A 496-os kísérlet: megőrültél, miért csinálod?!

Mottó: Nem a távolság, az iram öl! (Felkészültem, vigyázz, rajt!)

A cifra bevezetés helyett máris álljon itt a válasz a címben feltett kérdésre: azért csinálom, mert például a nyolcszáz, sőt kilencszáz kilométer hosszú El Caminóra nincs időm elmenni.
És ez a kulcsmondat a 496-os kísérlet kapcsán: nincs időm jóformán semmire.
Egy-egy kilométerrel többet futni harmincegy napon át viszont (remélem) lesz.
A tapasztalat az, hogy immár évek óta a rendkívül felgyorsult, egyre nagyobb őrületet hozó mindennapokból csupán néhány órányi sportolást tudok kihasítani a békességhez, nyugalomhoz.

Hétfőtől péntekig kora reggel kocoghatok egy-másfél órát, hétvégén hármat is, és őszintén szólva ez a rövidke izomküzdés a legjobb pillanatcseppje minden napnak.

Ráadásul magammal vagyok el a legjobban, főleg, hogy ebben a telefonnyomkodós, általam egymilliószor elátkozott e-mailezős, facebookozós világban már úgyis eljutottunk odáig, hogy csak úgy beszélgetni sem kedv, sem idő nincs egymással. Talán nincs is miről, vagy talán már nem is tudunk… Futás közben pedig éppenséggel beszélhetek magamban is, senki sem néz hülyének.

Némiképp jellemző is, hogy amikor a körülöttem állandósuló médianyüzsgésben csendben, szinte mellékesen megemlítettem, hogy „Na, akkor egy hónapig mindennap egy kilométerrel többet futok majd”, a legtöbben fel sem kapták a fejüket, és körülbelül az volt a reakciójuk, hogy „Aha, klassz lesz…”, s ugyanúgy zsibongott minden tovább, aminek egy munkahelyen és úgy általában a hétköznapjainkban zsibongania muszáj: televíziónak, vibráló monitoroknak, az idegeket magas frekvenciára spannoló internetvackoknak… Szemvillanásnyi idő alatt kiderült tehát, valójában senkit sem érdekel, hogy kiféle, miféle az ember, milyen reményei vannak egy-egy nappal, órával, perccel kapcsolatban, a telefonnyomkodók és a közösségi médiában merengők számára a képernyőből kiömlő betegség, gonoszkodás, sivalkodás, üvöltözés, pucsítás, kornyikálás, csimpaszkodás ezerszer fontosabb és érdekesebb, mint a szokatlanul egyszerű bolondéria, azaz a kocogás és vele együtt az az ezer- és ezerméterenként növekvő, egyhangúan csoszogó békességre való nekibuzdulás…

Ha kevesen is, azért voltak, akik lelkesedtek, és elhűlve mondták, bolondság, de vágj bele, vagy legalább azt kérdezték, amit amúgy ilyenkor kérdezni lehet: megőrültél, miért csinálod?!

No de a további magyarázat, győzködés helyett azt ajánlanám mindenkinek, hogy a YouTube-on nézze meg az ötletgazda Sean Conway kisfilmjét a 496-os kihívásról, mert e dokumentumvideó plasztikusabban elmeséli, miért kaptam kedvet ahhoz, hogy harmincegy napon át egy-egy kilométerrel növeljem a távot. Azért röviden a lényegről: a Walesben élő vörös üstökű és torzonborz szakállas hivatásos kalandkereső beleunt a mindennapokba (speciel ő, mondjuk, a mindennapos futóteljesítés kényszerébe, amit én annyira most még nem értek, mert nincs is jobb kimenni öt, tíz, tizenöt, húsz kilométerre), és valamikor az óév végén jött az a gondolatszikrája, hogy mindennap ezer méterrel többet hagy a háta mögött. Sean Conway ráadásul minden egyes új kilométerhez kitalált valami pluszfeladatot (a videózás miatt, mondhatni, kötelező rendezői elem volt): szemetet szedett, vagy befutotta a falu összes utcáját, máskor kis noteszt, ceruzát pakolt a futózsákjába, és amikor eszébe jutott egy-egy príma mondat vagy rím, megállt, verset írt, mondván, futás közben jönnek a legjobb gondolatok (amúgy tényleg így van!). Ezenkívül még kocogott három kilométert hátrafelé, nyolcat dinójelmezben – no, hát ez a két megoldás nekem annyira nem jött be, ugyanis bosszantó, amikor valaki cirkuszt csinál a sportolásból… Úgyhogy én csak futni (na jó, kocogni) akarok majd (valahogy úgy, mint a magyarországi teljesítő, Bognár Zoltán is), mégpedig azért, hogy a csupasport.hu oldalunkon megelevenedő történetfolyam a hétköznapi emberről és a körülötte (körülöttünk) lévő miliőről szólhasson. S persze arról (is), hogy a reménybeli és képzeletbeli cél felé haladva mindvégig önmagam lehessek a futás csendesebb, tisztább, bölcsebb világában.

Merthogy szerintem mindenki, akiben van akarat, és az évek óta űzött rendszeres sportolásai, futásai során nem stresszeli túl magát a megfelelés és az örökös teljesítés kényszerével, jókedvűen is képes lehet eljutni ezer métertől a harmincegyezerig.

A 496-os kísérletben ráadásul a „kedv” szón van a hangsúly, hiszen az információpumpáló közösségi médiafelületek tudat- és jellemformáló hatása miatt nagyon-nagyon sok hobbifutóban jóval erősebb a bizonyítási vágy és a hősszerepben való villogás kényszere, mint a valódi akarat (hozzáteszem: ismerem ezt az érzést), úgyhogy a „fuss mindennap egy kilométerrel többet” kihívás arra is jó lehet, hogy megtanítson, miként lehetek képes önerőből és önidőből a magam módján és tempójában szelíden meghódítani a végtelent.

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!