21/42 ROUTE Sárkány, kaktusz és egy adag csalán

Minden hónapban egy hétig van az a fej, van az a lélek, van az a test, van az a „mittudoménhogymi”, amit elég nehezen vagy egyáltalán nem tudok elviselni, ha tükörbe nézek, sőt, akkor sem, ha nem nézek tükörbe. Ha képregény vagy karikatúra nyelven kellene megfogalmazni a lényemet, így írnám le alaposan a részleteimet: semmibe révedő tekintet, félszeg mosoly, majd hirtelen nyílik a száj és kirepül rajta a hétfejű sárkány, egy zaklatott anyós, egy bibircsókos banya, akiket a sorban egy kaktusz követ, amely – hogy jobb legyen a hangulat – csalánnal csapkodja magát, s igen, kell egy bolond macska is a képbe, amely nem tudja eldönteni, hogy doromboljon vagy éppen karmoljon egy óriásit…

A sor persze folytatható lenne az elviselhetetlenségig, pontosabban a premenstruációs szindróma végéig, ami testi-lelki feloldozás sokunk számára. Rajtam kívül főleg azoknak, akik kénytelenek ilyenkor – nem bedobva a törülközőt – szűk környezetem kicsiny halmazát képezni.

(Itt most gyorsan megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem azon férfiolvasóim figyelmét, akik pont most lépnek ki a cikkből… Köszönöm.)

Nos, ilyen heteken (is) a mozgás ajándék. Egyrészt a futóprogramomtól függően adok negyvenpercnyi, egyórányi, másfél órányi levegővételt embertársaimnak, tényleg jót tud tenni másoknak, ha elviszem kocogni a bennem rejlő elviselhetetlen perszónát egy-két körre. Másrészt a futás valóban oldja a feszültségeket, némi higgadtságot, belső csendet talán eredményez.

Bár az összeszedettség, a türelem, az összpontosítás, a figyelem ilyenkor nem az erősségem.

Ezen a héten nagy „amplitudót” futottam be: a tehetetlen, elégedetlen, réveteg bolyongástól indulva, a gyerekkel rollerezős, „mennyit futsz, miért lihegsz, mikor megyünk már haza?” futáson át egészen életem első 15 kilométeréig.

Na, jól van, nem a Csomolungmát, de a bükki Csikorgót mindenképpen!