Tisztelt szerkesztőség! – Malonyai Péter publicisztikája

Ki volt a vasálarcos? A kérdés hetekig izgalomban tartotta a Magyar Nemzet levelezési rovatát a hetvenes évek közepén, hogy ki is volt a mitikus történelmi alak, nem derült ki egyértelműen, ám valamennyi hozzászóló határozottan rögzítette, hogy ki – nem. Finoman szólva sem ez volt a legégetőbb kérdés akkoriban szép hazánkban, ám azt nyilván nem véleményezhették az olvasók (sem), hogy például „a szovjet–indiai barátsági szerződés az ázsiai béke hatékony tényezője”. Az olvasói leveleknek akkoriban már hagyományai is voltak, sőt, hősei. Del Medico Imre nevét például jól ismerték az újságolvasók, ahány napi- és hetilap, annyiban szolgált véleménnyel. „Látja, én ilyen ronda, izgága fráter vagyok” – mondta a Magyar Nemzet újságírójának, miközben aktuálisan azt kifogásolta, hogy a frissen megjelent Budapest-atlaszban a térképekhez nincs lépték.

Lehet mosolyogni a múlton, de elégedettségre is van ok, hiszen akármennyire is korlátok közé szorult a téma, szó sem volt személyeskedésről, gyalázkodásról, a tisztelet teljes hiányáról. Egyetlenegy olvasói levél sem kezdődik úgy, hogy „rendkívül fárasztók már a magadfajta emberek és azok véleményei”, elképzelhetetlen volt a javaslat, hogy „el kéne már tolni a biciklit”, s hogy „okoskodik a talján kókler, aki 10 éve élősködik Magyarországon”. Hangsúlyos, hogy a mai okosok álnéven adják önmagukat, míg egykoron alapszabály volt, hogy: „Névtelen levelekre nem válaszolunk.” És ami a legfontosabb: a véleményét írta mindenki, s nem – ítélkezett. Szigorúbban: tudta, hol a helye.

A Nemzeti Sportban 1934-ben látták először úgy, hogy tág teret adnak az olvasóknak. Előtte volt egy „Kérem a panaszkönyvet!” rovat, ám „olvasóink írói tevékenysége túllépi már a »panaszkönyvi« határokat”. Ezért aztán „a nagy Ö betű közepéből egy kéz nyúlik ki s a kéz egy hatalmas tollat fog. A közönség libasorban fut a toll felé s a legelső megragadja a tollat”. Ez volt a fejrajza a fogalommá vált „Önöké a szó”-nak. A megjelenés – állapítja meg később a szerkesztőség – „valóságos interpellációs nap. Alaptétel, hogy az elégedett ember nem szeret írni. Bezzeg, ha kikapunk! Akkor aztán megindul a levelek hullása... Főként, mert a magyar ember bíráló természetű”.

A harmincas évek nagy kérdése volt, hogy Sárosi „Gyurka”: center-e vagy centerhalf? „Tessék válogatott centerhalfot nevelni. Anyag van: Móré János (Ferencváros), Somlai Rezső (Kispest), Szűcs György (Újpest)” – írja „mély tisztelettel” Iszlay Kálmán Kiscsákóról. Miközben a legtöbben Sárosit centerhalfnak akarják. „Meg kell állapítanunk – tárgyilagosan! –, hogy a centerhalfpártiak többségben vannak” – összegez a szerkesztőség. Emellett igyekszik enyhíteni a sértő véleményeket. Amikor több drukker úgy vélte, hogy Nádas Ödön szövetségi kapitány bakot lőtt, amikor beválogatta Tőrös Istvánt a Phőbusból („Szégyen Tőrösökkel blamálni Magyarországot”), a lap így látta: „Tőrös szerintünk sem érte el még a válogatott klasszist, de azért nem kell bántani! Nem ő a hibás! Nem ő válogatta be magát…”

Szó esett a rovatban az állítólagos elfogultságról is. „Ha Toldi Géza kicsit idegesebben játszik, máris ráfogják, hogy durva. De ha Turay Sárosit négyszer-ötször leteríti, akkor azt mondják, hogy Sárosi dr. puha játékos” – írják Miskolcról, ezzel az utóirattal: „Drága jó Szerkesztő úr, ha csak egy mód van rá, tessék ezt a levelet szó szerint betenni, mert már tele a zsák (!?) a Hungáriával!”

A háború után a kommunista hatalom kifejezetten épített a népi erőkre. Létrehozta a „munkáslevelezők” intézményét, a tollat szívesen ragadó elvtársnőkből és elvtársakból gyakran lett „hivatásos” újságíró, aki akár az olvasók helyett (!) is írt levelet. A Népsport „Levelek a szerkesztőséghez” cím alatt közölte őket. A témák nem túl változatosak, megtudhatjuk, hogy „Használt a bírálat a Kender-Jutagyárban!”, Székkutason a Gyapot SE-nél „a pártszeretet jele nemcsak a munka területén nyilvánul meg sportolóik között”, s azt is, hogy 1954-ben az elveszített futballvilágbajnoki döntő után mit üzentek a fiúknak táviratban Szegedről: „Jóban a mieink voltatok, bajban sem hagyunk el. Megverhetnek, de meg nem törhetnek.”

A forradalom után „Olvasóink írják” lett a rovatcím. Újdonság, hogy időnként jeles élsportolók válaszoltak. Mint például Gulyás Károlyné testnevelő tanár, aki Köteles Erzsébet olimpiai bajnokként volt ismert, a kérdés: kényelmes-e az élsportoló élete? „Kedves Bóka sporttárs! Szeretnék néhány sorban válaszolni a levelére. Először is szeretném, ha nem tévesztené össze az élsportolókat a labdarúgókkal. Távol áll tőlem, hogy megbántsam a labdarúgókat, de nálunk sokkal kevesebb a megvalósult kívánság, mint amennyit gondolnak. A munkahelyen pedig semmiféle »juttatásban« nem részesülünk azzal az indokkal, hogy mint élsportolók sok pénzt keresünk.” Gyakorlatiasabb id. Nagy Mihály Újpestről, aki azt kifogásolta, hogy a Népstadion ülőhelyei túlzottan szűkre méretezettek, 12-14 éves gyermekekre szabták őket. Panaszára nem kapott választ.

Újabb rovatcím jött 1968-ban: „Bp. 8., Postafiók 8.”, és vele a felszólítás, hogy az olvasók „leveleiket mindig nyugodtan írják alá, adják meg a nevüket és a pontos címüket, hogy válaszolni tudjunk, ha levelükből a Bp. 8. Postafiók 8. című rovatunkban semmit sem tudunk felhasználni. Károsodás senkit sem érhet, ha közli nevét és címét. Különösen akkor nem, ha levelében a valóság talaján marad.”

Aztán még 1968-ban újabb változat érkezett, megjegyzendő, ez volt a legéletképesebb. „Szerkesszen velünk! Legyen ön is a NÉPSPORT munkatársa egy napra és egy lapra! Várjuk olvasóink telefonhívásait” – hirdette a lap, az olvasók pedig kérdezhettek bármiről, bárkitől. Persze hogy a futball vitte a prímet, más kérdés, hogy falrengető szenzációk nem akadtak. Megtudhattuk, hogy az MTK Jolly Jokere, Oborzil Sándor azon poszton igyekszik maradandót nyújtani, ahová az edzője állítja, klubtársa, Szuromi Antal pedig beismeri, hogy lehetne jobb formában is. Még Papp Béla (Bp., XVI. Farkas Ida utca 35.) kérdése a legérdekesebb: Lehet-e még Tichy Lajos válogatott? „Sérülésem, majd műtétem mindenképpen visszavetett. Nem mondom, ha tíz évvel fiatalabb lennék, én sem adnám fel a reményt, de így már aligha lehetnek illúzióim” – mondta 1969-ben, 34 évesen Tichy, aki 1964-ben volt legutóbb válogatott.

A humor is megkörnyékezte a rovatot, Várkonyi Sándor írásában az a feltételezett kérdés, hogy melyik a nyugalmasabb foglalkozás, az oroszlánszelídítőé vagy a futballedzőé. Az edző szavain a lényeg: „Két játékost – a menők közül – kihagyok a csapatból, ez sokkal veszélyesebb, mintha az oroszlán szájába dugnám a fejem. Mert tegyük fel, kikapunk. Minden vasárnap úgy ülök le a kispadra, hogy ha nem sikerül a mutatvány, szétszednek. És mit veszthet az idomár? Legfeljebb a fejét. Én viszont a szerződésemet.”

A levélírás ma is tantárgy az iskolában, oktatják a megszólítást, a keltezést, a levélzárást, az aláírást, azt is, hogy kézzel írva legyen tiszta és olvasható. A tankönyv feladata felszólítja a gyereket, hogy vegyen elő tollat, papírt, borítékot és bélyeget, de azt nem tudatja, hogy a borítékon hová kerül a címzett neve, irányítószáma, települése, utcája, illetve a feladó adatai. Jogos, hiszen ki levelezik manapság? Van a komment, amelyre még közkeletű magyar szó sincs, a nívó, a jó modor és a szellem pedig nem kötelező. Egyetlen kivétellel találkoztam mostanság, az augusztus eleji hőségfordulók után írták: „Kárpótlásként a decemberi záró fordulóban este nyolcra írják majd ki a meccseket… Hajrá, MLSZ!”

Ami persze nem biztos, hogy vicc.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!