Nagy Dávid: Elszállni nem érdemes

– Úgy szóltak a hírek, hogy megműtötték, de még nincs túl a beavatkozáson, és mint elárulta, nem is egy, hanem két műtét vár önre.
– Az első csak kisebb fogműtét lesz, de jobban aggódom emiatt, mert nem vagyok jóban az injekcióval, pláne, ha annak köze van a számhoz… Ezt egy csípőműtét követi – mondta lapunknak Nagy Dávid, a párizsi olimpián a csapatverseny döntőjében remekül beszálló párbajtőröző.

– Az utóbbira miért van szükség?
– A csípőmben érezhetően beszűkült a mozgástartomány. Nem gátolt a sportolásban, úgy-ahogy működött a vívásom, sokáig azt hittem, azért érzem ezt, mert nem nyújtok eleget. Aztán amikor az olimpia előtt elmentem a Sportkórházba a kötelező szűrésre, kiderült, hogy egy csontos elváltozás okozza ezt a beszűkülést. Már ott mondták, van rá megoldás, csak hát az olimpia miatt akkor nem volt lehetőség a műtétre. Már van, s ha a jövőben „kényelmesebben” vívhatok, miért ne tegyek érte. Szerencsére nem vár hosszú rehabilitáció rám, jövő hónapban szeretném elkezdeni a felkészülést.

– Gondolta volna akkor, hogy már olimpiai bajnokként fekszik műtőasztalra?
– Titokban reménykedtem, illetve úgy pontos, hogy bevillant a gondolat, lehet, hogy az asztalra már arannyal a nyakamban fekszem fel. Bár nyilván nem viszem magammal az érmet a műtétre… Azért túl sokat nem gondolkoztam ezen, a feladatra koncentráltam – elértük a célunkat, azóta pedig mindig, amikor ránézek az aranyra, elcsodálkozom.

– A „Jézusom!” érzés már csillapodott valamelyest?
– Úgy érzem, feldolgoztam, hogy olimpiai bajnok lettem. Inkább az volt a furcsa, hogy amikor hazajöttünk Párizsból, ürességet, céltalanságot éreztem. Amiért lejártunk a terembe, amiért hosszú időn keresztül dolgoztunk, azt elértük, úgyhogy jó ideig kerestem az irányt, nem tudtam, mitévő legyek.

– Már tudja?
– Először magamra erőltettem a sablonválaszokat, például hogy egyetem, gyakorlat, majd munka, de aztán ezeket szép lassan elhagytam. Ebben segített az a sok élmény, amit átéltem az olimpián és utána. Nagyon sok szeretetet kaptunk a szurkolóktól, az egyetemen is megbecsülnek: a BME-n van két fal, az egyik az olimpiai bajnokoké, a másik a Nobel-díjasoké – előbbin már ott a nevem, én vagyok a huszadik a sorban.

– Sok sportolót maga az olimpia tart benn a sportban – ön hogyan gondolkozik erről?
– Van benne igazság, de abban is, hogy a siker tartja bent az embert a sportban. Én legalábbis így érzem, hiszen a korosztályos évek során végig eredményes voltam, és ez mindig remek visszajelzés volt. De az is igaz, hogy az olimpia tényleg más kávéház: hangulatában, nagyságában, összetételében is. A világ- és Európa-bajnokság is nagy verseny, ám azt a sportág berkein belül rendezik, az olimpiát nem. A falu, a többi sportoló, az összetartás – ezek mind-mind olyan tényezők, amelyeket nem felejt el az ember. A Grand Pa­lais pedig… Olyan volt, mintha két hegy tornyosulna az épületben, mi meg lent vívunk a völgyben.

– Egészen jó a mutatója, hiszen egy olimpián volt, egy aranya már van.
– Fokozom: két olimpiai asszó, egy arany. Ha minden második asszóm után jönne az arany, nem panaszkodnék.

– Ez például elég jó cél, nem gondolja? Amúgy milyen típus: szeret sodródni, aztán majd kialakulnak a célok is, vagy inkább meghatározza ön az utat, és következetesen tartja magát ahhoz?
– Szükség van célokra, ez egyértelmű, de ahogyan a sablonokat elvetettem, úgy most még nem akarok dönteni a jövőről sem: eddig élveztem a nyaralást, a pihenést, hogy végre Annával kettesben kikapcsolódhattam. Kezdem kipihenni magam teljesen, lassan jön is a motiváció a következő időszakra. Szerintem abban, aki az élsportban edződik, megvan a küzdőszellem is, így nem kell „megerőszakolnia” magát azért, hogy érezze a küzdeni vágyást. Én egyelőre hagyom, hogy alakuljon minden magától. A párizsi dobogó tetején állva úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki elért valami óriásit – ezek után jött az üresség, amiről már beszéltem. De kezd minden jól alakulni újra e tekintetben is.

– Azt, hogy olimpiai bajnok lett, valamennyire el kell felejtenie a jövőben?
– Fiatalok vagyunk még, de tapasztaltak annyira, hogy tudjuk, elszállni nem érdemes, mert olyankor jön a pofon… Kegyetlenül visszaüt, ha az ember elhiszi, hogy a bab is hús. Fontosak az eredmények, de ha az ember ezekre és nem a munkára épít, egy idő után elfogy minden: az arany nem biztosíték arra, hogy jól szerepelsz a következő versenyen. Arról nem is beszélve, hogy hatalmas munka van ugyan az első olimpiai aranyban, de mekkora lehet abban, hogy azt meg is tudja védeni a sportoló…

– Ez igaz, ugyanakkor az olimpiai arany adhat némi jó értelemben vett felszabadultságot, nem?
– Dehogynem. Ezt már sohasem veszi el tőlünk senki. Letettünk az asztalra valamit, és az ott is marad örökre. Beírtuk magunkat a történelembe, ezt nem kell elfelejteni, bátran lehet rá építkezni, de mutogatni az aranyra nem. Az sehová sem vezet.