Győzni vagy nem győzni? – N. Pál József publicisztikája

N. PÁL JÓZSEFN. PÁL JÓZSEF
Vágólapra másolva!
2023.04.04. 23:00


Pelyach István történész barátom egyetemi éveire úgy emlékezem, hogy kedvelte a sportot módfelett, a '82-es futball-világbajnokság idejére még a kollégium tévéje előtti első sor egyik foteljét is jó előre lefoglalta magának. A Verebes-féle Rába ETO győri meccseire bérlete volt, aztán teltek-múltak az évek, az évtizedek, mássá lett a sport, s más dolgok lettek fontosak az ő életében is. A híreket olvassa, a közvetítésekbe ma is bele-belenéz, de a megkülönböztetett figyelemmel rég fölhagyott. A magam alig változó – inkább erősödő? – sportbolondériáját hol fejcsóválva, hol derűvel viseli el, hangsúlyozva, hogy ami e téren zajlik, nem az, amit valaha szeretett, hogy nem az ő világa már.

Egy dolgot érdemes nézni, mondta több évvel ezelőtt: a sznúkert. Tényleg képes bámulni, órákig is, ismeri a ranglistát, a játékosokat. A szabályokat – mert elfelejtem – újra és újra türelmesen elmagyarázza nekem. Ez még sport! Ezt úriemberek játsszák, sportszerűen, teszi hozzá. (Én meg zárójelben azt, hogy ezt a sportágat is elérte a bűn: néhány hónapja eredmények manipulálása és tiltott fogadás miatt vádoltak meg tíz kínai játékost.)

Igen, a sportszerűség, ami mint eszmény, a modern kori versenyeknek is a része (kellene, hogy legyen), sőt, Pierre de Coubertin épp az angolszász fair play – sportszerűségnek mondjuk, de etikai, filozófiai értelemben a szabályok puszta betartásánál többet jelent – és az ógörög kalokagathia (szépség és jóság egyidejűsége) összegyúrására szánta pedagógiai (sport)álmát építeni, ám ami a gyakorlatban a kezdettől sérülékenynek bizonyult.

Már az első olimpián (1896) csalt egy görög, a népének „szent” maratoni futásban éppen (igaz, trónörököse szavára rögvest bevallotta bűnét, így lett a mi Kellner Gyulánk harmadik), s részrehajló volt a bíráskodás a lovagi tornák ethoszát állítólag őrző vívásban is. A tiszta verseny szellemét igyekeztek fel-felfüggeszteni mások is, itthon és a világban, csapatjátékban és egyéni viadalon, hiszen minden, mi embertől való (a gyarlóság is!), a történelemmel egyidős. A sportszerűség ideája és kijátszásának ösztöne is tehát.

Hiába, a dicsvágy, a győzelem akarása, a vágyott örömben, illetve „büszkeségben”, majd egyre inkább a fogható haszonláncban (siker-pénz-befolyás-még több pénz) való részesedés óhaja az idea őrzésére fölesküdtek elszántságán rést ütött újra meg újra. Mert szomjúhozzuk a győzelmet, ami nemes igény, s szeretjük a küzdelemben tisztának tudni önmagunkat mindhalálig, ám ha erős a vágy, nem leszünk-e készek szemet hunyni esendőségünk fölött? Bizony, a versenysport története e fölszámolhatatlan ambivalencia története is, s e história során nem az idea – a sportszerűség ideája – áll győzelemre régóta már.

Vélem, a fair play ezért a hőskor sajátja, az utókor szépítő emlékezetével persze. Higgyük el: teljesen tiszta sosem volt a sport, legföljebb a teóriához való ragaszkodásunk tetszett erősebbnek egykor, az öncsalást sem nélkülözve természetesen. Mert például: a sportszerűség hőskorának mintája volt-e az az amszterdami játékokon (1928) megesett történet, midőn az ausztrál evezős, Henry Pearce a negyeddöntőben – nagyon vezetett! – leállt, hogy a vízen úszó vadkacsacsaládot ne üsse el? (Így is első lett vastagon, majd a döntőt is megnyerte, de fair play díjat nem kaphatott, nem volt „föltalálva” még.) Azt gondolnám: az életet tisztelő emberként cselekedett csupán, igaz, tehette, hiszen amit tett, nem veszélyeztette végső diadalát.

Gyermekként figyeltem föl arra, hogy a pályáját épp befejező Fenyvesi Mátét a futball legsportszerűbb játékosaként emlegették minduntalan. Sosem állították ki, még figyelmeztetni sem kellett, csendes volt, nem perelt senkivel, megesett, hogy vétkét (nem emlékszem, mi volt) rögvest bevallotta a játékvezetőnek, aki ennek megfelelően ítélkezett. Megvallom, jólesett ezt hallani akkor, de – romantikus és heroikus történetek igézetében élő gyermekként – nem egészen értettem, miért nem az a „normális” mindenkinek, amit Fenyvesi tett a pályán. Én pedig így is maradtam aztán, s lettem – győzni akarásra alkalmatlan emberként – az, aki konfliktushelyzetben mindig engedett, vagy az ellenfelet próbálta védeni, megérteni. Ekképpen alakult az igazságérzetem, számomra a lélek békéje a győzelemnél is fontosabb. Nem volt nehéz „sportszerűnek” lennem hát. Tudom, semmire sem jó állapot ez a küzdelemben – az élhetetlenség szinonimája alkalmasint –, mégis segíthet valamit fölismerni tán.

Egy szó, mint száz, úgy gondolom, a nyerni vágyás kontra sportszerűség párbaj akkor dőlt el igazán, midőn a fair play díj egyáltalán megszületni „kényszerült”. Amikor kivételessé, tiszteletre, kitüntetésre lett érdemessé az, aminek magától értetődőnek kellett volna maradnia.

A Nemzetközi Fair Play Bizottság – az UNESCO „sporttagozata” és a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség összefogásával – 1963-ban alakult, hazánkban '67-ben osztottak először díjat. Aligha véletlen, hogy e gesztus a sport társadalmi szerepének radikálisabb változásával, a háború sokkja múltán ébredő „nyugati” jóléti szemlélet, sikerparancs terjedésével párhuzamosan manifesztálódott e területen. Akkor, midőn az orvoslás és a média szerepének látványos meglódulásával egy minden addiginál sebesebben terjedő fölfogás formálójává, determinálójává (is) lett a sport az üzleti létmód uralmának forrásvidékén. Amikor a győzelem parancsa fontosabb lett a „sportszerűen győzni” ideájánál, s aki nem tett meg – szó szerint! – mindent a diadalért, kezdett lúzerszámba menni már.
Voltak előzményei e szemléletnek, de ekkortól lett a „tömegek lázadásává” az egész. Egyetemes jelenséggé, a gyorsuló idő sajátjává mindenütt, olyan állapot hordozójává, amivel illett számolni, sőt, amit illik magától értetődőnek venni ma már. Azt például, ami szerint – mondjuk – vízilabdában a játékvezető átverésének tudománya „elemista” tananyag, s az bizony a futballban is. Fogd az ellenfél mezét, karját, akármijét – mondjuk – a szögletnél, s ha furfanggal (tehát csalással) értél célba (gólba), tilos – hiszen a sikert, csapatodat hátráltatod – bevallani. Vegye észre a „turpisságot”, akinek az a dolga! Győzni vagy nem győzni, ez itt a kérdés – tán Hamlet is így beszélne ma már?

Volt-e lelkifurdalása Maradonának az angol kapuba '86-ban kézzel ütött gól miatt? Szerintem nem volt, de hogy a tettben gyermekkora életvezetési reglamájának (ő vivezának, a szegények élethez, „győzelemhez” elengedhetetlen fortélyának, ravaszságának hívta) vagy a korparancsnak volt-e nagyobb szerepe, hadd ne döntsem el. Csak annyit írok: ha akkor odamegy a bíróhoz – elképzelhetetlen volt! –, bevallja bűnét, „nagy lélekké” (Gandhira illett a szó!) válik a szememben, így csak a valaha élt (egyik) legnagyobb játékos marad, igaz, nálam az lenne az aranytrófea nélkül is. Kinek mi a fontosabb: világnézet kérdése lényegében.

Szóval: hiszem, a fair play díjat valamiféle „kétségbeesésből” hozták létre azok, akik úgy tapasztalták, rossz felé megy a (sport)világ, avagy az idea maradékához való ragaszkodást próbálták – őszintén! – őrizni. Találjuk meg a módját annak, hogy hihető legyen: él Coubertin báró szelleme! Tüntessünk ki egy-egy, a „normális” megoldást a maga hátránya – annak veszélye – fölé akár éles helyzetben is emelni képes, fogyatkozó számú sportolót!

Szilágyi Áron tette – nagy hátrányban, hogy a zsűri számára előnyös tévedését korrigálja, hagyta megvágni magát – jó szívvel nyugtázható, de nem rendkívüli érdem önmagában nekem. Olyan gesztus, ami a történelem egyik legeredményesebb (három egyéni olimpiai aranyat rajta kívül csak az olasz tőröző hölgy, Valentina Vezzali nyert), embernek is példás vívójától szinte természetes. A legnagyobbakról (Gerevich, Kárpáti, Kovács) elnevezett kard-vk-verseny döntőjében úgy cselekedett, ahogy mindenkinek kellene, kinek-kinek a maga helyén persze. Mégis: a „kizökkent időt” tolta helyre (ez újra Hamlet) egy pillanatra, s a hitet, hogy lehet még talán... Ez az, ami a beígért díjnál sokkal fontosabb. Tettét ezért illeti tisztelet!

Italo Santelli, a magyarul törve beszélő, de vívásunkat az égbe emelő olasz mester mondta már neves tanítványának egy győzelem után. „Nem tudok gratulálni! Ma nem mondja be ellenfél találat, holnap hamisít váltó!”

Hiszem – mert én a sznúkerrel nem akarom beérni –, igen súlyos üzenet ez!
Pelyach István történész barátom egyetemi éveire úgy emlékezem, hogy kedvelte a sportot módfelett, a '82-es futball-világbajnokság idejére még a kollégium tévéje előtti első sor egyik foteljét is jó előre lefoglalta magának. A Verebes-féle Rába ETO győri meccseire bérlete volt, aztán teltek-múltak az évek, az évtizedek, mássá lett a sport, s más dolgok lettek fontosak az ő életében is. A híreket olvassa, a közvetítésekbe ma is bele-belenéz, de a megkülönböztetett figyelemmel rég fölhagyott. A magam alig változó – inkább erősödő? – sportbolondériáját hol fejcsóválva, hol derűvel viseli el, hangsúlyozva, hogy ami e téren zajlik, nem az, amit valaha szeretett, hogy nem az ő világa már.

Egy dolgot érdemes nézni, mondta több évvel ezelőtt: a sznúkert. Tényleg képes bámulni, órákig is, ismeri a ranglistát, a játékosokat. A szabályokat – mert elfelejtem – újra és újra türelmesen elmagyarázza nekem. Ez még sport! Ezt úriemberek játsszák, sportszerűen, teszi hozzá. (Én meg zárójelben azt, hogy ezt a sportágat is elérte a bűn: néhány hónapja eredmények manipulálása és tiltott fogadás miatt vádoltak meg tíz kínai játékost.)

Igen, a sportszerűség, ami mint eszmény, a modern kori versenyeknek is a része (kellene, hogy legyen), sőt, Pierre de Coubertin épp az angolszász fair play – sportszerűségnek mondjuk, de etikai, filozófiai értelemben a szabályok puszta betartásánál többet jelent – és az ógörög kalokagathia (szépség és jóság egyidejűsége) összegyúrására szánta pedagógiai (sport)álmát építeni, ám ami a gyakorlatban a kezdettől sérülékenynek bizonyult.

Már az első olimpián (1896) csalt egy görög, a népének „szent” maratoni futásban éppen (igaz, trónörököse szavára rögvest bevallotta bűnét, így lett a mi Kellner Gyulánk harmadik), s részrehajló volt a bíráskodás a lovagi tornák ethoszát állítólag őrző vívásban is. A tiszta verseny szellemét igyekeztek fel-felfüggeszteni mások is, itthon és a világban, csapatjátékban és egyéni viadalon, hiszen minden, mi embertől való (a gyarlóság is!), a történelemmel egyidős. A sportszerűség ideája és kijátszásának ösztöne is tehát.

Hiába, a dicsvágy, a győzelem akarása, a vágyott örömben, illetve „büszkeségben”, majd egyre inkább a fogható haszonláncban (siker-pénz-befolyás-még több pénz) való részesedés óhaja az idea őrzésére fölesküdtek elszántságán rést ütött újra meg újra. Mert szomjúhozzuk a győzelmet, ami nemes igény, s szeretjük a küzdelemben tisztának tudni önmagunkat mindhalálig, ám ha erős a vágy, nem leszünk-e készek szemet hunyni esendőségünk fölött? Bizony, a versenysport története e fölszámolhatatlan ambivalencia története is, s e história során nem az idea – a sportszerűség ideája – áll győzelemre régóta már.

Vélem, a fair play ezért a hőskor sajátja, az utókor szépítő emlékezetével persze. Higgyük el: teljesen tiszta sosem volt a sport, legföljebb a teóriához való ragaszkodásunk tetszett erősebbnek egykor, az öncsalást sem nélkülözve természetesen. Mert például: a sportszerűség hőskorának mintája volt-e az az amszterdami játékokon (1928) megesett történet, midőn az ausztrál evezős, Henry Pearce a negyeddöntőben – nagyon vezetett! – leállt, hogy a vízen úszó vadkacsacsaládot ne üsse el? (Így is első lett vastagon, majd a döntőt is megnyerte, de fair play díjat nem kaphatott, nem volt „föltalálva” még.) Azt gondolnám: az életet tisztelő emberként cselekedett csupán, igaz, tehette, hiszen amit tett, nem veszélyeztette végső diadalát.

Gyermekként figyeltem föl arra, hogy a pályáját épp befejező Fenyvesi Mátét a futball legsportszerűbb játékosaként emlegették minduntalan. Sosem állították ki, még figyelmeztetni sem kellett, csendes volt, nem perelt senkivel, megesett, hogy vétkét (nem emlékszem, mi volt) rögvest bevallotta a játékvezetőnek, aki ennek megfelelően ítélkezett. Megvallom, jólesett ezt hallani akkor, de – romantikus és heroikus történetek igézetében élő gyermekként – nem egészen értettem, miért nem az a „normális” mindenkinek, amit Fenyvesi tett a pályán. Én pedig így is maradtam aztán, s lettem – győzni akarásra alkalmatlan emberként – az, aki konfliktushelyzetben mindig engedett, vagy az ellenfelet próbálta védeni, megérteni. Ekképpen alakult az igazságérzetem, számomra a lélek békéje a győzelemnél is fontosabb. Nem volt nehéz „sportszerűnek” lennem hát. Tudom, semmire sem jó állapot ez a küzdelemben – az élhetetlenség szinonimája alkalmasint –, mégis segíthet valamit fölismerni tán.

Egy szó, mint száz, úgy gondolom, a nyerni vágyás kontra sportszerűség párbaj akkor dőlt el igazán, midőn a fair play díj egyáltalán megszületni „kényszerült”. Amikor kivételessé, tiszteletre, kitüntetésre lett érdemessé az, aminek magától értetődőnek kellett volna maradnia.

A Nemzetközi Fair Play Bizottság – az UNESCO „sporttagozata” és a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség összefogásával – 1963-ban alakult, hazánkban '67-ben osztottak először díjat. Aligha véletlen, hogy e gesztus a sport társadalmi szerepének radikálisabb változásával, a háború sokkja múltán ébredő „nyugati” jóléti szemlélet, sikerparancs terjedésével párhuzamosan manifesztálódott e területen. Akkor, midőn az orvoslás és a média szerepének látványos meglódulásával egy minden addiginál sebesebben terjedő fölfogás formálójává, determinálójává (is) lett a sport az üzleti létmód uralmának forrásvidékén. Amikor a győzelem parancsa fontosabb lett a „sportszerűen győzni” ideájánál, s aki nem tett meg – szó szerint! – mindent a diadalért, kezdett lúzerszámba menni már.
Voltak előzményei e szemléletnek, de ekkortól lett a „tömegek lázadásává” az egész. Egyetemes jelenséggé, a gyorsuló idő sajátjává mindenütt, olyan állapot hordozójává, amivel illett számolni, sőt, amit illik magától értetődőnek venni ma már. Azt például, ami szerint – mondjuk – vízilabdában a játékvezető átverésének tudománya „elemista” tananyag, s az bizony a futballban is. Fogd az ellenfél mezét, karját, akármijét – mondjuk – a szögletnél, s ha furfanggal (tehát csalással) értél célba (gólba), tilos – hiszen a sikert, csapatodat hátráltatod – bevallani. Vegye észre a „turpisságot”, akinek az a dolga! Győzni vagy nem győzni, ez itt a kérdés – tán Hamlet is így beszélne ma már?

Volt-e lelkifurdalása Maradonának az angol kapuba '86-ban kézzel ütött gól miatt? Szerintem nem volt, de hogy a tettben gyermekkora életvezetési reglamájának (ő vivezának, a szegények élethez, „győzelemhez” elengedhetetlen fortélyának, ravaszságának hívta) vagy a korparancsnak volt-e nagyobb szerepe, hadd ne döntsem el. Csak annyit írok: ha akkor odamegy a bíróhoz – elképzelhetetlen volt! –, bevallja bűnét, „nagy lélekké” (Gandhira illett a szó!) válik a szememben, így csak a valaha élt (egyik) legnagyobb játékos marad, igaz, nálam az lenne az aranytrófea nélkül is. Kinek mi a fontosabb: világnézet kérdése lényegében.

Szóval: hiszem, a fair play díjat valamiféle „kétségbeesésből” hozták létre azok, akik úgy tapasztalták, rossz felé megy a (sport)világ, avagy az idea maradékához való ragaszkodást próbálták – őszintén! – őrizni. Találjuk meg a módját annak, hogy hihető legyen: él Coubertin báró szelleme! Tüntessünk ki egy-egy, a „normális” megoldást a maga hátránya – annak veszélye – fölé akár éles helyzetben is emelni képes, fogyatkozó számú sportolót!

Szilágyi Áron tette – nagy hátrányban, hogy a zsűri számára előnyös tévedését korrigálja, hagyta megvágni magát – jó szívvel nyugtázható, de nem rendkívüli érdem önmagában nekem. Olyan gesztus, ami a történelem egyik legeredményesebb (három egyéni olimpiai aranyat rajta kívül csak az olasz tőröző hölgy, Valentina Vezzali nyert), embernek is példás vívójától szinte természetes. A legnagyobbakról (Gerevich, Kárpáti, Kovács) elnevezett kard-vk-verseny döntőjében úgy cselekedett, ahogy mindenkinek kellene, kinek-kinek a maga helyén persze. Mégis: a „kizökkent időt” tolta helyre (ez újra Hamlet) egy pillanatra, s a hitet, hogy lehet még talán... Ez az, ami a beígért díjnál sokkal fontosabb. Tettét ezért illeti tisztelet!

Italo Santelli, a magyarul törve beszélő, de vívásunkat az égbe emelő olasz mester mondta már neves tanítványának egy győzelem után. „Nem tudok gratulálni! Ma nem mondja be ellenfél találat, holnap hamisít váltó!”

Hiszem – mert én a sznúkerrel nem akarom beérni –, igen súlyos üzenet ez!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik