Deli Betty nagyi élete a lelátón

,,Igazi tatabányai család a miénk – még akkor is, ha ma már a legtöbben Székesfehérváron élünk. Szeretek itt élni, de nekem már örökre Tatabánya az otthon. Mindenki éli a maga életét, de összetartunk, a két lányom, a három unokám naponta látogat meg vagy hív fel: Mama, hogy vagy? Mire van szükséged? Szóval, Tatabánya: egészen pontosan felsőgallai lány vagyok, még javában tartott a háború, amikor 1942 végén megszülettem Wurzer Borbála néven. Sváb település volt az, mindenki beszélt németül, és bár sokan ismernek Boriként, én nem szerettem a nevem. A nagyobbik lányom miatt Bettynek, ma már Betty nagyinak is szólítanak. Kislány voltam, amikor a háború után Bánhida, Alsógalla és Felsőgalla egyesült Tatabánya néven, és az újjáalakuló városban az ötvenes évektől élénk sportélet folyt. Atletizáltam, gerelyt hajítottam, a diszkoszvetést is kipróbáltam, de csak középiskolai versenyeken indultam. Az én otthonom a nézőtéren volt, és hatvan éve van kiért, van miért izgulnom a tribünökön. A Bányász-sporttelep melletti Árpád gimnáziumba jártam, és magától értetődő volt, hogy mindenféle sporteseményen ott szurkoltunk a diákokkal, emlékszem, néha húszezernél is többen zsúfolódtak össze a lelátókon. Mindenki szerette a sportot. A tömegközlekedés akkor még másképp festett, jártak ugyan buszok, de nagyon ritkán, nekünk természetes volt, hogy gyalog megyünk mindenhova, rengeteget sétáltunk. Egyre többször találkoztam gimnazista lányként a futballcsapat játékosával, Deli Andrással. Magas, jóképű fiú volt, már 15 évesen bemutatkozott a felnőttcsapatban, igazi sportcsaládból érkezett, az édesapja, korábbi híres középtávfutó alapította meg a klub atlétikai szakosztályát: Andris is gyors volt, de ő futballista lett. Működtek a városban élő zenés szórakozóhelyek, ahova a középiskolás lányokat az édesanyjuk kísérte el, és este tízkor így is otthon kellett lenni – furcsán hangzik ez ma, ugye? Mi akkor is, így is boldogok voltunk, én különösen akkor, amikor Andris felkért táncolni. Aztán ő lett az első szerelem – és az egyetlen. Miután egyre többet találkoztunk, ott izgultam érte a Tatabánya mérkőzésein: Andris balszélső volt, ördöngösen cselezett, gyors volt, örökölte az atletikus géneket, és szerették a szurkolók. Olyannyira, hogy amikor Lakat Károly lett az edző, és több játékos is a fővárosból járt ide futballozni, a szurkolók kimentek a pályaudvarra az edző elé: a Deli Bandi a mi fiunk, szeretjük, őt tessék bent hagyni a csapatban! Azt is emlegették, hogy amikor a bányászrangadón a nagy rivális Dorog érkezett Tatabányára, a szurkolók körbevették a stadionhoz érkező buszt, és az Aranycsapat jobbhátvédjének, Buzánszky Jenőnek kiabáltak: Vigyázz, Jenő, jön a Deli Bandi! Jenő később mondogatta, bizony meggyűlt a baja vele, nem volt könnyű őt megállítani, leszerelni. A páromat hívta a Honvéd, be akarta vonultatni katonának, de akkor már a bányászcég vezetője is fontos ember volt, ő elérte, hogy ne kelljen bevonulnia, Bandi is maradni akart. Mondják, válogatott lehetett volna, ha a fővárosba igazol, de ő itt szeretett élni.

A HÁZASPÁR

A sport mellett a tanulás is fontos volt, az én családomban és a párom szüleinél is megkövetelték. Érettségi után Sopronba kerültem óvónőképzőbe, pedagógiát tanultam. Nagyon szerettem a gyerekeket, mindig is ez a pálya vonzott. Egyetlen telefon volt a főiskola portáján, a hangosanbeszélő zengett, szerintem az egész város hallotta: Borika, az András keresi! Ha volt ideje, meglátogatott, akkor már volt egy Felicia típusú gépkocsija      (a Felicia című cikkben 2019. május 29-én írt Lakat T. Károly a Heti retró sportmagazinunkban Deli Andrásról – S. Zs     .), akkoriban jó, ha négy-öt ember járt kocsival Tatabányán, de ez engem nem érdekelt, akkor is szerelmes voltam, amikor gyalog jártunk mindenfelé. Néhány évig messze éltünk egymástól, de hiába udvaroltak nekem Sopronban, addigra elköteleződtem, nem érdekelt már senki más. A diploma megszerzése után óvónőként kezdtem dolgozni, hamarosan az ötös számú óvoda vezetője lettem, amikor Bandi megkérte a kezem: ősszel volt vége a bajnokságnak, így 1962 decemberében összeházasodtunk. Akkoriban azt mondogatták, a focistafeleségek Budapesten, a Váci utcában sétálgatnak, de ez rám nem volt igaz: idővel 130 megyei óvoda felügyeletét bízták rám. Szerettem ezt a munkát, kiváló kollégákkal dolgoztunk azon, hogyan lehetne minél jobb az óvodáink működése. Bandi is tanult: még futballozott, de gondolt a pályafutása utáni évekre, a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen bányagazdasági üzemmérnöki diplomát szerzett, és a bányászati cég vezetőségében dolgozott, de sokszor ment a föld alá, hogy megismerje a beosztottakat, a munkájukat – ahogy a szurkolók balszélsőként, a munkatársak főnökként is nagyon szerették. 

A LÁNYOK

Természetes volt, hogy a lányaink sportoljanak, de a tanulás volt az elsődleges. Úgy tartottuk, minden a szülő felelőssége, és ha akadtak is viták, nálunk világos volt: az iskolában a tanárnak, a sportban az edzőnek van igaza – különben hogyan érhetjük el, hogy a gyerek tisztelje, aki foglalkozik vele? A szigor és a határozottság nem zárja ki, hogy nagyon szeressük a gyerekeinket. 1964-ben született Betty, kézilabdázott, de komolyabban vette az iskolát, a jogi egyetemre vették fel, később bíróként működött, aztán a közbeszerzési döntőbizottságban, ma jegyzőként dolgozik. Talán mondhatom: a családunkban általában nagy az igazságérzet, emiatt is érdekelhette ez a hivatás. Nyolc évvel később született a húga, Rita – igaz, Betty akkoriban kifogásolta, hogy vele ezt nem egyeztettük, ezen sokat nevettünk. Gyerekként talán nagy volt a korkülönbség, de ma is nagyon jó testvérek, és ezt jó látnom. Rita is kézilabdázott, de az iskola sem lehetett háttérben, ő a TF-re járt. Azt hiszem, az ország minden csarnokában szurkoltunk neki, amikor a Keleti pályaudvarról induló vonatról leszálltunk Kisvárdán, az edzője nevetett: még ide is eljöttek szurkolni? A lányomnak? Még szép. Érdekes, Rita miatt sohasem izgultam: annyira tehetséges volt, hogy magától értetődően dobálta a gólokat, a legjobb csapatok hívták. A Dunaferr játékosaként KEK-et nyert, de nagyon szeretett a Ferencvárosban játszani, az edzője, Németh András jól kezelte: tudta, hogy szeretetteljes családban nőtt fel, vele nem szabad kiabálni, ha érzi a bizalmat, ragyogóan játszik. Óriási büszkeség, hogy 2000-ben ezüstéremmel tért haza Sydney-ből, bár a döntő sokáig fájdalmas emlék volt. Ma a Sport Tv szakkommentátora, és én büszkén figyelem, milyen ügyes ebben a szerepben is. Még megmutathatta az érmet az édesapjának, aki 2001-ben hagyott itt bennünket.

AZ UNOKÁK

Betty lányom 1994-ben szült egy fiút: Kocsis Gergőt. A férjem imádta a lányait, de egy fiú a családban?! Alig volt négyéves, már vitte le a Bányász-stadionba, ahol hat év volt az alsó korhatár: még sokan emlékeztek Bandira, neki megengedték, hogy idő előtt levigye az edzésre az unokáját. Rengeteget foglalkozott vele külön is, de sajnos kevés közös idő jutott nekik. A férjem már nem érhette meg, hogy Gergőt, amint elkezdte a középiskolát, a VfB Stuttgart ificsapata szerződtette. Az akkori szabályok szerint ilyen fiatalon nem mehetett egyedül, és mert a szülei dolgoztak, én pedig kislányként Felsőgallán megtanultam németül, én mentem vele, három és fél évig ketten éltünk odakint. Erős korosztály volt az: a félig görög Odiszeasz Vlahodimosz később a Benficában is védett, ma a Sevilla kapusa, az orvos szüleit jól ismertem. Serge Gnabry édesapja elefántcsontparti, édesanyja német, kedves emberek, hosszú éveken át minden születésnapon, ünnepek idején írtunk egymásnak. Joshua Kimmich volt a legalacsonyabb, akkor úgy tűnt, kivételeznek vele, ma már úgy gondolom, jól látta, aki vigyázott rá. Gergőkémet szerették, tisztelték, a regionális válogatottba is behívták, ahol a mannheimi Hakan Calhanoglu játszott mellette. Honvágya volt, amikor hazahívták, nem maradt kint: itthon volt a Puskás Akadémia, a Mezőkövesd, az MTK, a Debrecen játékosa, most a Videoton tagja, ahol egy évet a férjem is játszott annak idején. Ma már Gergőkém is édesapa, így én dédszülő lettem, 2025-ben megszületett Emily. Az édesanyja is ismeri a futball világát: Csoboth Laura öccse, Kevin góljára Skócia ellen mindenki emlékszik. Én pedig arra is, hogy egyszer itt járt, s nagyon megdicsérte a főztömet! Rita férje is sportoló volt, Balássi Imre a BVSC-ben védett, ma a fehérvári kézilabda- és kosárlabdaklub vezetője. A lány unokáim is kézilabdáznak: Lili 2005-ben, Szofi 2010-ben született. Lili Franciaországban játszott, nemrég tért haza, sajnos a térdét műtik – örülök, hogy a nyelvet megtanulta, sok barátnőt talált Metzben. Szofi? Amikor az ő meccsén ülök, azt érzem, amit annak idején Ritánál: nem izgulok, annyira tehetséges – szerintem. Boldogság sportolni látnom őket, várom, hogy a lányaim, az unokáim hívjanak, jöjjenek hozzám – szerencsés vagyok, hogy több mint nyolc évtized alatt ennyi szeretetet adhattam és kaphattam. A család az életem.”