Magyar napok Kanadában – Bobory Balázs publicisztikája

ÉS AKKOR GERA ZOLTÁN csinált bokából egy cselt, ahogy szokta, tolt egyet a labdán, majd 18 méterről jobbal a bal alsó sarokba zúdította a labdát.

A korábbi magyar klasszistól nem egyszer, de nem is kétszer láttunk ilyet aktív pályafutása alatt, ám nagy nyilvánosság előtt az utóbbi nyolc évben már nem nagyon produkált hasonlót, sőt, nagyon pályára sem lépett, még bulimeccseken sem. 

Az előző hétvégén azonban kivételt tett, hiszen Kanadába invitálták, a 28. alkalommal megrendezett Árpád-kupára díszvendégnek, amely az észak-amerikai magyar diaszpóra éves labdarúgótornája. A viadalnak eleinte Las Vegas adott otthont, 2017 óta azonban mindig más városban rendezik meg, az idén Toronto vállalta magára a házigazda szerepét. Gera Zoltán talán nem engedett volna a csábításnak, ha nem a szívéhez legközelebb álló egyesület „kistestvére” vagy inkább távoli rokona hívja. A Hungária Ferencváros TC Toronto 1949-ben alakult, húsz évvel később az éppen Észak-Amerikában portyázó „igazi” Fradival is összecsapott, és 8:2-es vereséget szenvedett. Nem sokkal később viszont megnyerte a kanadai bajnokságot, manapság pedig torontói alacsonyabb ligában szerepel, szinte kizárólag Kanadában élő magyar játékosokkal a soraiban. Ők amatőrök, akad közöttük olyan, aki már harminc éve él a tengerentúlon, mások második generációsok, azaz már Kanadában születtek, de ugyanúgy beszélik a nyelvet, szeretik a magyar közösséget, amely többek között a labdarúgásnak köszönhetően rendkívül összetartó, egymást segítő.

Szóval a 97-szeres magyar válogatott ide érkezett, és a hétcsapatos torna előtt hozta a kis csukáját, odasétált a szervezőkhöz, és megkérdezte, melyik csapatnál kell jelentkeznie. A torontói Fradi két alakulattal is indult a kupán, a tornagyőzelemre esélyes ifjakkal, illetve a több nyarat megélő labdarúgókkal, közöttük több olyan is volt, akinek a fia az egyes számú csapatban szerepelt. Gera Zoli a kettes együttesre szavazott, megkapta a számára oly’ kedves zöld-fehér mezt, majd felsétált a pályára és ugyanolyan alázattal, becsvággyal tette a dolgát, mint, mondjuk, a 2016-os Európa-bajnokságon. Mindenkihez volt egy jó szava, mindenkit biztatott, segített, és nemcsak a pályán volt egyenrangú partnere a nála azért jóval szerényebb tudásúaknak is, hanem a pálya szélén, a mérkőzések között, amikor nem volt olyan pillanat, hogy ne akart volna valaki beszélni vele vagy éppen megkérni őt egy közös fotóra. Gera semmi alól nem bújt ki, talán érezte, hogy mennyire fontos a Magyarországtól több ezer kilométerre élő közösségnek az ittléte, neki is köszönhetően a távolban is erősödik a nemzeti tudat, a piros-fehér-zöld színek szeretete, és van mire büszkének lenni magyarként még a juharfák állandó árnyékában is. 

Az Árpád-kupa lényegében ezért indult, hogy a sport segítségével találkozhassanak az Észak-Amerikában élő magyar közösségek tagjai, az elmúlt három évtizedben jó néhány olyan barátság köttetett, amely átível akár az amerikai–kanadai határon is. Néhány éve az Egyesült Államokban, Clevelandben élő Csibi Loránd a motorja a rendezvénynek, de az idén a torontói magyar közösség egyik legfontosabb szereplője, Balla Sándor, illetve a torontói Fradi ügyeit intéző két játékos, Zsibók Zoltán és Meskó Tamás dolgozott rengeteget, hogy Hamiltonból, Chicagóból, Clevelandből vagy akár Sarasotából legyen ok az Ontario-tó partjára utazni és focizni két napot, s közben ápolni a régi barátságokat, építeni az újakat. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy az eredmény másodlagos, de a hét csapat alkotta mezőnyből legalább kettő a trófeára hajtott, a Hamilton rendkívül erős és fiatal együttessel érkezett, a Hungária Ferencváros TC Toronto egyes csapata pedig évek óta üldözi az aranyérmet, ám ötödszörre is be kellett érnie az ezüsttel, ifjú, atletikus riválisa 1–0-ra nyert a körülbelül háromszáz néző előtt lejátszott döntőben.

A torna utáni magyar sportbálon már tényleg a jókedvé volt a főszerep, a Fradi II kapusa, Tóth Tony arról mesélt, hogy életében először a fiai melegítették be, ez volt a legszebb pillanat a számára, a sarasotai Linkecs Zsolt a fájós térde, a torontói Lugosi Gábor húzódása miatt bicegett – hiába, rohan az idő. Gera Zoltán a vacsorán is díszvendég volt családjával együtt, ahogy a százszoros válogatott kosárlabdázó Zsolnay Gyöngyi is, aki Floridában él férjével, Vujity Tvrtkóval. Mindannyian azt hangsúlyozták, hogy nem tudnak eléggé hálásak lenni azért a szeretetért, figyelemért, amit ezen a rendezvényen a szervezőktől és a résztvevőktől kaptak – ezzel tényleg nem lehetett vitatkozni. 

Általánosságban véve azt mondhatjuk, hogy lakozik az észak-amerikai magyar közösségben egy olyan pozitivitás, amely itthon csak nyomokban tapasztalható. Nem dívik a „dögöljön meg a szomszéd tehene” felfogás, sőt, annak örülnek, ha a másiknak születik egy újabb… A segítő szándék, az odafigyelés, a vendégszeretet minden háznál, családnál alap, ahogy a nyugalmas élet is, amelyet persze a legtöbben kemény munkával teremtenek meg maguknak. Mert Kanadában nagyon szeretik a magyar, a közép-európai dolgozó embereket, akik precízek, szorgalmasak és tehetségesek, ezért a közösség megbecsült, elismert tagjai. Mindemellett a sport terén is aktívak, a magyarok sokat tettek például azért, hogy Kanadában is egyre népszerűbb legyen a labdarúgás, edzősködött itt Puskás Ferenc, játszott Kű Lajos, jelenleg pedig Sallói Dániel az MLS-ben szereplő Toronto FC kiemelkedő egyénisége. S bár sokan azt állítják, Kanadában a gyerekek korcsolyával a lábukon születnek, azért egyre több a futballpálya, imádják a kosárlabdát és a baseballt is. Mi, magyarok persze a focival hódítunk, de Zsibók Zoli például a teqball hagyományait teremti meg éppen Torontóban, az általa létrehozott klubban már nem csak magyarok állnak az asztalok mögött, fia, Milán pedig a világranglista 24. helyezettje, a fiatal sportág egyik nagy ígérete. 

De azért Torontóban van miért büszkének lenni a hoki magyar szerelmeseinek is, hiszen a belvárosban található a jégkorong Hírességek Csarnoka, amelyben két magyar legendának is ott virít a képe a legnagyobbak között: a játékosként és sportvezetőként is maradandót alkotó Pásztor ­Györ­gyé, valamint a kiváló játékvezetőé, Schell Lászlóé. Pásztor fotója éppen az egyik valaha élt legjobb jégkorongozó, Pavel Bure arcmása felett lelhető fel. 

Volt még egy fénypontja az Árpád-kupának, és ez már akár az észak-amerikai magyar közösség jövőjével is összefüggésbe hozható. A döntő előtt mintegy harminc gyerek lepte el a pályát, az ő apukáik játszottak a tornán, vagy éppen szurkoltak a csapatoknak az oldalvonal mellől. A lurkókat két csapatra osztották, az egyik együttesben Gera Zoltán is helyet kapott, a másikban a volt Haladás-játékos, a ma már Clevelandben élő Sipos Zoltán segített. Önfeledt játék alakult ki, felsejlett annak a lehetősége, hogy néhány év múlva ezeknek a másod- és harmadgenerációs Amerikában élő magyar gyerekeknek is fontos lesz az Árpád-kupa, hogy a közösség éljen, összetartson, ápolja a magyar hagyományokat. 

A szándék a szülők, a nagyszülők részéről megvan, a magyar nyelv tovább él az Egyesült Államokban és Kanadában is, a sport pedig folyamatos bizonyítéka annak, hogy olvasztótégely lehet akkor is, ha szinte kontinensnyiek a távolságok egy-egy csoport között. 

Gera Zoltán nyomot hagyott Kanadában, de szinte biztos, hogy ő is sokat hozott haza magával a lelkében Budapestre.