Álom vagy halál – Ballai Attila publicisztikája

Másról szándékoztam írni, de az most várhat. Sőt, minden várhat, hiszen a Ferencváros Bajnokok Ligája-csoportkörbe jutását megkoronázta a sorsolás. A BL-főtábla akkor is nagyon szépen festene, ha a Sevilla, a Sahtar Doneck és az Atalanta nevét írták volna fel rá a Fradié mellé. Csakhogy egészen másként alakult: a Barcelona, a Juventus és a Dinamo Kijev érkezik az ősszel vendégségbe Budapestre! Még az ukránok is különleges játszótársak, két okból is: ellenük vívta az FTC legutóbbi kontinentális kupadöntőjét (1975-ben, a KEK-ben 3–0-ra taroltak Blohinék), Rebrov pedig Kijevben ért a csúcsra, Sevcsenko ékpárjaként.

Álomsorsolás – egyöntetűen így vélekedik a szakma, a média, nagyjából a komplett hazai futballtársadalom. Néhány évtizede még azt írtuk, mondtuk volna, halálcsoport. Ennyit változtak azóta a célok. Hajdan a győzelem volt a fontos, manapság már a részvétel. Aki ebből a négyesből tovább akar jutni, annak ez a csoport maga a halál. Aki életre, pályafutásra szóló élményre vágyik, annak viszont álom. Nincs ezzel semmi gond, épp ellenkezőleg. Több évezredes igazság, hogy a bölcs belátás többet ér minden más adománynál. Amennyire örültek a ráckeveiek az MK-ban annak, hogy jön a Fradi, most ugyanilyen érzésekkel várjuk a Barcát és a Juvét. Na jó, azért nem egészen úgy; Messit, C. Ronaldót és a többieket nem csupán csodálni szeretnék Lovrencsicsék, hanem lehetőség szerint meg is szorongatnák őket. Mert a labdarúgás az a sportág, ahol egy mérkőzésen szinte minden megtörténhet. De egy félidőben, egy ihletett negyedórában, egy rögzített játékhelyzetnél, szögletnél, szabadrúgásnál mindenképp. Egy hat felvonásból álló sorozatban persze nincsenek csodák, de egyszerre mindig csak egy meccset kell és lehet játszani.

E publicisztika azonban nem azért íródik, hogy hurráoptimista módon elemezze a Ferencváros esélyeit. Sokkal inkább azért, hogy eloszlasson néhány téveszmét, tévhitet, amelyek fakadhatnak információhiányból, átgondolatlan ítélkezésből vagy éppen szándékos csúsztatásból. Nézzünk néhány példát!

Íme, az első „antidogma”: miért kellene hasra esni a harminckettőbe jutástól, amikor a dicső múltban európai kupaelődöntőket és -döntőket játszottak a magyar csapatok? Eleve igazságtalan és méltánytalan összevetni labdarúgásunk fénykorát a jelen helyzettel, csak azért, hogy egy-egy mai sikeren vagy részsikeren fanyaloghassunk, de ha mégis megtesszük, legalább legyünk pontosak. A BL elődjében, a BEK-ben háromszor érte el hazai klub az elődöntőt, és a legjobb négybe vezető úton mindhárman három riválison léptek túl. A Vasas 1957–1958-ban a CDNA Szófián, a Young Boyson és az akkoriban még a későbbi nagyságát meg sem közelítő Ajaxon. A Győri Vasas ETO 1964–1965-ben a keletnémet, a mai Lipcséhez nem mérhető Chemie Leipzigen, a Lokomotiv Szófián és a már ismeretlen holland Door Wilskracht Sterken. Az Újpesti Dózsa 1973–1974-ben az ír Waterfordon, a Benficán és a csehszlovák (később szlovák) nagyszombati Spartak Trnaván. Célunk nem a deheroizálás, tisztelettel adózunk az egykori angyalföldi, győri és újpesti héroszok, klasszisok emléke és teljesítménye előtt, de ettől még tény, hogy e három menetelés egyetlen világraszóló bravúrt igényelt, a Benfica kiejtését. Érthetően, hiszen a BEK-ben országonként egy csapat indulhatott, és Európát legfeljebb nyolc futballhatalom uralta. A második számú tornán, amely a Vásárvárosok Kupájából alakult át UEFA-kupává, a nemzetenként nevezhető két-három klub miatt jóval sűrűbb volt a mezőny. A Ferencváros az 1965-ös VVK-diadal – máig az egyetlen magyar kontinentális trófea – előcsatározásai során a Spartak Brno, a Wiener SC, az AS Roma, a Bilbao és a Manchester United ellen is sikeres párharcot vívott, míg elhatolt a Juventussal szembeni (ez is további színnel gazdagítja a mostani BL-csoportot), torinói fináléig, a Videoton pedig az 1984–1985-ös UEFA-kiírásban a Dukla Prahát, a Paris Saint-Germaint, a Partizan Beogradot, a Manchester Unitedet és a Zseljeznicsart búcsúztatta, míg a Real Madriddal találkozhatott. A mai BL-ben tehát a régi BEK és UEFA-kupa ereje és minősége adódik össze. Az FTC idei selejtezős próbatétele sorrendben a svéd, a skót, a horvát és a norvég bajnokon át azokban a régi szép, daliás időkben akár a négybe jutáshoz is elegendő lehetett volna, nemhogy a harminckettőhöz.

Jöjjön a második tévtézis: annyira teletömték pénzzel a magyar futballt, hogy éppen ideje volt már tizenegy év után valakinek felkapaszkodnia a BL-csoportkörbe. Ebből ered még egy hibás következtetés: a Ferencváros most akkora bevételhez jut, hogy kutya kötelessége évekre megszilárdítania a helyét a főtáblán. E vélemények helyett vegyük a tényeket! Az FTC eddig durván 15 millió eurót kasszírozott; ahhoz képest, hogy a transfermarkt.de szerint játékosainak összértéke 24 millió euró, ez bizony szép kis, azaz nagy summa – de csak hazai léptékkel az. Így ahhoz valóban elegendő, hogy a klub versenyelőnye jelentősen növekedjen az NB I-ben. A közelmúltbeli „áldozatok” közül azonban a Celtic 98 milliós és a Dinamo Zagreb 76 milliós összértéke már más nagyságrend, a lista éllovasai pedig mintha nem is ezen a bolygón élnének: a Liverpool és a Manchester City felülmúlja, a Barcelona alulról súrolja az egymilliárd eurót. Még a századik helyen álló Alaves is 86 milliós értéket vonultat fel – a Ferencváros 24 millióját, jelen BL-tagságát és jövendő „kötelezettségeit” innen is érdemes vizsgálni. Miként az is beszédes, hogy a korábbi szocialista blokk közép-európai régióját egyedül a magyar bajnok képviseli az idén a nagyok játékában. Lengyelek, csehek, szlovákok, horvátok, szlovénok, szerbek, románok, bolgárok sehol.

A harmadik csomó a kákán: a Fradi tele van külföldiekkel, nem is magyar csapat, akkor meg mire ez a felhajtás? Egyrészt ebben az értelemben angol vagy spanyol együttesek sincsenek, legfeljebb az alsóbb osztályokban. Ott viszont nálunk is vannak. Másrészt a Liverpool igenis angol. A hagyománya, a szellemisége, az elődök nyoma, az Anfield atmoszférája, a You'll never walk alone, a hamisítatlan brit szurkolók tíz- és százezrei mind-mind azzá teszik. Ilyenképpen a Ferencváros is ízig-vérig magyar. Ha a kenyai, szudáni, norvég származású Tokmac Nguen lába lövésre lendül, azok ugranak fel a helyükről, akiknek dédapái, nagyapái, apái Schlosser, Sárosi, Albert, Nyilasi góljainál tettek ugyanígy. Ráadásul ugyanitt, mert az Üllői úti pálya 1911 óta a Ferencváros és hívei otthona. Az MTK-val, az Újpesttel, a többi emblematikus klubbal együtt, a pillanatnyi állapotoktól függetlenül, nem is csak a hazai sport-, hanem kultúrtörténet szerves része.

Ha mindezeket tisztáztuk, befejezésképpen szenteljünk néhány sort annak, mit várunk 2020 BL-őszétől és a Fraditól! Továbbjutást nem, vagány, egyszerre racionális és önfeledt futballt igen. Egy villanás, egy csel, egy jó kényszerítő, egy löket, egy gól, egy pont erejéig megmutatni, hogy a labdarúgás még – vagy már újra – él mifelénk is. Rebrov mester továbbra is formálja a saját képére a Ferencvárost – de a Fradi közege is formálja őt! Reméljük, hogy a magyar szurkolóknak az a generációja, amelyet eddig legkevésbé szeretett viszont imádott sportága, a 2016-os Eb után ismét életre szóló élményekkel gazdagodik. A világjárvány megjelenése óta feloldhatatlan alapdilemma, két, gyökeresen ellentétes törekvés uralja létünk minden szegmensét, így a sportot is: egyrészt törekedjünk a lehető legnagyobb biztonságra, másrészt mégse álljon meg az élet. A józan ész és az érzelem határán sikerüljön hát megtalálni azt az arányt, hogy minél többen láthassák egyszer a Barcelonát vagy a Juventust, de mindez minimális kockázat mellett teljesüljön. A gyerekek ámuljanak, szeressenek bele a futballba, annak magyar változatába! Kérjenek labdát és mezt karácsonyra, és a nagyi utóbbi hátára magyar játékos nevét hímezze.

Örüljön vagy fanyalogjon hát mindenki kedve szerint! Már csak tizenhatot kell aludni, és Barcelona–Ferencváros mérkőzéssel rajtol a Bajnokok Ligája.