Ha kedd, akkor futás Lukács Lacival – és az ő barátaival. Említettem már, hogy kedves barátom, a Tankcsapda énekese nagy feladatra vállalkozott, ötvenegy évesen lefutja a maratoni távot Bécsben.
Egy héten egyszer csatlakozom a kis csapathoz, néha jó így futni – beszélgetünk, viccelődünk, van idő átbeszélni, kivel mi újság, ki hogyan érzi magát. Főleg azért, mert Laci célja a cél… Vagyis nem fontos az időeredmény, csakis az, hogy teljesítse a távot. Éppen ezért most olyan edzéseket tartanak, amelyeken a mozgás időtartama a fontos, minden alkalommal negyedórával növelik a futás idejét. Két óra, két és negyed óra, két és fél óra, és így tovább, egészen három és fél-három és háromnegyed óráig. Ennek lényege, hogy a szervezet megszokja a futással töltött hosszú időt. Muszáj hozzászokni, mert ha lassan haladsz, ha négy órán keresztül vagy még tovább pályán vagy, begörcsölhetsz, nagyon elfáradhatsz – vagyis nagyon el kell találni a ritmust.
Amúgy éppen olvastam a Nemzeti Sport mellékletében, hogy a sikeres gátfutó, Baji Balázs nem tudna két kilométert megtenni.
Érdekes módon hétfőn, az A-licences edzői képzésen hasonló volt a téma, dr. Sáfár Sándor tartott előadást a gyors izomról, a gyors és lassú rostokról – eszerint ideális lenne, ha a vegyesből lenne a legtöbb, mert gyorsan és sokat is tudna futni az ember.
Szokták mondani: mint én…
Amikor futballoztam, akkor is kérdezték a többiek: rendben, hogy én vagyok az egyik leggyorsabb, de akkor is mindig elöl vagyok, amikor hosszú távot kellett megtenni – hogy csinálom? Akkor sem tudtam a választ, mert a futballisták felkészítését nem kísérte a maihoz hasonló tudományos munka, de az biztos, hogy mindig szerettem futni. Ha téli szünetünk volt, egy hét után már nem éreztem jól magam a bőrömben, és mentem kocogni az erdőbe. Akkor azért nem mentem ennyit, hat kilométereket, esetleg nyolcat tettem meg. Valahogy úgy alakult, hogy a futás az életem részévé vált, és ez alighanem így is marad, így érzem jól magam.
