Fájdalom – Vincze András jegyzete

A legszörnyűbb, hogy a világ ma már fotelból, távirányítóval a kézben nézi a háborút. Azt a kegyetlen csatát, amelyben nemhogy az elesettnek, a gyengének, a gyereknek, a nőnek, hanem az erősnek, a férfinak, a bátornak sincs semmi esélye akkor, amikor a sétálóutcába padlógázzal zúdul be a teherautó, vagy amikor az utcai futóversenyen vagy mint most kedden, a Bajnokok Ligája-mérkőzésre készülő Dortmund csapatbusza mellett robban a bomba.

Ebben az agyondigitalizált, hírdarálós életünkben a szörnyűség már-már olyan, mintha nem lenne más, mint az internetet beszáguldó, a közösségi oldalak néhány pillanatnyi sajnálatára érdemes információ – hiszen az élet úgyis mindig megy tovább. Magyarországtól ráadásul távolinak tűnik ez a brutális hadviselés, s az ijedtség, a félelem néhány szűkre szabott pillanatában érdemes elgondolkodni azon, igenis bölcs tett megóvni a mi apró országunkat az efféle brutalitástól; volt és van is értelme, haszna a kontrollnak, hogy Európa kapuja, az öreg földrész kilencvenháromezer négyzetkilométere nem lehet átjáróház.

A megannyi hangoskodás közepette talán a sportot ért támadás döbbenthet rá mindenkit arra, ebben a világban akkor nincs jövő, ha az aljasság, az értelmetlen gyilkolás – amelyet gyáván, lesből, a legönzőbb érdektől vezérelve táplálnak – utat törhet magának. Egy futballmeccs a teljes világ boldogsága, s ha azokat a fiatalokat bántják, akiket nemcsak Európában, hanem Ázsiában, az arab világban, Amerikában, Ausztráliában, a fekete kontinensen is milliók imádnak, akiknek a játéka, sőt kilencven percen át tartó csatája mindig a legnemesebb gesztussal, a kézfogással, öleléssel ér véget, akkor megértjük, miért oly súlyos, megbocsáthatatlan tett puskaporral, gyutaccsal támadni – nem pedig labdával.

Anno a háborúban a tűzszünet idején az egymást szuronyheggyel, golyóval célzó katonák gyűltek össze a harctér közepén, s vívtak futballmérkőzéseket – nem lehet hát, hogy most a leggyönyörűbb, üde zöld, mészvonalakkal felfestett pálya legyen csatatér.