Mátyus János a célban boldogabb volt, mint amikor gólt fejelt a Stadionban

Sokan gratuláltak?

Nem én vagyok a legmodernebb ember, aki az életét a közösségi médiában éli, mégis nagyon sokan megtaláltak a verseny után, ismerősök, ismeretlenek egyaránt gratuláltak – mondta a Csupasportnak a 49 esztendős Mátyus János, korábbi 34-szeres válogatott labdarúgó, aki október 13-án részt vett a 39. SPAR Budapest Maraton Fesztiválon, és 5:14:55 óra alatt teljesítette a 42.195 kilométeres távot.

Régóta ismerjük egymást, végigkövettem a teljes futballista-pályafutását, és ha valakiről, Mátyus Jánosról nem gondoltam, hogy egyszer maratont fut...

Még ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik nagyon szeretett futballozni, ugyanakkor ha valaki akár csak két-három éve is azt mondja, egyszer majd maratonin indulok, biztosan kinevetem. Játékosként sohasem szerettem futni, az úgynevezett száraz futásokat kimondottan utáltam, viszont a pályafutásom befejezése után elengedtem magam, és rám is jött vagy húsz kiló.

Kitűztem magam elé, hogy heti háromszor azért sportolni kellene, játszani az öregfiúkban, kocogni és úszni, aztán egyszer csak elkanyarodtam a futás felé, ami életem egyik legjobb döntésének bizonyult.

Most már jó ideje ott tartok, hogy nagyon hiányzik, ha valamilyen ok miatt esetleg nem tudok futni.

A barátok, a családtagok nem néztek furcsán önre, amikor azt látták, egy olyan sportban találta meg az örömét, amely finoman szólva nem volt a kedvence?

Dehogynem! A barátaimmal van egy telefonos csoportunk, és nagy rendszerességgel megosztjuk egymással, ki mit csinál, én pedig jó ideje már a különböző futáseredményeimet osztom meg. Elfogadták, hogy ilyen változás állt be az életemben, és hatalmas szurkolótáborom lett.

A futás révén varázslatos világba csöppentem, nagyon sok futóval beszélgetek, rengeteg jó tanácsot kaptam. Az egyik ilyen, hogy a maratoni még véletlenül sem két félmaratoniból áll, ez a verseny tulajdonképpen harminc kilométer után kezdődik. Úgy szerettem volna megcsinálni, hogy egyszer sem kell belesétálnom, és bár volt mélypontom, sikerült kijönnöm belőle. Amikor elfutottunk a Parlament előtt és jöttünk át a Szabadság-hídon, közelítettünk a cél felé, az utolsó egy-két kilométernél biztos voltam benne, megcsinálom, amit elterveztem.

Semmihez sem hasonlítható az az érzés, amikor beértem a célba, az emberek tapsoltak körülöttem, és boldogabb voltam, mint amikor gólt fejeltem az egykori Népstadionban.

A családom tagjai hihetetlen erőt adtak, szurkoltak, velem örültek, és bár miután hazaértünk, egy-két órán belül elaludtam, azóta is csak lebegek...