A zenész se legyen satnya – Kodály Zoltán és a sport

Vágólapra másolva!

2021.11.24. 13:39

Címkék

A modern világ egészségiparában is megtalálná a helyét Kodály Zoltán, aki rendszeresen korcsolyázott, úszott, tornázott, túrázott. Tanítványai rajongtak a szűkszavú mesterért, aki puszta létezésével okított, s nem csak szellemüket, hanem testkultúrájukat is alakította. Sokáig akart élni, mert annyi dolga volt...

Ha szóba kerül a neve, szinte biztosan ugyanaz a – vagy ugyanannak tetsző – fekete-fehér portré tűnik fel emlékeink vetítővásznán. Az idős (de nem öreg, hanem mindörökké ilyen), ősz, hátrasimított hajú, körszakállas, kicsit oldalra, kicsit lefelé néző arc. Kodály Zoltán arca. Bartók Béla „szellemi testvéréé”, a népzenekutatóé, a zeneszerzőé, a zenetudósé, a Kodály-módszer atyjáé, a Psalmus Hungaricus, a Háry János, a Marosszéki táncok, a Székely fonó alkotójáé. Nagyjából ezekből az elemekből rakható ki az átlagember mozaikja Kodályról, aki persze – ha alámerülünk végtelenül mély életvizében – mérhetetlenül több ennél. A Kossuth-díjas zongoraművész és karmester, Vásáry Tamás önéletregényének első kötetében olvashatjuk: „Az isteni fele az ember teljességének példájával tanított. Mindhárom síkon, a szellemin, a mentálison és a fizikain egyaránt maximálist követelt meg magától, és ugyanezt várta el mástól is. »Azért, mert valaki zenész, még nem kell satnyának lennie« – mondta” – írja Vásáry, aki szerint Kodály a világban való létezésével tanított, hatását tekintve amolyan keleti guruként, mesterként tevékenykedett.

Azt mesélték róla, még ifjan kijelentette, neki annyi dolga van, hogy hosszan, sokáig kell élnie – ennek megfelelően rendkívül tudatosan, egészségesen élt, konokul kitartott a maga által felállított életszabályok mellett. S valóban, nyolcvan felett sem tágított, rendszeresen úszott, tornázott, masszíroztatott és nagyokat (órák hosszat!) sétált.

A Psalmus Hungaricus, a Háry János, a Székely fonó zeneköltője komponálás közben

GÖRBE FEJŰ KORCSOLYÁVAL RAJZOLTA A NYOLCASOKAT

Rendszeresen halljuk, olvassuk, manapság felértékelődött az egészség és az egészséges életmód, egyúttal szemünk előtt épült fel egy új, virágzó gazdasági ágazat: erősítőtermek, jógastúdiók, futóklubok, tanácsadócégek, extrém túrákat szervező irodák, ultrafutóknak dolgozó személyi edzők vállalkozásai vesznek körül minket. Ha belegondolunk, nem lenne furcsállnivaló Kodály jelenléte ebben a miliőben. Saját „iskoláját” képviselné mindenkitől függetlenedve, és 139. életévéhez közeledve – mint egy a halálból felmentett guru – felbukkanna a Lukácsban, a Mátrában vagy a budai hegyekben, és látványos fotó jelenne meg valamelyik hetilapban, ahogy éppen otthon tornázik. Netán odabiccentene az őt üdvözlőknek a Műjégen...

Merthogy korcsolyázótudással is felvértezte magát: a patinás klub, a BKE tagjaként 1928 decembere elején letette a műkorcsolyavizsgát. A tanítványból világhírű karmesterré lett Doráti Antal már kamaszkorában gyakran látta későbbi mesterét, többek között a Műjégpályán, ahol maga is nagy szenvedéllyel siklott: „Igen jól korcsolyázott, zöld bricseszben, kamáslival, lobogó sállal a nyakán, olykor, ha nagyon hideg volt, kötött sapkával a fején. Lassan, meggondoltan írt le szép köröket, nyolcasokat és egyéb ábrákat a jégen. Korcsolyája nem hegyes, hanem görbe fejű volt – ezt irigylésre méltóan előkelőnek találtam.”

AZ ELSŐ VILÁGBAJNOK KODÁLYÉK BARÁTJA

A Bartók-kutatás nagy úttörője, Demény János költői múltidézése valósággal odavarázsol minket a jégvirágos kertbe: „Kodály Zoltán a délelőtti csend időszakában rótta köreit, gyönyörű ívekkel próbálkozott, virágmintákat karcolva a jégre, sercegett korcsolyája, és tulipánok nyíltak útja nyomán. Kamaszkoromban így láttam én az alig ötvenesztendős Kodályt, fekete sportöltönyében, fülvédős, szoros sapkájában, miközben dércsípte arccal, átszellemülten forgolódott a maga vágta virágoskert kellős közepén.”

A Sporthírlap 1932 decemberében a legszorgalmasabb korcsolyázók egyikének nevezte, aki főként délben szokott időt szakítani a sportolásra, s ha a gramofonos meglátta, hamar rátette a készülékre a Háry János-szvitet, megszakítva a keringők monotonságát. S ha már Háry János...

Az 1935. decemberi 21-i Sporthírlapban a cikkíró azt állította, hogy egyik versenyére Kronberger Lili az Intermezzót választotta a Háry Jánosból, sőt Kodály komponált neki önálló zenét is. Ez az első írás, amely együtt emlegeti a magyar sport-, illetve zenetörténelem két nagyságát, évtizedekkel 1945 után pedig mindenféle forrásmegjelölés nélkül tényként kezdték leírni, hogy a hazai sport első világbajnoka, Kronberger Lili Kodály Zoltán tanácsára mutatta be zenére a kűrjeit, vagy árnyaltabb, a (vélt) igazságot jobban megközelítő megfogalmazásban: az ő ötletére forrasztotta össze művészi igénnyel a zenét és a mozgást.

Mindennapi vendég volt a Lukács uszodában, „tudományosan” váltogatta a hideg és meleg vizet

Mi lehet a valóság?

Nos, a Kodály által klarinétra átírt Intermezzo dallamára nem korcsolyázhatott versenyen Kronberger, hiszen 1926-ban mutatták be a művet, 15 évvel azután, hogy a négyszeres vb-győztes felhagyott a versenyszerű sportolással. S még valami... Szinte minden alkalommal az 1911-es bécsi világbajnokságot jelölik meg, mint amelyen Kronberger Kodály ötletét felhasználva lépett jégre, ehhez képest már 1908-ban ezt lehetett olvasni a Troppauban (ma: Opava) vb-elsőséget érő produkciójáról:„Szabadon választott gyakorlatai olyanok voltak, hogy azokat utánozni egyhamar nem tudja senki. Gyakorlatait a zene ritmusával teljesen összhangban végezte.”

Kronberger lánya, Szentgyörgyi Mária ugyan megemlítette 1983-ban, hogy a zeneszerző átírta édesanyjának a Háry-intermezzo egy részét klarinétszólóra, de nem beszélt Kodály esetleges szerepéről a mama versenyzői korszakában, mint ahogy Kronberger Lili sem emlékeztetett rá soha, holott például 1963-ban és 1969-ben is nyilatkozott a Népsportban. S hogy teljes legyen a tanácstalanságunk, Kodály sem hozakodott elő vele. Ami bizonyítható, Kronberger az 1920-as évek közepétől (1925, 1928, 1929, 1932) több bemutatón is fellépett, például 1929. január 6-án: „Kodály Emma »Falusi tánc« című modern utakon járó magyar muzsikájára komponálta táncát. Lépései kifejezően simultak a zenéhez, melyet azonban kissé vontatottan adott elő a zenekar.”

Első feleségével, Emmával 1911-ben a svájci Waidbergben „levegőfürdőzött”, és ütötte a labdát

Hiteles forrás nem lévén, Antal Zoltánnal érthetünk egyet, aki így írt 1986-ban: „Világbajnoknőnket állandóan foglalkoztatta a kűr és a zene tökéletes összhangjának megteremtése. Ezzel a témával visszavonulása után férjével, Szentgyörgyi Imrével, a BKE elnökével (valójában helyettes igazgatója – a szerk.) behatóan foglalkoztak. Munkájukhoz halhatatlan zeneköltőnk, Kodály Zoltán nagy segítséget nyújtott.”

Kodály első felesége és Kronberger Lili barátnők voltak, a világbajnok az 1920-as évektől rendszeresen megfordult az Andrássy út 87–89. alatti lakásban, amit Emma asszony háztartási naplója is igazol. Miután 1944. július 4-én kiköltöztek a hűvösvölgyi, Völgy utcai nyaralóba, csak az egészen közeli barátok és tisztelők látogatták őket, köztük Kronberger. Emma zsidó származása miatt a nyilasok is feltűntek (először október 21-én), de Kronberger nem maradt el, egy feljegyzés szerint vajat is vitt, segítve a háztartást. Neve 1947 májusában is felbukkan, miután Kodály és felesége hazaérkeztek több mint hét hónapos nyugat-európai és amerikai hangversenykörútjukról, de hűséges barátként látogatta Emma asszonyt, miután 1954-ben (91 évesen) combnyaktörést szenvedett, és két évig feküdt a Kútvölgyi kórházban.

Ebben a nehéz időszakban Kodály beköltözött a kórházba, és még ott sem átallotta oktatni a látogatóba érkező, alig húsz feletti Vásáryt, akit ő tanított meg a Lukácsban a gyorsúszásra (egyúttal a krallozásra), ő magyarázta el neki, hogy meleg zuhanyt véve a hideg vizes medencében kell úszni, majd újra a meleg zuhany alá állni, végül gyorsan hideget engedni magára. A Kútvölgyi erkélyén megmutatta neki, milyen lábemelő gyakorlatokat szokott csinálni három irányban (előre, hátra, oldalra), meg kiokosította, hogy vacsora után sétáljon, ne túl kényelmesen, hanem kilépve, ő maga pedig könnyű vacsorát – gyümölcsöt, sajtot, joghurtot – fogyaszt.

FUTBALL KONTRA ÉNEKTANÍTÁS
Akárhogy is kutakodtunk – az életét, munkásságát feldolgozó könyvekben, az Arcanum Digitális Tudománytárban fellelhető megannyi újságban, folyóiratban –, arra kellett jutnunk, hogy Kodály Zoltán nem beszélt a versenysportról, az olimpiáról vagy bármilyen más nagy jelentőségű sporteseményről, nem látható egy fényképen az Aranycsapattal vagy bármely magyar sportolólegendával. Ugyanakkor a Művelt Nép 1956. június 24-i számában fellelhető egy vitaindító cikk annak apropóján, hogy hetekkel korábban a Magyar Zeneművészek Szövetsége ankétján javaslat született a zenei élet gyökeres megjavítása érdekében. A „Tanügyi bácsik! Engedjétek énekelni a gyermekeket!” című, Kodály jegyezte írás a futballt és a testnevelést az énekoktatás ellenfeleként tünteti fel, holott ő maga hangsúlyozta – és tettekkel is bizonyította – a testgyakorlás fontosságát. Lássuk, miként érvelt Kodály: „Ady Endre meg akarta verni a tornamestert (akkor még nem volt tornatanár), mert »egy elégségest rondított a tiszta jeles bizonyítványába«. Hátha sikerül egyszer egy énektanárt megveretni! Bezzeg ma a testnevelés főtárgy. (...) Ne csak az olimpiát vegyük át a görögöktől, hanem a lelki nevelést is, különben csak barbárok maradunk, akárhogy rúgjuk a labdát. De különben is! Csak labdarúgásban szabad elsőnek lennünk? És mi haszna ebből népünk tömegeinek? Mennyivel lesznek okosabbak, lelkileg vagy akár testileg fejlettebbek a milliók attól, hogy kétszer 11 ember futkos és rugdos a pályán? Hogy a zenei nevelés pénzbe kerül? Adják az iskolai énekre a tized-, századrészét annak, amibe futballfölényünk az államnak kerül: rövid idő alatt elsők lennénk ebben is. S ez az elsőség maradandó lenne, nem függne mérkőzések véletlenétől, és ami a fő, részesednék benne mindenki, a legkisebbig.” A Népsport július 12-i számában Fekete Pál higgadtan, meggyőzően válaszolt, kifejtvén, hogy – a nyilvántartottakat tekintve – több mint százezren űzik a labdarúgást az országban, de rajtuk kívül is sok százezer élvezi a futball jóvoltából a sportolás örömeit. És még nem is említette a többi sportág több százezer hívét. A sport ugyanúgy világnyelv, mint a zene meg az ének, és a testnevelés már csak azért sem mehet az énektanítás rovására, mert a testnevelés ügye is sürgős javításra szorul.

LEVEGŐFÜRDŐ, ÚJ ÉLET A KORHADT FÖLDÖN

Felvetődhet a kérdés, vajon követett-e valamilyen lefektetett rendszert Kodály. A válasz igen, valamikor 1905 és 1910 között kötelezhette el magát a rendszeres testedzés, az egészséges életmód mellett: a dán Jörgen Peter Müller 1904-ben kiadott „Mein System” című, a szerző egészségfilozófiáját és 18 gyakorlatot tartalmazó könyvét használhatta útmutatónak. A „müllerizmus” jegyei fedezhetők fel a Bartók Bélának 1908 júliusában küldött levélben, amikor a Drezda melletti Lahmann-féle szanatórium jótékony hatását élvezte: „Siess ide, itt a legjobb alkalom megkezdeni a levegőfürdőzést, mert művészet az. (...) Ölts szandált, dobd el a kalapot, és vetkezz le! Kezdjünk új életet ezen a korhadt földön. Otthon is terjeszteni kell a meztelenség igéjét.” A későbbi nagy zenetörténésszel, az akkor húszéves Molnár Antallal 1910 nyarán Crikvenica mellett, az Adriai-tenger partjának egy elhagyott hajlatában tornázott Ádám-kosztümben, de eveztek, úsztak, szandált és egyszerű vászonruhát viseltek. Kodály alig nyúlt a vízhez, mondván, hátráltatja az emésztést, ha az ember vízzel feloldja a gyomorsavat, ugyanakkor minden reggel egy pohár tengervíz elfogyasztását javasolta Molnárnak, mert az rendben tartja a székelést...

Mégis, ahogy Szabolcsi Bence zenetörténész, a modern magyar zenetudomány megalapítója visszaemlékezett, Kodály és egész élete főként a hegyekhez, az erdei, a hegyi levegőhöz kapcsolódott, néhányan hegyi varázslónak nevezték. Rendszeresen felbukkant – a teljesség igénye nélkül – a Gugger-, a Ferenc-, a József-, a Hármashatár- és a Kecske-hegyen, a hűvösvölgyi Oroszlán-sziklánál, rendszeresen járta a Mátrát (1950-től kétszobás lakosztályról gondoskodott neki és feleségének az állam Galyatetőn, a Nagyszállóban), de otthonosan „közlekedett” az Alpokban vagy a Tátrában is. Tagja volt a Magyar Turista Egyesületnek, 1917 júliusában Hensch Aladárral – négy nap különbséggel – megmászta a Téry-hágó–Zöldtavi-csúcs (2526 m) és a Hunfalvi-csúcs (2353 m)–Weber-csúcs (2514 m)–Késmárki-csúcs (2556 m)–Tölcsértó útvonalat. Egy év múltán újra meghódította a Késmárki-csúcsot, sőt fotókat is készített, amelyek megjelentek a Turistaság és Alpinizmus című lapban.

Kodály és egész élete leginkább a magaslatokhoz, a hegyi levegőhöz kapcsolódott

Ugyancsak gyaloglószenvedélyének bizonyítéka a Székely fonó 1933. januári, első külföldi bemutatója kapcsán a Pesti Hírlapban megjelent cikk: az újság tudósítójának a milánói Scalában adott interjúban elmesélte, hogy első útja 1908 nyarán gyalogos vándorként vezetett Svájcból Olaszországba, és miután a milánóiak nagyon megnézték szokatlan „kosztümje” miatt, ő sietve levetette szeges cipőjét, és utcait húzott fel. Szokolay Sándort nyolcvanon túl is alaposan megizzasztotta egy hármashatár-hegyi túrával, és az ifjú komponista kénytelen volt megállapítani, hogy mestere egy hét alatt többet sétál, mint ő egész évben, s hogy polihisztorságának összetevője volt a tökéletes élni tudás, amiről ő csak ábrándozott.

A 85. életévében járó Kodály 1967. március 6-i halála mindenkit váratlanul ért, fizikai-szellemi állapota jóval többre predesztinálta. Mit is mondott, amikor 70. születésnapja alkalmából azt kívánta Vásáry Tamás mamája, hogy az Isten adjon neki még sok évet? „Bármennyit is adna, sem volna elég...”