Jön a tél – de futni akkor is muszáj.
Szerda reggel a szokásosnak mondható tizennégy kilométert nyomtam le, az egész nap hangulatát meghatározza, hogy egy jó, intenzív edzés van mögötted. Hideg van, de ilyenkor sem öltözöm fel nagyon, mert a felesleges ruhadarabokat nem tudod levenni, ha nagyon kimelegszel… Lemértem, van egy oszlop, ha odáig elfutok, éppen tizennégy kilométer, s amióta erre, Józsa irányába megyek, mindig mérem, hogy egy óra alatt meg kell lennie a távnak.
Most ötvennyolc perc körül volt az időm.
Legtöbbet a bicikliúton haladok, sáros, latyakos talajon nem nagyon kell mennem, inkább csak akkor veszélyes, ha jeges az út. Persze az ízületeknek talán jobb lenne a rekortán, van is itt négyszáz méteres pálya, de azon sok lenne ekkora távot haladni.
Hétvégén a fővárosban voltam, a DVSC U19-esekkel az MTK ellen játszottunk, után Budapesten maradtam a lányomnál, ki is mentünk a Margitszigetre, kihasználtam, hogy öt kilométernyi jó minőségű rekortánon lehet futni. De a szerdai is szuper volt, utána bementem a pallagi edzőközpontba, kicsit edzettem, súlyzóztam, így tartom nagyjából azt a súlyt, amennyi aktív labdarúgó koromban voltam.
Túl a torinói maratonin sem akartam leállni a mozgással, néhány napja barátommal, Lukács Lacival, a Tankcsapda énekesével futottunk – nagyon szereti, több versenyen is részt vett már. A rockénekesi pályához is kell a jó állóképesség…
Futás közben nem sokat beszélgetünk, nem mentünk erős iramot, de mégis, inkább csendben haladtuk egymás mellett, egy-egy szót váltottunk. Erről jut eszembe: milyen ajándékot kellene adni az esküvőjére, amelynek örül, és még nincs neki? Nos, ezen törtem a fejem, és persze hogy a futás a megoldás.
A többiekkel összefogtunk, és beneveztük Lacit az áprilisi, bécsi maratonira. Nevezés, utazás, szállás, mindent mi állunk – nagyon örült a meglepetésnek.
Jön a tél, de azért az április mindjárt itt van...
Szoros verseny végén nyert Balatonfüreden
