Marco Olmo: Az én futásom bosszú!

Marco Olmo a hegyi versenyek mellett az afrikai sivatagokban rendezett erőpróbákon is indult. A Marathon de Sables-en, a „homokmaratonin” huszonegy alkalommal vett részt, amely 230 kilométeres táv a marokkói sivatagban, teljesített már a jordán sivatagban rendezett Desert Cupon (168 kilométer), a Líbiai maratonon, a Sínai-hegy 156 kilométeres versenyén, és részt vett a Badwateren is. Ötvennyolc évesen világbajnok lett az UTMB-n (Ultra Trail du Mont Blanc, az idén: 170 kilométer), majd a következő évben, 2007-ben ismét ő nyert.

Elképesztő versenyek, remek eredmények – pedig sokáig eszébe sem jutott, hogy valaha futó lesz belőle.

A világháború után nagy szegénységbe született, egy völgyben élt gesztenyefák és fenyvesek között, mindig segítenie kellett a ház körüli munkákban, gyerekként sem nagyon volt lehetősége játszani. Dolgozott földművesként, erdészként, aztán kamionsofőrként.

A völgy erdejében, ahol a mai napig edz, a fák nagy részét még ő ültette. Elégedett volt a munkájával, az életével, mert mindig szeretett szabad levegőn lenni.

„Először motoroztam, később kezdtem futni, ami eleinte nehezen ment – emlékezett Marco Olmo. – A kezdetektől tényleg csak fejlődni lehetett... Az ember a részvételért fut, de aztán megesik, hogy nyer, ez a jutalma a rengeteg fáradtságnak. Futás közben mindenfélére gondolsz, az életedre vagy arra, mit tettél addig, hogy idáig eljuthass, és mit kell tenned a továbbiakban. Lehet, hogy a versenyzés kicsit stresszes, de amíg jól érzed magad, a sportolást nem hagyod abba. Egy órát vagy másfelet mindennap edzek, aztán ha kezdődnek a hosszabb futások, akkor többet – például amikor a Marathon de Sables–re készülök. Ez a verseny a szenvedélyem és az átkom is egyben... Hat-hét napig tart, két teljes napig futsz, egyedül vagy a lábaiddal, az agyaddal – sokan meg az edzőjükkel. Nekem edzőm sincs, még csak az hiányozna! Szabad szellem vagyok, nem szeretném, hogy más mondja meg, mit kell csinálnom. Lehet, hogy hibáztam, vagy többet hozhattam volna ki magamból, de nekem így volt jó.”

Marco Olmo a futás mellett ír, 2016-ban a Legjobb idő címmel jelent meg immár a harmadik könyve.

Hogy mire vonatkozik a cím?

„Arra az időre az életünkből, amit még meg kell élnünk. Ahogy a folyó a tengerbe jut. És mi a tenger? Az élet vége. A folyó számára a vég, de számunkra sincs öröklét. Bár én még futok. Az újabb könyvem címe a Futás a nagy ürességben. Az arab nyelvben a Szahara nagy ürességet jelent. Én valóban éreztem ezt a nagy ürességet a sivatagban futva, azokban a pillanatokban, amikor semmi mást sem láttam magam körül, mint homokot. A nap, a homok, az árnyékom és én.”

Az olasz ultrafutó több mint harminc éve vegetáriánus. Ez számára életfilozófia, ahogy ő mondja, egyfajta vallás, látásmód: „Egy állat számomra nem étel, hanem élőlény. A vegetarianizmussal a világon az éhezés tragédiáját nagyrészt meg lehetne oldani.”

Dokumentumfilm is készült hősünkről, miután megnyerte a 2008-as UTMB-t. A film Olmo emberi oldaláról közelíti meg a futást, a megélt tapasztalatokról, a megtett útról és életútról kötetlenül, közvetlenül mesél. A futás számára bosszú és felépülés. Bosszú sanyarú sorsa és szegény élete felett, ami által örök vesztesből bajnokká válhat.

„A szenvedés és a nélkülözés sokkal többet tanít az embernek, mint a nyugodt pillanatok, amikor minden jól és könnyen halad. A nagy távolságok elválasztanak. Eltávolítanak. Az egyediséged varázsát ajándékozzák neked.”

Az olasz futótársadalom emblematikus alakjáról Marco corre (Marco fut) címmel számot is írt a genovai Ex Otago zenekar, ezzel indult az együttes a 2010-es sanremói dalfesztiválon.

Marco Olmo évek óta tömegsportot és futást népszerűsítő tevékenysége is meghatározó. Járja az iskolákat, közönségtalálkozókat tart könyvei megjelenésekor, a gyerekeknek a mozgás fontosságáról, a felnőtteknek a stresszről beszél.

„Nem a fáradtságot kell leküzdeni, mert az természetes, hanem a stresszt. A városi emberek azért futnak, hogy megszabaduljanak a stressztől. A dolgokat ki kell próbálni ahhoz, hogy megismerhessük a jelentőségüket. Tényleg azt hiszem, hogy nincs érzés tett nélkül.”