Futás: Maráz Zsuzsa, a hosszú távok hőse nem is akart ultrafutó lenni

Vágólapra másolva!

2022.01.22. 20:22

Címkék

Évekig hajnalban és késő este, fejlámpával edzett a munka mellett, ötször teljesítette a Spartathlont, novemberben pedig tíz kilométer híján ötszázat futott Athén és Spárta között oda-vissza. Az egyik legsikeresebb magyar ultrafutó, Maráz Zsuzsanna a jövőben inkább már csak futóélményeket szeretne szerezni, de a versenyzéssel sem tud leállni. Ma már főállásban edzőként dolgozik, és tanítványai mellett a futás tölti ki a mindennapjait.

– Emlékszik az első ultrafutóversenyére?
– Sárváron indultam egy tizenkét órás versenyen 2013-ban, onnan számítom magam ultrafutónak. A barátnőmmel, Ágival együtt készültünk az Ultrabalatonra, ezért indultunk volna el Sárváron is, de ő az utolsó pillanatban lemondta, én pedig úgy voltam vele, ha már neveztem, lefutom egyedül, hogy lássam, mit tudok. Második lettem, és érzésre is jó volt, ami nagy motivációt adott a folytatásra.

– Korábban volt jele annak, hogy jó ultrafutó lehet?
– Nem volt semmi, ami ezt alátámasztotta volna. Teljesen átlagos gyerek voltam, átlagos célokkal, csak amikor harmincévesen elkezdtem futni, alakult ki és vettem észre magamon, hogy jól bírom a monotóniát és a hosszú távú terhelést. Sokáig egyébként versenyezni sem akartam, tíz évig csak a magam örömére futottam.

– Akkor mi teszi most sikeressé ebben a sportágban?
– Az elvégzett munkában hiszek, a szorgalmam hozta ezeket az eredményeket. Nem gondolnám, hogy többet tudok másoknál, csak sosem engedem el a célt, tudom, miért vagyok ott egy versenyen. Igazából ennyi, én nem látok bele semmilyen különleges képességet.

– A rengeteg edzés után szokott lenni holtpontja ezeken a hosszú távokon?
– A tavalyi, majdnem ötszáz kilométer hosszú Phidippides Run nevű versenyen számítottam nehézségekre, és gondolkodtam, hogyan fogok átlendülni rajtuk, de hihetetlen módon éppen ez a verseny volt az, amelyen nem éltem meg ilyeneket. Az ennél rövidebb versenyeken, mondjuk a Spartathlonokon például előfordult, hogy a végét már nagyon nehezen viseltem, azt szoktam mondani, az utolsó ötven kilométer egy nagy holtpont. Most, ha nagyon fáradt voltam, kiálltam egy fél órát aludni, utána pedig újult erővel tudtam elindulni.

– Előfordult, hogy hallucinált?
– „Énvesztésnek” nevezem, amikor szinte kívülről látja magát az ember, és az utolsó nyolc kilométeren történt hasonló velem is. Egy eléhezés miatt leesett a vércukrom, de a lábaim vittek tovább annak ellenére, hogy sokszor fogalmam sem volt, hol vagyok. Akadtak pillanatok, amelyekkel nem tudok elszámolni, érdekes tapasztalat volt. Az is előfordult, hogy fáradtan egy bokrot messziről kutyának néztem...