„Az én könyvem még íródik” – 80 esztendős Schmitt Pál

– Babonás?
– Egyáltalán nem.

– Kerek nyolcvanat péntek tizenharmadikán ünnepelni...
– Észre sem veszem, olyan születésnapi hullámban vagyok, már az előző héten forgattak velem az életem kiemelkedően fontos helyszínein, tatai edzőtábor, Parlament, Petőfi gimnázium, Karmelita kolostor... Csak a család kerekít kicsit nagyobb feneket az egésznek, mert az már kiszivárgott, hogy lesz egy vacsora... Én nem hívok külön senkit, az biztos, nekem ez olyan, mint a többi – legfeljebb a média megtisztelő figyelme nagyobb. Rendben, az azért fontos, hogy a jeles alkalomból még Alexa lányom is hazajön Amerikából – ez a legnagyszerűbb hozadéka ennek a kerek számnak. Kimondani, hogy nyolcvan, az azért rosszabb...

– Ez már van olyan „nagy szám”, hogy az ember számvetést készítsen?
– Folyamatosan van dolgom, nincs igazán időm erre. Azért még mindig NOB-tag vagyok, a különböző sportági vezetők folyamatosan jönnek hozzám tanácsért, három egyetemen tanítok részben a sporttal, részben a környezetvédelemmel és a protokollismeretekkel kapcsolatos témákat. A számvetés egyébként is olyan, mint amikor az ember becsuk egy könyvet. Az enyém pedig még íródik, én legalábbis úgy érzem.

– Azért az, hogy a szabályok értelmében megszűnik az aktív NOB-tagsága, és ezentúl tiszteletbeli tag lesz, kicsit nem fáj ennyi idő, azaz csaknem negyven esztendő után?
– Ez a dolgok rendje. Egyébként Thomas Bach elnök már jelezte, ne lepődjek meg, ha a május 22-i NOB-ülés keretében kitüntetést kapok.

– Szép gesztus.
– Persze, csak éppen online tartják, nem olyan nagy szám.

– Még mindig?
– Rájöttek a pandémia alatt, hogy mennyit lehet spórolni ezekkel az online konferenciákkal. Hivatalosan még mindig az egészség védelme szerepel az indoklásban, de alapvetően jó sokat lehet azon fogni, ha több mint száz embert nem kell elsőosztályon utaztatni és ötcsillagos hotelekben lakatni. Ezt is megértük – mint oly sok minden mást ez alatt a negyven év alatt. Tény, keveseknek adatik meg, hogy ennyi időt eltöltsenek egy adott pozícióban, de rám ez a fajta állandóság mindig is jellemző volt, elvégre huszonegy éven át ültem a MOB elnöki székében is. Jó iskola volt a NOB, érdekes, elmondhatom magamról, hogy sok mindent hallottam – ott is, aztán sportvezetőként, állami vezetőként, az Európai Parlament alelnökeként és nagykövetként is. Jó sok helyre elsodort az élet, hogy a tudásom gazdagodjék, és felvértezzen egy olyan magabiztossággal, ami bármilyen helyzetben kisegít.

– Melyek voltak a fél életét végigkísérő NOB-pályafutása fénypontjai?

– Az egyik legfontosabb a környezetvédelem témaköre, amelyet annak idején a fiatalság ügybuzgalmától vezérelve vetettem fel Juan Antonio Samaranch elnöknek, aki közölte, rendben van, de akkor te fogod vezetni az új bizottságot. Nekem meg fogalmam sem volt akkoriban a fenntarthatóságról, azaz menet közben sajátítottam el szinte mindent, ugyanakkor ma már elmondhatom: rendkívül érdekes és fontos tudásra tettem szert az évek során. Továbbá tizenöt esztendőn át szolgáltam protokollfőnökként, ami ebben a világban, ahol királyi családok tagjai, sejkek, lordok, nagy tekintélyű sportszövetségi vezetők tevékenykednek, kifejezetten nagy kihívás. Itt eligazodni, biztos kézzel döntéseket hozni – ez azért elég komoly feladat. Fogadások előtt Samaranch például mindig kérdezte, „Pál, melyik a főasztal?” „Ahová leülsz, elnök úr”, mondtam neki mosolyogva. „És ki ül mellém?” „Negyvenen szeretnének, de csak hatan tudnak, azaz elég nagy lesz a tülekedés...”, élcelődtünk sokszor. Egyébként különösen az első időszakban óriási trükköket dobott be, mert ugye termeténél fogva finoman fogalmazva sem volt könnyű észrevenni. Amikor belépett egy-egy helyre, három-négy fotós kattogtatott iszonyú intenzitással, villantak a vakuk, én meg kérdeztem tőle, hogy ezek hova dolgoznak, mert a média nem kapott meghívást. Erre ő: „Azt sem tudom, van-e film a gépükben, csak én kértem, legyen itt pár ember, aki vakuzik, hogy a kattogásból és a fényekből tudják, hogy megérkeztem...” Később persze cseppet sem volt rászorulva ilyesmire – olyan tekintéllyé nőtte ki magát. A legjobb elnök volt, akivel együtt dolgoztam, ő állította növekedési pályára a NOB-ot, megteremtette a gazdálkodás stabil alapjait a modern tévés szerződésekkel, az új marketingprogrammal, ő építtette meg a lausanne-i Olimpiai Múzeumot, ő vonta be a sportolókat a tagok közé, és szorgalmazta, hogy minél több nő legyen a vezetőségben. És ami egyedivé tette a kapcsolatunkat, az a különös atyai szeretete a magyarok iránt. Ő az elnöksége minden évében eljött egyszer hozzánk. Az utódainak úgy kellett könyörögni, hogy a regnálásuk alatt legalább egyszer meglátogassák Magyarországot...

– Mondjuk amilyen arisztokratikus szervezet a NOB, ez annyira előnyös is, mert itt a tagországok nem automatikusan kapnak szavazattal járó helyeket, így a hatalmi machinációk sem mennek úgy, mint a többi nemzetközi sportszervezetben, ahol az úgynevezett harmadik világ delegátusait kilóra meg lehet venni. És persze az adminisztráció is sokkal profibb.
– Az biztos. Meg lassan akkora, hogy szinte követhetetlen. Samaranch annak idején nem engedte, hogy száznál többen dolgozzanak a NOB-nál, kikötötte, hogyha mindenáron fel akarnak venni valaki újat, akkor bizony el kell köszönni egy régitől. Ehhez képest most vannak négyszázharmincan, és ebben a madridi televíziós különítmény még nincs is benne. Node amíg az amerikaiak érdeklődnek az olimpia után, addig lesz pénz mindenre. Nagyjából tizenöt sportág egyébként kizárólag abból él, amit apanázsként a NOB-tól kap minden egyes ciklusban. És persze még tegyük hozzá a WADA megalakítását is, azt is Samaranch kezdeményezte. A dopping azért egy nagyon sötét felhő a sport egén, és néhány sportág le is mondott arról, hogy kontroll alatt tartsa, a nagy amerikai ligák például, aztán a profi futball, a tenisz – valami van talán még náluk, ám az csak a kirakat. De amikor lehetett, azért komolyan odavertek, ami például az oroszokkal történt, azt teljesen megérdemelték – legalábbis azon a téren. A mostani szinte teljes kitiltásuknak viszont abszolúte ellene vagyok. Bennem ott fordultak meg végképp az egész helyzettel kapcsolatos érzések, amikor a pekingi téli paralimpiáról hazazavarták a kerekesszékes sportolókat. Nem vagyok jogász, de úgy gondolom, kollektív bűnösség nem létezik. Azaz nem lehet minden oroszt kisöpörni a nagypolitika ottani katonai lépései miatt – ezt sajnálatosnak tartom. Én NOB-tagként arra tettem esküt, hogy döntéseimben és cselekedeteimben a politikai, vallási, nemi és faji meggondolások nem befolyásolnak. Mindannyian elmondtuk ezt a szöveget, ezek után miként lehetséges, hogy a NOB eljusson oda, ahová – illetve, hogy úgy gondolják: azzal próbáljunk meg békét csinálni, hogy szankcionáljuk a sportolóikat.

– Nem akarnám nagyon sulykolni ezt a nyolcvanas számot, pláne nem a számvetést, de nem vennénk végig nagy vonalakban ezt a nyolc évtizedet – mondjuk tízesével?
– Sosem bontottam még így szét. De legyen. Az első tízre nem emlékszem, legfeljebb arra, hogy jó gyereknek, jó tanulónak kellett lenni, nyelvet tanulni, templomba járni, zongorázni. Igyekeztem mindennek megfelelni, külön francialeckéket venni, meg persze németet, Schmitt névvel nem is lehetett mást. Tíztől húszig már érdekes dolgok történtek – tizenhat voltam, amikor elkezdtem öttusázni. Aztán olyan gimnáziumba jártam, ahol 1956-ban a diákság megválasztotta igazgatónak a testnevelő tanárt, plusz kollektív döntéssel eltöröltük az orosz nyelv tanulását. Tizenhét esztendős voltam, amikor apuka meghalt... Ez az emberré válás időszaka – nem vettek fel a Közgázra elsőre, mert édesapám orvos volt, s bár már nem élt, akkoriban azt az elvet érvényesítették, hogy az értelmiségi gyerekek menjenek kétkezi melósnak, a fizikai munkás gyermekei pedig járjanak egyetemre. A harmadik évtized a sportsikerekről szólt, meg persze az én csodálatos Katicámról, akivel összeházasodtunk, gyermekeink születtek, Gréta, Alexa és Petra – ötvenhat éve vagyunk házasok, azért ez is megér egy külön fejezetet. Továbbá elkezdtem dolgozni az Astoria Szállóban, ahol tizenhét évet húztam le. Huszonhat évesen lettem először olimpiai bajnok, 1968-ban, és éppen betöltöttem a harmincat, amikor másodszor. A negyedikbe még belefért egy olimpia, már az Astoria mellett – azt már talán nem kellett volna, három gyerek mellett, jöttek a sérülések is.

– Hogy lehet három gyerek és egy főállás mellett olimpiára készülni?
– Hát ez az. Igazgatóhelyettesként jártam Tatára, megnyitottam mindennap a reggelizőt, aztán rohantam le edzeni. A csapat nem változott, végül is benne volt, hogy nyerünk, ám ha utólag visszanézzük, azért már a világbajnokságon is döcögtünk. Szerintem akadt olyan fiatal, akivel jobban járt volna a csapat nálam, Kolczonay Ernőre gondolok. Végül Montreal után hagytam abba, négy évvel később pedig jött az első igazán felelős megbízatás, Németh Imre bácsi nyugdíjba ment a Népstadion és Intézményeinél, és engem találtak meg utódjaként: olimpiai bajnok, kirakatember, ha nem is voltam párttag, de használhatónak találtak.

– És az ötödik ikszbe fordulva aztán a NOB-tagság következett – különböző legendák övezik, hogy miért éppen önre esett a választás, rakjuk ezt talán tisztába egyszer s mindenkorra így, negyven év után.
– A nyelvtudásomnak köszönhetem. 1983-ban a torna-világbajnokságra ellátogatott hozzánk Samaranch elnök, én pedig az új BS igazgatójaként kalauzoltam napokon át, miközben spanyolul beszéltünk.

– A spanyol honnan jött?
– Még a mexikóvárosi olimpiáról. Elhatároztam, hogy elsajátítom, és egyetlen más nyelvet sem tanultam olyan intenzitással és kedvvel, mint a spanyolt – három év után már le is vizsgáztam belőle. Amikor meghalt szegény Csanádi Árpád, akinek óriási tekintélye volt, és Samaranchcsal is kiemelkedően jó kapcsolatot ápolt, egyértelmű volt, hogy az elnöknek kell egy magyar a tagok közé. És amikor rákérdeztek, hogy ki legyen az, ő azt válaszolta, volt az a fiatalember, aki nyelveket beszél, küldjék őt. Ezt letárgyalta Buda Istvánnal, a MOB akkori elnökével is, aki nem biztos, hogy engem akart, de miután Samaranch ezt kérte, végül a felső szervek is jóváhagyták.

– És friss NOB-képviselőként kellett végignéznie, ahogy a szovjetek letiltanak minket Los Angelesről.
– A bejelentéskor Szófiában egy ilyen semmiről sem szóló konferencián vettem részt – mivel sosem voltam közel a politikához, előzetesen nem is tudtam arról, hogy mikor jelentik be, bejelentik-e egyáltalán. Hogy a levegőben volt, az persze tagadhatatlan – Czinege Lajos honvédelmi miniszterhez tartozott a sport, nyolcvannégy tavaszán behívott magához, hogy hát Schmitt elvtárs, miként állnak az olimpiai előkészületek, én meg MOB-főtitkári minőségemben lelkesen sorolni kezdtem, hogy a formaruha elkészült, az eskütétel napját kitűztük, mire ő közölte: „Ezzel az egésszel még várjanak kicsit.” Azaz ő már tudta, mi lesz a vége.

– Utána viszont a Helsinki utáni két legsikeresebb olimpia következett, Szöul és Barcelona.
– Amelyek után mindenki nekem gratulált, egymást érték a fogadások, ám épp ebben az időszakban tanultam meg, mennyire fontos hangsúlyozni: én nem szereztem gólt, nem álltam a dobogón, minden a szövetségek és a szakosztályok érdeme. Miután elnök lettem 1989-ben, egyértelműen kifejezésre juttattam: a MOB legfeljebb háttérintézmény. Minden munkatársamnak, aztán minden utódomnak azt próbáltam átadni, hogy a szövetségekben, a sportági műhelyekben folyik az igazi munka, őket kell segíteni. Továbbá az edzőket kell nagyon megbecsülni, mert a jó szakember valóban az aranytojást tojó tyúk: bajnokok jönnek, mennek, ám az edzők maradnak évtizedeken át, ők az igazi letéteményesei a nagy eredményeknek. Hol is tartunk?

– Most jön az ötventől hatvanig tartó fejezet.
– 1992 és 2002 között különböző kormányokkal dolgoztam együtt elnökként. Samaranchtól tanultam, hogy akárki van hatalmon, neked együtt kell működnöd velük, mindegy, milyen színűek – és az a legjobb, ha a szövetségek is így csinálják. Idővel kevesebb támogatás jutott, kevesebb döntést hagytak nálunk, de a MOB mindig is az egyik francia város híres jelmondatára hasonlított: hánykolódik, de nem süllyed el.

– Aztán hogyan lett önből nagykövet?
– Még Antall József hívatott be magához, mondván, látja, hogy én elnökként, NOB-tagként afféle diplomata vagyok, szükségük van ilyen kvalitású emberekre, vállalnék-e ilyen feladatot – igaz, nincs sok választásom, Egyesült Királyság, Kanada vagy Spanyolország jöhet szóba. Rövid gondolkodás után Madridra esett a választásom, aztán felhívtam Samaranchot, és boldogan meséltem neki, képzeld, nagykövet leszek a te országodban! Visszakérdezett: ajánlottak mást is? Mondom, Londont és Ottawát. Néma csönd a vonalban, aztán megszólalt – a spanyol szövege a mai napig a fülemben van... –: „Bolond vagy, fiam? Választhattad volna Londont, a világ fővárosát, aminek Madrid még csak a külvárosa sem lehetne?” Aztán abban maradtunk, hogy a spanyol nyelv, kultúra, zene nagyon közel áll hozzám. Erre az időszakra esett még 1995-ben a MOB századik évfordulója, amit a Budapesten rendezett NOB-üléssel ünnepeltünk többek között. Számomra ez volt kiemelten fontos: hogy az olimpiai eszmét becsüljük meg, legyen olimpiai nap, bajnokok klubja, múzeum, kitüntetések. Itt választottak be egyébként a végrehajtó bizottságba, később pedig alelnök is lettem. 1998-ban üresedett meg a berni nagyköveti poszt, de az ottani kinevezésem szimpla adminisztratív döntésnek számított, azaz semmi olyan nem állt mögötte, hogy így néhány órára vagyok csupán a NOB központjából. Viszont a svájciak hozzáállásáról sok mindent elmond, hogy amikor négy évvel később távoztam, az ilyenkor szokásos protokolláris búcsú alkalmával nagyszabású ajándék gyanánt egy közepes bicskát adott át az államelnök, és kifelé menet még aláírattak velem egy papírt az átvételről. Ettől függetlenül köztársasági elnökként még így is megleptek, amikor az államfői találkozó keretében a szokásos négyszemközti, majd delegációs tárgyalás után a kölcsönös ajándékozáshoz készítették el a munkatársaim a termet, én előbányásztattam egy igen értékes, hatszáz éves térképet, amin az akkori Svájc volt látható, ezt adtam át később, és amikor átmentem a termen, láttam, hogy egy középszerű kávéfőző kallódik a díszasztalon, szóltam, mit keres az ott, vigyék már el onnan, de jelezték, elnök úr, az lesz majd a svájci elnök ajándéka önnek...

– Igen, ez már az az időszak, amikor külföldről irányította a MOB-ot, amibe később aztán elkezdtek belekötni.
– Először is, egy normális nagykövet gyakorlatilag „belakja” Spanyolországot, hétvégenként körbeutazza, Andalúzia, Bilbao, Barcelona... Én ehhez képest szinte minden egyes hétvégére hazajöttem, amikor esemény volt, hét közben is. Nem éreztem soha nyűgnek a rendszeres hazatéréseket, az olimpikonok is tudták, egy vagyok közülük. Nekem már csak ez a habitusom, mindig azt néztem, miben segíthetek, én senkit sem ráztam le, semmilyen olimpiához kapcsolható kérést nem söpörtem le, ami az utóbbi időben már egyre gyakoribbá vált sajnos.

– Na igen, a legendás szombat délelőtti szaunaszeánszok a Hélia Szállóban – ott nagy dolgok

dőltek el rendszeresen, nemde?
– Bizony-bizony, aki akart valamit és kibírta kilencven fokban, az megérdemelte, ha sikerült elintéznie az ügyes-bajos dolgait. Ugyanakkor ez jelkép is volt, hiszen akadt egy szponzor, amelyik kifejezetten az idősebb olimpikonokat támogatta azzal, hogy egész éven át ingyenesen látogathatták a wellnessrészleget.

– Ugyanakkor talán ott kovácsolódott össze az a mag, amelyik fontos szerepet játszott abban, hogy 2006-ban végül is nem tudták elmozdítani.
– Tény, a hetedik évtized különlegessé vált. Hatvanéves koromig semmilyen párt, szakszervezet nem jöhetett szóba, a KISZ sem, semmi. Akkor viszont meghívást kaptam, hogy lépjek be a Fideszbe, és induljak a főpolgármester-választáson. Igent mondtam – igaz, aztán ezüstérmes lettem... Korábban mindig büszkén vallottam, jó, hogy nem vagyok politikus, és mégis megtalálom a helyem. Kétezerkettőben viszont olyan emberek közé kerültem, hogy nem bántam meg, amiért változtattam az addigi gyakorlatomon. Ráadásul 2004-ben lendületet is kaptam, az első EP-választás kampányát irányíthattam, amit toronymagasan megnyertünk, és így kerültem ki Brüsszelbe, ahol aztán az Európai Parlament alelnöke lehettem, később pedig a sportért és kultúráért felelős bizottságot vezethettem. Két évvel később viszont többen szövetkeztek a leváltásomra, ám ezt nem sikerült keresztülvinniük. Orbán Viktor akkor jegyezte meg: hosszú idő óta a legnagyobb győzelmünk ellenzékben, hogy te megmaradtál ilyen összefogás ellenében. Ebben a sportolók jelentős szerepet játszottak, nagy bajnokok álltak akkor ki értem, ami sokat számított. Akkoriban azt gondoltam, nekem semmi sem árt, ám a szívem mégis ráment a hercehurcára, Puskás Öcsi temetésére el sem tudtam menni.

– Kétezertízben viszont érkezett a kárpótlás.
– Felvitte az Isten a dolgomat, három éven belül lettem először EP-alelnök, aztán a Parlament elnöke, végül köztársasági elnök. Igaz, még ebben a hetedik évtizedben le is mondtam, hogy aztán jöjjön a nyolcadik, a megnyugvás időszaka.

– Van, amit megbánt esetleg?
– Megpróbáltam méltósággal viselni bizonyos támadásokat. Olyan ítélet sohasem hangzott el, hogy csaltam volna vagy etikai vétséget követtem el. A NOB-ban nem esett jól, hogy Rogge elnök megüzente: békesség kell nekünk, inkább ne gyere ki a londoni olimpiára. Akkor már négy sztent volt a szívemben, ez az érfalakra rakott spirál, amitől garantáltan nem záródik el az adott verőér. Ma már ez a szám felment hatra, de köszönöm, jól vagyok. Akkor viszont a kardiológusom kijelentette, a stressztűrésem nem biztos, hogy a régi – én pedig nem akartam megosztó ember lenni, úgy gondoltam, békességet teremtek azzal, ha lemondok, függetlenül attól, hogy mégiscsak mögöttem állt egy olyan életpálya, ami öt embernek is elegendő lett volna. Maradt a NOB-tagság, igaz, közben elköszöntem a szerelmetes környezetvédelmi bizottságomtól és a protokolltól is, azaz kissé kiüresedett a pozícióm. Az olimpiai pályázatban persze részt vettem – Párizst nem tudtuk volna megverni, de Amerikát talán igen, ha maradunk, akkor Los Angelesnek nem adják oda automatikusan 2028-at, és vagy ott, vagy később talán nyerhettünk volna. Ám a volnával nem lehet operálni, különösen nem a sportban. Vagy ahogy a francia mondja: ha Párizs bor volna, üvegbe lehetne tölteni. Éppen ennyi értelme van a volna felütésű mondatoknak.

– És mennyire lett tényleg megnyugvásos a hetventől nyolcvanig tartó időszak?
– Igyekeztem és igyekszem magammal törődni. Még meg akartam tanulni görögül, elvégre az olimpia átszőtte az életpályámat versenyzőként és vezetőként is, ennek tiszteletére, gondoltam, vagyok annyira menő, hogy a másik öt nyelv után ezzel sem lesz gond. Külön tanárt fogadtam, jött hetente kétszer – ám be kellett látnom, ez már nem megy úgy, mint régen. Mivel azonban valami újat muszáj elsajátítani, megtanultam tárogatózni. Aztán rettenetesen sokat sakkozom, elsősorban géppel – és mindig eszembe jut Polgár Judit bölcsessége, hogy a sakk olyan, akár az élet: minden lépésnek következménye van. Egyébként azt gondolom, Juditnak abban is igaza van, hogy a matek mellé néha bevezethetnék a sakkfoglalkozást. Erősíti a logikát, megtanít arra, mikor mit érdemes húzni.

– Viszont mintha az a feleslegesen vállalt harmadik olimpia visszaütne, legalábbis a járásán látszik, –hogy a páston elég nagy terhelés érte a térdét.
– Mondjuk úgy, az élsportolói bajaim kezdenek most visszalőni. Vagy inkább így, normálisan lelassultak a dolgok. Azért persze igyekszem nem elhagyni magam, súlyzózom, úszom, szaunázok, és több idő marad a családra, Katicára, a három lányra és a hat unokára. Utazásra meg például egyáltalán nem vágyom már. Csak Brüsszel és Budapest között hatszázszor repültem az öt év alatt. Míg az amerikai nyugdíjasok úgy vannak vele, nem érdekes a következő generáció, utazzunk el mindenhová, költsünk el mindent, engem az ilyesmi egyáltalán nem kap el, én konkrétan sehová sem szeretnék már menni. Ebbe belejátszott a pandémia is, ami még tovább lassított mindent, megszüntette a normális kommunikációt.

– És mi a terv a kilencedik és a tizedik dekádra?

– Három egyetemen tanítok, mint mondtam, a TF-nek még könyvet is írtam a sportról és a környezetvédelemről. Élvezem az órákat, van érdeklődés, és fiatalon tart, hogy fiatalokkal foglalkozom. Továbbá úgy érzem, még hasznára vagyok a magyar sportnak, még mindig figyelnek rám, én pedig próbálom ezt a rengeteg tapasztalatot hasznosítani. És persze családi program lett a vízilabda (Vigvári) Vendel és Vince miatt. Ennek ürügyén fordult meg a fejemben, hogyha egyszer az életben még döntési helyzetbe kerülnék – mint ahogy nem fogok –, a külföldieknek ezt a teljesen eltúlzott foglalkoztatását megpróbálnám látványosan visszaszorítani. Annyira előnytelen, hogy az nyer, akinek pénze van. És most Vendelék ürügyén testközelből figyelem, hogy még a legsikeresebb csapatsportágunkban, vízilabdában is három-négy külföldivel áll fel a magyar bajnok, akik kétszer-háromszor annyit keresnek, mint a hazai tehetségek. Van ennek értelme hosszabb távon, hogy egy Szolnok–Körmend kosárrangadón alig van magyar a pályán? Vagy kézilabdában egy Veszpém–Szegeden már egy sem? Fociban pedig lassan Paks-szurkoló leszek, illetve Vincéék az OSC-vel bizonyítják, hogy csak magyarokkal is lehet jelentősebb eredményeket elérni. Természetesen ismerem az európai szabályozást, a lehetőségeket és a korlátokat is, de azért valamilyen formában fellépnék ez ellen.

– Én támogatom.
– Akkor már ketten vagyunk.

– Szerintem többen is. Apropó, az is a tervek között van, ha tiszteletbeli tagként is, de a helyszínről nézi meg mondjuk Vendel és Vince olimpiai eredményhirdetését Los Angelesben?
Már Párizsban is simán összejöhet, elég tehetségesek hozzá. A nagyszülők olimpikonok, az ő álmaik is ehhez igazodnak.