Az eltiltás és a támadás után újra versenyeken indul Makai Viktória

Négy évvel ezelőtt Makai Viktória ultrafutónő élete gyökeresen megváltozott. Egyik versenye után fennakadt a doppingvizsgálaton, s bár állította vétlenségét, eltiltották a versenyzéstől, röviddel ezután pedig (az esettől teljesen függetlenül) futás közben megtámadták. Az eltiltás alatt Viki rendszeresen edzett, s idén már két versenyen is indult. Visszatérése kapcsán beszélgettünk az elmúlt időszakról és jövőbeli terveiről is.

Volt-e bármi, ami hiányzott az elmúlt évek során a futáshoz kapcsolódóan?
A futás és maga a sport az identitásom és a családom identitásának része, a gyermekeink is sportolnak. Párommal, Lacival rendszeresen jártunk futóversenyekre segítőként, iramfutóként is, ezek a tevékenységek hiányoztak, mert ugyanúgy kapcsolódnak a futóéletemhez, mint maga a futás. Azt, hogy ezt büntetésből megtiltották, emberileg méltatlannak éltem meg, és a célját sem értem.

Hogyan sikerült kezelni, feldolgozni a negatív hatásokat mind az eltiltás, mind a támadás után?
Mindkét esetben rajtam kívül álló okok miatt kerültem az áldozat szerepébe, a különbség az volt, hogy az eltiltást méltatlannak és igazságtalannak éreztem, a támadásnál volt egy bizonyos szintű igazságszolgáltatás. Ami sokat segített, hogy beszélhettem az esetekről, sőt, én magam is kerestem a lehetőségeket, hogy kommunikáljak róluk, éreztem, hogy ennek terápiás jellege van. Akár a sírás, ami szintén felszabadít, mert nem kell mindenáron erősnek mutatkoznunk. Ehhez szükséges egy elfogadó környezet, ami nekem megvolt, nagyon sokan támogattak és mellém álltak a családon, barátokon kívül is. Ami még fontos, hogy a rossz dolgokat, a „szemetet” el kell takarítani, ki kell söpörni. Romokra nem lehet építkezni, az új kezdethez új alapokra van szükség.

Említetted, hogy a futásban nem a versengés motivál, ebben változott a hozzáállásod a négy év alatt?
Az objektív eredményeknek, bár fontosak, nem jó alárendelődni. Ezt vallom az edzői munkámban is: akik hozzám fordulnak, főként rekreációs célra használják a futást, teljesítménykényszer nélkül szeretnének fejlődni. A mindennapi életünkben tele vagyunk elvárásokkal, folyamatosan teljesíteni kell, a külvilágból érkezik a nyomás, hogy attól vagyunk értékesek, ha minél többet és jobban teljesítünk. Hálás vagyok, hogy a futásban el tudom engedni ezt, teljesnek és értékesnek érzem magam akkor is, ha nem halmozom az érmeket, helyezéseket.

A futás számomra egy olyan tükör, amiben úgy látom magam, ahogy vagyok, és ez független az eredményektől. Kívánom, hogy mindenki találja meg azt a tevékenységet, ami segít felismerni a saját értékeit, és legyen egy olyan tükör, amelybe szívesen néz bele.