, remek flow-ban érkeztem, hiszen ha megnézzük az NB-s és az utánpótláscsapataink szereplését, azt látjuk, hogy lehetőségeink határát feszegetjük.

– Miként került az akadémiára?
– Klasszikus történet. Megcsörrent a telefonom, és gyakorlatilag minden előzmény nélkül kaptam egy felkérést. Természetesen át kellett gondolnom, tudom-e úgy csinálni, ahogy szeretném, ahogyan elvárják majd tőlem, és ahogyan általában mindent csinálok, amit elvállalok, vagyis a saját értékrendem szerint tökéletesen. Ráadásul ez itt egy olyan akadémia, olyan csapat, amelyet Puskás Ferenc neve fémjelez, ami óriási felelősséget tesz az ember vállára. Az ő neve bizony bennünket is kötelez, ugyanakkor hatalmas megtiszteltetés itt lenni, itt dolgozni. Azért mertem igent mondani, mert úgy éreztem, „hazai pályára” érkezem. A futballban nyolcéves korom óta benne vagyok, a kommunikációval pedig közel három évtizede foglalkozom. Amikor elért a felkérés, az volt az első gondolatom: megkaptam! Az a feladat talált meg, amelyre évtizedek óta vágytam: első osztályú klubnál kommunikációval, marketinggel foglalkozni. Ezt az álmot néha elengedtem, néha újraálmodtam. Az utóbbi öt év ugyanakkor sokat segített abban, hogy még felkészültebb legyek.

– Miképpen?
– Egy pici, ám annál jelesebb múltú egyesület, az 1908-ban alapított Szentlőrinci Atlétikai Club elnöke vagyok. Persze az más kávéház, hiszen a SZAC felnőttcsapata a BLSZ I-ben versenyez, viszont a kétszázhatvan igazolt játékosunkból kétszáz fiatal, tehát a hangsúly nálunk is az utánpótlás-nevelésen van. E fél évtized során tapasztaltam, miképpen lehet egy csapatot szakmailag és anyagilag irányítani s magasabb szintre léptetni. A Puskás Akadémiánál a kommunikációért és a marketingért felelek. A két területen remek, nagyjából húsztagú csapattal dolgozhatok együtt. Igazából majd minden magától értetődő, ami alighanem azzal magyarázható, hogy én tényleg az öltözőben szocializálódtam, s csaknem ötven, pályán eltöltött év áll mögöttem. Számos klubban megfordultam, a sportág sok ikonját személyesen ismerem, beszélem a futball nyelvét, szót értek a játékosokkal, tudom, mit jelent lekezelni a labdát, elfutni a jobb szélen vagy egy csapatképet összehozni. Mindenféle önteltség nélkül merem állítani: azon a területen, amit a labdarúgás és annak kommunikációja jelent, nem nagyon van sötét folt számomra.

– Honnan indult a története?
– Csepelen kezdtem futballozni, az első meghatározó labdarúgóélményeim Rottenbiller Pista bácsihoz kapcsolódnak. Ő a hatvanas évek gólerős csatára volt, egy térdsérülés azonban véget vetett a játékoskarrierjének, így utánpótlásedző lett. Nem voltam a csapat meghatározó embere, de focizni imádtam. Szüleim unszolására a tanulást választottam, ezzel együtt a profi álmokat is el kellett engednem. Jöttek az alacsonyabb osztályú csapatok. Megtiszteltetés volt például Soroksáron együtt játszani Viczkó Tamással, Bene Ferenccel. Benével strandfociztam is, örök élmény, hogy testközelből láthattam, ahogy mezítláb, a homokban is oda rúgja a labdát, ahová akarja. De említhetném Varga Zoltánt, Törőcsik Andrást, Ebedli Zoltánt, Détári Lajost – különféle bulimeccseken velük együtt és ellenük is fociztam. Minden fiatalnak azt kívánom, hogy gyűjthessen hasonló élményeket, ha ez egyáltalán még lehetséges.

– Miként került a képbe a SZAC?
– A tizennyolcadik kerületben lakunk, egy kedves barátom beszélt nekem először a klubról. Hetekbe telt, mire kisfiamat, az akkor hétéves Benedeket sikerült lecsábítanom egy tréningre. Kísérő apukaként figyeltem a meccseket, edzéseket. Nagyjából egy esztendő után vetette fel az akkori elnök, lenne-e kedvem bekapcsolódni az egyesület életébe. Újabb fél év elteltével jött a tisztújító közgyűlés, és ekkor állt elő az elnök úr azzal, hogy nálam jó kezekben látná a klubot. Megtisztelő volt, már csak azért is, mert a mai napig a SZAC adja az NB I gólrekorderét az 1945–1946-os bajnokságban hatvanhat gólig jutó Deák „Bamba” Ferenc személyében. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy igent mondtam! Látni a kétszáz gyereket délutánonként a pályán rohangálni, semmihez sem hasonlítható élmény. Az már csak a ráadás, hogy amikor időm engedi, az old boys és a veterán csapatban a mai napig játszom. Amíg a csapattársaim megtűrnek maguk között, biztos nem jövök le a gyepről.

– Az Istenes családban erős a férfivonal: két fia is van, a szintén műsorvezető Bence és a már említett Benedek. Futballban ki a király?
– Mindkét fiam ügyesen futballozik. A most tizenöt éves Benivel lábteniszezve minden tudásomra szükségem van, ha tartani akarom vele a lépést. Amikor komolyan veszi a játékot, már többször győz, mint én. Kiskora óta minőségi szakmai képzést kap nálunk, a SZAC-ban. Már vitte volna az Újpest és az MTK is, de ragaszkodik az itteni közösséghez, nehéz kimozdítani. Ezzel együtt van egy titkos tervem: szeretném, ha egyszer a felcsúti szakemberek felmérhetnék, mire képes. Bence futballélete rapszodikus, kisebb csapatokban és kispályás bajnokságokban szerepelt. Ha odateszi magát, sajnos már ő is jobb nálam.

– Bár a régi dicsőség aligha térhet vissza, mégis meddig juthat a Szentlőrinc?
– Az első öt évet arra szántuk, hogy feljussunk a BLSZ I-be, s ott az egyik meghatározó csapat legyünk. Ezt elértük. Fontos cél volt még, hogy minden utánpótlás-korosztályban legyen ütőképes együttesünk. Ha nincs a járvány, legalább egy gárdánk az első osztályban szerepelhetne; sajnos a pandémia miatt az MLSZ úgy döntött, nincs feljutás. Megépült a háromszáznegyven férőhelyes lelátónk, új a világításunk. A következő öt év feladata a felnőttcsapat feljutása az NB III-ba – kerületi kisegyesületként számunkra ez lehet a csúcs.

– És a Puskás Akadémiának?
– Egy hazai BL-meccsen öt saját nevelésű játékossal a kezdőcsapatban pályára lépni! Ha ezt sikerülne elérnünk, nemcsak magyar, hanem európai focitörténelmet is írnánk. A szakembereink szerint három–öt év kell a megvalósításához, én – látva a Felcsúton folyó munkát és az elszántságot – bízom benne, hogy három esztendő elég lesz. A most véget ért bajnokságban tizennégy magyar volt a keretben, közülük tizenegy saját nevelésű.

– Mégis a légiósok igazolását felhánytorgatva éri számos kritika a klubot.
– Nagyon nem értem ezeket a hangokat, melyekkel megbántanak munkájukat tisztességesen végző embereket. A számok pedig makacs dolgok: a Puskás Akadémia utánpótláscsapataiban háromszázhuszonöt játékossal foglalkoznak az edzők, százhetvenen akadémisták, közülük huszan lányok; a női csapat bajnokságot nyert az NB II Nyugati csoportjában. A fiúk tíz korosztályban versenyeznek az U14-től az NB III felnőttig. Harminchárom futballistánk tagja valamelyik korosztályos válogatottnak, ennyi delegáltja egyetlen más magyar klubnak sincs. A képzést követően a játékosaink hatvan százaléka futballistaként vagy futballban dolgozóként a sportágban marad, ami szintén rekord. S itt van még a 2018 óta működő produktivitási rendszer, amely azt monitorozza, hogy az egyes utánpótlás-nevelő klubokban tizenkilenc éves korukig felkészített játékosok milyen szerepet kapnak a felnőttcsapatokban, hány percet töltenek a pályán. Nos, jelenleg Magyarország legproduktívabb utánpótlásbázisa a Puskás Akadémia!

– Igazi szenvedéllyel beszél a futballról: úgy érzi, televíziós műsorvezetőként és kommunikációs szakemberként most a helyén van?
– Nagyon jó pillanatban érkeztem a Puskás Akadémiához. Én a komoly, alázatos munkában hiszek. Az emberek kezdik látni és elfogadni, hogy ez a klub szívós munkával immár nagyon jelentős eredményeket produkál. Fontos feladatom hírt adni arról, hogy aki jó focit akar látni, az látogasson el Felcsútra. S igen, imádom ezt a közeget! Olykor a Pancho Aréna lelátóján kávézom, ott intézem az ügyeket. Szeretem a fű illatát, lenyűgöz a futballpálya látványa. A felcsúti megbízatás számomra a pont az i-re.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 15-i lapszámában jelent meg.)