Szabó László: Humort és derűt tanultam a parasportolóktól

– Tíz év más-más perspektívából nézve lehet sok vagy akár kevés idő. A Magyar Paralimpiai Bizottság elnökeként hogyan észlelte? Sok vagy kevés?     
– Ha azt nézzük, mennyi mindent kell és lehet még tenni, akkor egyértelműen kevés! Nyolcvan év is kevés lenne – válaszolta az MPB-t tíz esztendeje vezető Szabó László. – Mindig van miben fejlődni, minden este azon jár az agyam, mit lehetett volna még csinálni. Rengeteget dolgozunk a kollégáimmal, akik egytől egyig profi szakemberek a maguk területén. Mégis, ha elégedetten hátradőlnék és azt érezném, hogy „kész, megcsináltunk mindent, nincs más teendő”, akkor nem lennék alkalmas erre a pozícióra. Ez nem munka, ez életforma.

– A fejlődésnek sokféle fokmérője lehet. A vezetése alatt mennyit fejlődött a magyar parasportmozgalom és milyen szerepe volt ebben az MPB-nek?     
– Az elmúlt évtizedben olyan mérföldköveket tettünk le, amelyek távlatosan segítik a hazai parasportmozgalom folyamatos fejlődését. Tíz éve, köszönhetően a Magyar Sportújságírók Szövetségével való partnerségnek, az M4 Sport – Az Év Sportolója Gálán együtt, azonos körülmények és feltételek között ünnepeljük az ép és a fogyatékossággal élő sportolókat. Továbbá az országgyűlés egyhangú döntése alapján, amelyet mi indítványoztunk, 2018 óta minden február 22-én megünnepeljük a Magyar Parasport Napját, iskolák, óvodák, egyetemek, települések százai szerveznek ezen a napon eseményeket. A parasportedzők támogatására elindítottuk a Halassy Olivér Programot, amelyben az idén már negyvenegy edző és sportszakember munkáját tudjuk méltó módon honorálni. Nyolc éve az MPB a Magyar Olimpiai Bizottsággal és másik négy sporttestülettel azonos közjogi szinten, köztestületként működik – minden fogyatékossági ág sportmunkáját a legmagasabb közjogi szinten segíthetjük, legyen szó szervát­ültetett, speciális olimpikon, hallássérült vagy diák parasportolókról. Tíz éve huszonöt tagszervezetünk volt, azóta a taglétszámunk folyamatosan bővült, a legutóbbi közgyűlésünk már a negyvenkettedik tagszervezetünk felvételéről döntött. Tavaly az aktív Magyarországért felelős államtitkárság támogatásával elindítottuk a Több mint sport! programot, amellyel a fogyatékosok szabadidősportjában száznál több szervezet munkáját segítjük évről évre, egyre több fogyatékossággal élőt érünk el és ösztönözhetünk sportolásra. A fejlődést a magyar kormány az egyre emelkedő állami támogatással segíti, és köszönet illeti az egyre bővülő támogatói körünket is.

– Melyik pillanat volt a legemlékezetesebb az elmúlt tíz évből?     
– A legemlékezetesebb pillanatok a paralimpiai sikerekhez köthetők. Két­ezertizenhatban, Rióban kezdtem a paralimpiai „pályámat”, majd Tokióban megszületett a magyar paralimpiai aranycsapat, tavaly a párizsi szereplés pedig már az aranycsapat pluszt hozta meg! Bár a téli paralimpiai játékokon nem nyertek érmet a sportolóink, a kétezertizennyolcas pjongcsangi és utána a pekingi paralimpián való részvételük is mély nyomokat hagyott bennem. De talán a legemlékezetesebb az volt, amikor kilenc éve Tauber Zoltánnak, az első magyar paralimpiai bajnoknak visszaadhattam a tőle 1976-ban jogtalanul elvett aranyérmét. Megtisztelő, igazságot szolgáltató, egyben fel­emelő pillanat volt.

– Egy fogyatékkal élő fiatalnak milyen perspektívát nyújt a sport, és hogyan tudja felfedezni és támogatni az MPB a tehetséges parasportolókat?     
– Azon dolgozunk, hogy a megfelelő infrastruktúrával, edzői háttérrel segítsük azokat a fiatalokat, akik a sport világában szeretnének érvényesülni. Egyre több kaput tudunk kinyitni előttük, támogató, gondoskodó és profi közegbe kerülnek. Folyamatosan figyelemmel kísérjük a fiatal sportolók karrierjét és igyekszünk minden lehetőséget megadni nekik, hogy kihozzák magukból a maximumot.

– Milyen személyes élmények vagy motivációk vezették önt ahhoz, hogy a paralimpiai mozgalom mellé álljon? Úgy tudom, van személyes érintettsége.      
– Így igaz. Tizenhat éves voltam, amikor édesanyám agyvérzést kapott, másfél évet élt utána egy mozdulatlan testben, tökéletesen működő aggyal. Az elképesztő életereje és akarata máig példát ad nekem. Személyes motivációk nélkül senki sem válhat vezetővé, sportvezetővé biztosan nem. Ha valamit képes vagyok adni sportvezetőként a magyar fogyatékos sportközösségnek, akkor ez édesanyámnak köszönhető.

– Milyen szerepe volt az MPB-nek az elmúlt évtizedben a társadalmi szemléletformálásban?
– A fogyatékos sportolók közössége egységes, biztonságos közösség, ami a jelenlegi bizonytalan és változó világban ritkaságszámba megy. Rengeteg sportolót képviselünk és segítünk minden korosztályban. Segítünk lebontani a társadalmi előítéleteket és pozitív példákat állítunk a nemzet elé. A fogyatékossággal élő embereket nem sajnálat tárgyaként, hanem erős, motiváló személyiségekként mutatjuk be. Kampányaink, programjaink és az ő sikereik hozzájárulnak egy erősebb és megértőbb társadalomhoz.

– Milyen nemzetközi együttműködések segítik a magyar parasport fejlődését és milyenek a jövőbeni kilátások?     
– A sporteredményeknél, beszélhetünk akár a klasszifikációról, a bírói döntésekről, számít, ha valamelyik országot kedvelik vagy éppen nem. Elnökként fontosnak tartom, hogy a tehetséges magyar sportszakemberek sportdiplomáciai feladatokat is vállaljanak. A huszonhárom paralimpiai sportágból kettőnek magyar a vezetője, kerekesszékes vívásban Szekeres Pál, cselgáncsban Tardos János. A paralimpiai játékokon erőemelésben Gyerkó Zita volt a sportigazgató. Támogatjuk a nemzetközi karrierre vágyó sportvezetőinket, az MPB főtitkára, Urr Anita az Európai Paralimpiai Bizottság elnökségi tagja. Az idén az európai és a nemzetközi ötkarikás bizottságban is tisztújítást tartanak, szeretnénk helytállni ezeken a választásokon is. A Siketek Nemzetközi Sportbizottságát elnökként dr. Kósa Ádám vezeti, Berente Judit pedig tagja a Szervátültetettek Világjátékának Szövetsége elnökségének. Sikeresen pályázunk nemzetközi versenyek megrendezésére. A hazai sportági szakszövetségek vagy az MPB szervezésében lebonyolított sporteseményekre mindig örömmel gondolnak vissza a résztvevők és szívesen jönnek vissza hozzánk versenyezni. Az elmúlt évtizedben több világ- és Európa-bajnokságot szerveztünk, de világkupából is akadt jó néhány.

– Gyakorta halljuk manapság, hogy kissé értékzavaros világban élünk, nos, szerintem a parasport közösségéről ez aligha mondható el. Az MPB vezetőjeként milyen értékeket tart a legfontosabbnak?     
– Számomra a legfontosabb értékek a méltóság, az egyenlőség, a kitartás és a közösség. Hiszek abban, hogy minden embernek – függetlenül a képességeitől – joga van a sport öröméhez, az önkifejezéshez és ahhoz, hogy a legtöbbet hozza ki magából. A paralimpikonok nap mint nap bizonyítják, a fizikai korlátok nem szabnak határt az emberi teljesítménynek és az elszántságnak. Éppen ezért kiemelten fontosnak tartom az elfogadást, az esélyegyenlőséget, hogy a társadalom minden tagját bevonjuk a sport közösségébe. Mindannyian emberek vagyunk, mindannyian hibázunk, de nem mindegy, milyen értékek mentén mozgunk. A két dolog egyébként összefügg, ugyanis aki kitartó, céltudatos és alázatos a pályán, az általában azon kívül is az.

– Mit tanult azoktól a sportolóktól, akikkel az elmúlt tíz évben együtt dolgozott? Van olyan történet, amely különösen megérintette?     
– Furcsa, egyúttal remélem, nem bántó vagy félreérthető: humort és derűt tanultam a versenyzőktől. Kiváló emberek, nagyszerű sportolók, akik szeretik az életet. Olyan derűvel és humorral viszonyulnak sokszor a saját képességeikhez is, amit csak irigyelni és csodálni lehet.

– Mire a legbüszkébb az eddigi munkája során?     
– A kishitűséget sikerült félredobni és mindenkivel elhitetni, hogy amit csinálnak, fontosabb, mint gondolnák. Nem a sportolókra gondolok, mert bennük volt a legkevesebb kétely, ami nem is csoda, hiszen a kishitű sportoló nem is jó sportoló. Inkább a sportvezetőkkel, szakemberekkel, civil szervezetekkel hitettük el, akik, amelyek küzdöttek becsülettel, de sokszor nem hittek benne, hogy valaki észreveszi őket. Talán értek hozzá, megvan a tudásom és a tapasztalatom, hogyan kell kezelni, felkarolni, menedzselni és a nyilvánosságnak megmutatni ügyeket, programokat és embereket úgy, hogy elkerüljük a buktatókat. Ezt igyekeztem kihasználni és a legjobb tudásom szerint ellátni a feladatomat.

– Mit üzen azoknak a fiataloknak, akik fontolgatják, hogy a parasportok felé fordulnak?     
– Ahogy az ősi kínai mondás szól: aki másokat legyőz, erős, aki önmagát legyőzi, hatalmas. Minden rajtunk múlik. És ezt most általánosságban mondom. Teljesen mindegy, mit szeretnénk elérni, mi az álmunk, ha mindent megteszünk érte és kitartóak vagyunk, előbb vagy utóbb teljesül. Az alázat és a kitartás csodákra képes!

– Ha a jövőbe tekintünk: milyen utat lát a magyar parasport előtt, és milyen célokat tűzött ki?
– Az elmúlt tíz évben figyelemmel kísértem a nemzetközi parasportmozgalmat, és azt látom, hogy világszerte egyre több ország egyre magasabb szinten kapcsolódik be a globális vérkeringésbe, ezért nem is szívesen fogalmaznék meg a paralimpiai érmek számához kapcsolódó elvárást. Az viszont célom, hogy segítsem a fogyatékossággal élőket, hogy minél többen rátaláljanak a sportolás örömére. Ezzel kapcssolatban már több lépést is tettem, mert fontos, hogy kapcsolatot alakítsunk ki az egészségügyi ellátórendszerrel, az abban gyógyuló fogyatékossággal élőkkel, de személyiségi jogi problémák miatt ez az út nehezen járható. Ha a jövőbe tekintek, a magyar parasportot olyan látható és megbecsült rendszerként szeretném látni, amelyben a fogyatékossággal élő sportolók ugyanolyan szakmai, politikai, anyagi és társadalmi támogatást kapnak, mint ép társaik. Az a célom, hogy a magyar parasport példa legyen a világban, nemzetközi szinten versenyképes eredményekkel és büszke, elkötelezett, derűs sportolókkal.