Az öt karika vonzásában – Patai Gergely jegyzete

EGY ÉREM ÉS EGY KVÓTA – összegezte várakozásait az olimpiai kvalifikációs sportlövő Európa-bajnokság előtt a magyar válogatott szövetségi kapitánya, Herczegh Szabolcs, s kis híján ráhibázott, Sike Renáta ugyanis bronzéremmel tért haza Wroclawból, a kvótaszerzéstől pedig karnyújtásnyira volt.

Amint kilépett a lőállásból a döntő után, a lelátó felé fordult, és csak ennyit kérdezett:  „Ugye, ti is boldogok vagytok?” Természetesen az edzőkkel, sportvezetőkkel együtt bőszen bólogattam, miután néhány perccel korábban lábon kihordtam egy infarktust, majd próbáltam visszatartani a könnyeimet, amiért az utolsó lövésen úszott el az olimpiai kvóta.

Az ilyenkor szokásos procedúra után hosszabban is beszélgettünk, kivételesen jó idő volt, úgyhogy körbesétáltuk a lőteret. Reni mesélt, én hallgattam. Szóba sem hozta Párizst, csak azt hajtogatta, mennyit jelent neki ez a bronzérem. Tisztában voltam vele, hogy nehéz időszakon ment keresztül, tudtam, hogy hét év után állhatott ismét dobogóra egyéniben nagy világversenyen, de még így is meglepett, hogy cseppet sincs hiányérzete amiatt, hogy kvóta nem járt az érem mellé.

Pedig a sportlövők – is – az öt karika vonzásában élnek, s bár még két év hátravan a párizsi játékokig, ki tudja, mikor jön ki ismét úgy a lépés, hogy reális esély legyen a kvótaszerzésre. Reni ugyanakkor rádöbbentett, hogy minden eredményt önmagában kell értékelni, nem egy folyamat részeként, márpedig egy Európa-bajnoki bronzérem igazán fényesen csillog. Hátradőlni persze nem szabad, de ahogy ismerem, nem is tervezi – az elmúlt években is szép csendben dolgozott, Wroclawban pedig magának is bizonyította, hogy jó úton jár.

Hiszen tudjuk jól, hogy az odavezető út olykor a célnál is fontosabb.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!