Bosszú a páston Trianonért – Pósta Sándor 1924-es olimpiai elégtétele

Négy évvel a trianoni békediktátum aláírása után, 1924-ben a VIII. nyári olimpiai játékokra készültek a sportolók. A házigazda az első világháború legnagyobb győztese, az igazságtalan békeszerződést ránk kényszerítő Franciaország volt. A háborút követően a vereséget szenvedő államok Magyarországgal együtt először vehettek részt az ötkarikás játékokon – miután 1920-ban Antwerpenben nem indulhattak –, ekkor mutatkozott meg első alkalommal nyíltan, hogy a politika beleavatkozott a sport világába. A Párizsban sem túl népszerű magyar sportolók közül azonban a vívó Pósta Sándor (1888–1952) egy pillanatra feledtetni tudta a Trianon okozta traumát – a kard egyéni verseny döntőjében francia bírók előtt győzte le a francia Roger Duc­ret-t, elhozva az olimpiai aranyérmet.

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum óriási törést okozott a magyar történelemben. Az ország területének kétharmada és több mint 3 millió magyar állampolgár idegen fennhatóság alá került. A lakosság képtelen volt elfogadni, hogy az ezeréves állam nyelvi, kulturális, gazdasági és politikai egységét részekre darabolták. Gyász és tiltakozás uralta az egész országot, a tragédia rányomta bélyegét a hétköznapokra is. Ezekben az időkben kisebb sikert és örömöt talán csak az 1921-es soproni népszavazás és a vívó Pósta Sándor, valamint az agyaggalamblövésben aranyérmes Halasy Gyula 1924-es olimpiai szereplése jelentett.

Annak ellenére, hogy mindig kerülte a nyilvánosságot, Pósta Sándor igazán sokoldalú ember hírében állt. Fogorvosi hivatása mellett sportújságírással, zeneszerzéssel, karikatúrarajzolással és festészettel is foglakozott. Kipróbálta magát színészként és mivel több nyelven beszélt, tolmácsként is megállta a helyét. 1888. szeptember 25-én született a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei Pánd községben. 1899-től 1906-ig a bajai főgimnázium tanulója volt. Már diákévei alatt kiemelkedő eredményeket ért el gyaloglásban és tornában, de a vívással csak 17 évesen ismerkedett meg, amikor tanfolyamot tartott Baján a „modern vívás atyja”, az olasz Italo Santelli. Pósta találkozása Santellivel sorsdöntőnek bizonyult, a mester hatheti edzés után a fiatal diákot mozgása és testtartása alapján az ókori görög szobrokhoz hasonlította. 1906-ban Pósta beiratkozott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem orvosi karára, de a vívással ezután sem szakított. Hamarosan részt vehetett az első főiskolai vívóbajnokságon, amelyen bár megmutatta a közönségnek kiváló képességeit, a tapasztaltabb vívók ellen még nem volt esélye. Később a stílusa egyre kifinomultabbá vált, s a következő fővárosi megméretésen már a dobogó második fokára állhatott fel. Az első rangos versenye a Pozsonyban rendezett torna volt, amelyen sikerült legyőznie a hatalmas erejű – s később, az 1912-es stockholmi játékokon kardcsapatban olimpiai aranyat nyerő – Schenker Zoltánt. 1910-ben Prágában azonban szembesülnie kellett azzal, hogy néha a versenybírák döntik el a küzdelmet. Ellenfele a döntőben a hazai pálya előnyét élvező Vilém Goppold von Lobsdorf volt, akit többször tisztán eltalált, a cseh vívónak már a kesztyűje alól csorgott a vér, ennek ellenére 3:3 volt az állás. Pósta végül elveszítette a türelmét, s a bírók felé fordulva jelezte, hogy odaajándékozza Goppoldnak a mérkőzést, majd összeszedte a holmiját és lelépett a pástról.

Ezután inkább a tanulásra koncentrált, 1911-ben sikerrel védte meg doktori disszertációját, majd segédorvosként és tanársegédként dolgozott. Amikor 1914-ben kitört az első világháború, az elsők között vonult be és katonaorvosként szolgált. Ugyan több vívótársával ellentétben sikerült túlélnie a négy évig tartó vérzivatart, de szerencsétlenül járt, miután egy srapnel fúródott a csípőjébe. Akkor úgy vélte, a vívókarrierje is véget ért, de sikeres műtétjét követően a csípőízületét éppen vívógyakorlatokkal próbálták gyógyítani. Sérülése miatt viszont lelassult a lábmunkája, ezért változtatnia kellett a stílusán, s több hangsúlyt fektetett a védekezésre. Miután 1922-ben sikerült megnyernie az országos kardbajnokságot, a célja már a kijutás volt az 1924-es párizsi olimpiára. A magyar vívóknak a nyári játékok előtti főpróbának a Keresztessy-emlékverseny számított, amelyet Pósta hatalmas fölénnyel nyert meg, így sikerült biztossá tennie párizsi indulását.

A Colombes Stadionban fagyos hangulatban fogadták sportolóinkat a franciák. „Csak azt a bevonulást tudnánk feledni! (...) Amikor a szegényesen öltözött magyar csapat a stadion megnyitásakor bevonulva, kézfölemeléssel üdvözölte a francia köztársaság elnökét, Alexandre Millerand-t, a tribün csendje fájó nem ismerést és lekicsinylést árult el. Hiába ez már ősi tapasztalat: Vae victis!, vagyis Jaj a legyőzötteknek!”    – emlékezett vissza egy szemtanú.

A magyar vívók szeme előtt azonban az lebegett, hogy megmutassák a világnak páratlan tudásukat. Először a Berty László, Lichteneckert István, Schenker Zoltán, Tersztyánszky Ödön, Pósta Sándor alkotta tőrcsapat lépett pástra, s annak ellenére, hogy a bírók rendre ellene ítélkeztek, nagy küzdelem árán fel tudott állni a dobogó harmadik fokára – az első helyet a hazai pálya minden előnyét élvező Franciaország szerezte meg. A tőr után a Berty László, Garay János, Pósta Sándor, Rády József, Schenker Zoltán, Széchy László, Tersztyánszky Ödön, Uhlyárik Jenő összeállítású kardcsapatnak is szembesülnie kellett a zsűri ellenszenvével, amely a döntőben Olaszország együttesét segítette aranyéremhez...

Végül következett a kard egyéni verseny, amelyben Pósta kihozta magából a maximumot és Schenker Zoltánnal, valamint Garay Jánossal együtt a döntőig menetelt. A július 18-i finálé végén Pósta, Garay és az aranyérmes francia tőrcsapat egyik tagja, a kiváló képességű Roger Ducret ugyanannyi győzelemmel állt, ezért szétvívás következett. Garay elveszítette a küzdelmet Ducret-vel szemben, így a mindent eldöntő asszóra Pósta készülhetett a francia vívóval.

„Ketten maradtunk, a diadalmas francia és egy kard, amely egy megtépett, megcsonkított ország kezében maradt. Így éreztem! És mintha nem is vívtam volna egy hónapig távol idegenben, mintha állandóan a legjobb indulatú zsűri bíráskodott volna, mintha nem is egy többszörös vívóbajnok-világbajnok versenyző állt volna velem szemben, hanem egy tanulni vágyó kedves kezdő, olyan nyugodtan dolgoztam – emlékezett vissza a döntőre Pósta. – Felszólítottak bennünket, hogy válasszunk olyan zsűrit, amelyben mind a ketten megbízunk. Ducret nekem ajánlotta fel az elsőbbséget a választáshoz.”   Erre a magyar vívó a következőt mondta:  „Ha Ducret úrnak is megfelel, azt kérem, hogy mind az öt versenybíró francia legyen.”   „Kérem, Pósta úr, ahogy parancsolja” – válaszolta a francia.

Pattanásig feszült hangulatban, halálos csendben álltak fel a pástra. A magyar sportember mindig pontosabb és gyorsabb volt ellenfelénél, aki minden egyes tust maga mondott be. Végül Pósta 4:0-s győzelemmel szerezte meg az olimpiai aranyérmet. Nagy meglepetésre Ducret gratulált elsőként annak a magyar bajnoknak, akinek a bronz és az ezüst után a legfényesebb érmet is sikerült megszereznie Párizsban.

Pósta Sándor szándékosan kerülte a nyilvánosságot. Egyetlen vívásáról sem készült hiteles fénykép. Babonás volt és a versenyek előtt sem adott interjút. Ha csapatfotó készült, azonnal eltűnt, sőt a versenyek után sem lehetett megtalálni, inkább elbújt. Párizsban sem történt másképpen. Amikor óriási diadala után a szállodai szobájában interjúért zörgetett a legnagyobb francia lap újságírója, Pósta kiküldte a névjegyét, amelyre azt írta: „Megnyertem az olimpiát. Ez az én nyilatkozatom!”

Azokban a nehéz időkben Pósta győzelme felemelő volt a becsületében meggyalázott és öntudatában megtépázott magyarságnak. És ha nem is politikai színtéren, hanem a páston, visszavághattunk Franciaországnak Trianonért.

(Cikkünk szerzője, dr. Holmár Zoltán az 1993-ban létrehozott nyíregyházi Kállay Gyűjtemény történész-muzeológusa.)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. június 5-i lapszámában jelent meg.)