MONCZ ATTILA 2022.07.08 23:35 Frissítve: 2022.07.09 23:31

Robotokra cserélt zsenialitás – Moncz Attila publicisztikája

 

Ha megőrizték, akkor a kellő mazochizmussal megvert brazil szurkolók ma ismét elővesznek negyven, esetleg nyolc évvel ezelőtti lapokat, és újfent elkezdenek azon elmélkedni, vajon hol siklott félre az ő csodálatos játékuk, mikor is tűnt el a helyi válogatottra jellemző „jogo bonito”. Merthogy 1982. július 6-án, illetve 2014. július 9-én, egy nappal egy-egy történelmi vereség (a világbajnoki középdöntőben az Olaszország elleni 2–3, illetve a vb-elődöntőben Németországgal szembeni 1–7) után a lapok temetői hangulatban számoltak be az eseményről. Négy évtizede a világ (természetesen az olaszokat leszámítva) összes orgánuma, a közelmúltban viszont már csak a helyi, hiszen addigra sok illúzióval le kellett már számolni a szép játékot illetően. A Sócrates-, Zico- és Falcao-féle csapat könnyed és látványos futballjával még mindenki kedvence volt, Neymar generációja viszont már csak az eredménnyel sokkolt, a játékstílus addigra megszokottá vált.

Az utóbbi kapcsán az említett lapok egyikében Mano Menezes, a hajdani szövetségi kapitány ennyit tudott kiemelni: „Játékosaink technikai képzettsége egyre rosszabb. És fogalmunk sincs arról, hogyan fejlesszünk olyanokat, akiket régen nagy sikerrel használtunk.” Itt már szó sincs olyan szintű tragédiáról, mint amilyet az 1982-es, Olaszországtól a barcelonai Estadi de Sarriában elszenvedett vereség okozott. Az O Jogo arról például így írt: „Nem ezt érdemelték. A labdarúgás történetének legcsodálatosabb csapatának meg kellett volna nyernie a világbajnokságot. Miért?! Miért?! Miért hagytuk, hogy a labdarúgás meghaljon?”. De még a spanyol El País is nagyon érzelmes hangulatba került: „A Sarria öltözőjének padlóján még a csempék is sírtak. Ezek nem a játékosok könnyei voltak. A futball könnyei hullottak.”

A nyolcvanas évek Brazíliája még a labdára figyelt, nem a területre, és úgy tűnt, Telé Santana együttese megállíthatatlan lesz Spanyolországban. Közönségkedvenc volt, a szélső hátvédei annyira jók voltak, hogy bármelyik nemzeti tizenegyben elmentek volna belső középpályásnak, de hát Zicóék mellett esélyük sem volt odaférni… Aztán jöttek az antihős olaszok. A squadra azzurrában 1979 óta gólképtelen, a totóbotrányba is belekeveredő Paolo Rossi három góllal törte meg nemzetközi gólcsendjét, a csereként beálló Beppe Bergomi 18 évesen emberfogásból egyetemi székfoglalót tartott, Claudio Gentile meg addig rugdosta Zicót és Édert (ketten több mint húsz faultot szenvedtek el a pokróc olasszal szemben), amíg el nem ment a kedvük a futballtól. A brazil könnyedségből pedig könnyelműség lett – az olaszok pedig épp erre számítottak, és gyilkos ösztönnel ki is használták. Rossi sorrendben egy szellős védekezést, egy rossz Cerezo-passzt és egy kollektív védelmi elalvást használt ki (ráadásul az izraeli bíró még egy szabályosnak tűnő Giancarlo Antognoni-gólt sem adott meg 3–2-nél), a favorit meg hazakullogott.

Rossi triplája identitásbeli válságba taszította Brazíliát, amit súlyosbított, hogy négy évvel később Franciaország a negyeddöntőben állította meg a selecaót. Az ötvenes években még újítóként fellépő, az első csapatok egyikeként négyvédős rendszerre váltó Brazília elkezdett másolni. Művészek helyett atlétákat „rendelt” a középpályára, ami legkésőbb 1994-től abszolút tetten érhető volt. A prototípus Dunga lett, arannyal, majd 1998-ban ezüsttel, aztán 2002-től jöttek sorban a többiek, így például Gilberto Silva, Emerson, majd – éppen Dunga kapitányi érájában – Felipe Melo és megint Gilberto Silva. A hazai világbajnokságon pedig Neymart kivéve nem is volt kreatív játékosuk. Nem a középpályán, a keretben sem. Jellemző a felfogásra, hogy a Kolumbia elleni negyeddöntő előtt még Neymar is így nyilatkozott: „Azért vagyunk itt, hogy addig fussunk, amikor már nem bírjuk. Mindig azok nyernek, akik a pályán a legkeményebben dolgoznak”. Bár annak a felvetésnek is van alapja, hogy miért kell ezen csodálkozni, hiszen a csapatkapitány Thiago Silva már a torna előtt megmondta: „Ha pályára lépünk, győzni akarunk, nem pedig attraktív futballt játszani. Nem a szórakoztatás a fontos. A cél a továbbjutás, így elsőképp és legfőképp a győzelem.”

Majd pedig a selecao a két vezér nélkül a felmosórongy szerepét töltötte be a 2000-ben hasonló válságon átmenő, de arra sokkal jobban reagáló Németország ellen. Az Európa-bajnoki kudarc után a futballrendszerüket megreformáló, birodalmi lépegetők helyett sokoldalú, technikás futballistákat „előállító”, a képzésre óriási hangsúlyt helyező (akadt olyan időpillanat, amikor a németeknél kétszázszor annyi utánpótlásedző dolgozott, mint Angliában…) Nationalelf a saját futballjával alázta meg a házigazdát. Amelyről egyik legendája, Jairzinho azt mondta, a negyven évvel azelőtti angol stílust vette át. Joachim Löw, a németek szövetségi kapitánya pedig úgy fogalmazott róluk, hogy a keménységük átlépett egy bizonyos határt. Na ja, néha derékmagasságban jöttek a becsúszások…

Adódott persze a kérdés, miért nem a brazilok játszanak úgy, mint az öreg brazilok, de talán ezt helyesebb lett volna úgy megfogalmazni: miért nem úgy játszanak a brazilok, mint az ötvenes és a nyolcvanas évek között? Az egyik lehetséges magyarázat az volt, hogy meghatározó szövetségi kapitányaik, így Luiz Felipe Scolari, Sebastiao Lazaroni, Carlos Alberto Parreira, Dunga vagy Tite gyakorlatiasabbak voltak elődeiknél, illetve előtérbe helyezték a robusztus stílust. Persze ez is hozott két vb-aranyat (1994, 2002), de azért az összkép az ázsiai torna óta nem annyira rózsás, hiszen a hazai vb negyedik helye a legjobb világbajnoki eredményük ebből az időszakból. Összességében a mechanizmusuk, a csapatösszeállításuk nem sokban különbözött egymástól, többségüknél alapot jelentett-jelent a két lenyűgöző(nek hitt) fizikai adottságú középső középpályás. Aki meg ettől eltért, mint a 2010 környékén Gansót és Hernanest egyszerre szerepeltető Menezes, az gyorsan megbukott. Mert ugyan nem volt minimalista, ami legalább a népnek tetszett, nem is volt effektív, aminek viszont senki sem örült. Az alappillérek kijelölése az edzéselméletben is váltást hozott, a kis, technikás játékosok helyett jöttek a nagy, fizikailag erős „gépek”. A látvány és az unikális jelleg kikopására jellemző, hogy például 2013-ban már csak Neymar került fel a France Football aranylabdás listájára. Nem a szűkre, hanem még az első, több mint húszas verzióra…

A brazil átalakulás/visszaesés fő oka azonban alighanem a taktikai globalizációban, illetve az európai bajnokságokban keresendő. Lothar Matthäus, a németek legendája így fogalmazott: „Azáltal, hogy a brazil válogatott játékosok többsége Európában szerepel, nincs értelme visszatérni a mágikus futballhoz a brazil válogatottnál”. Ha az év jelentős részében jól menő, de teljesen más alapelveken nyugvó helyen keresed a kenyered, néhány napra nem tudsz „fejet cserélni”, inkább a másik rendszer idomul hozzád – nagyjából így lehet összefoglalni. Az átalakulás a vb-keretek összetételén is tetten érhető. Az 1994-es tornán még a keret fele futballozott Brazíliában, 1998-ban már csak 41 százalék, 2002-ben kis ugrással 56 százalék, viszont 2006-ban már csak 13 százalék (három játékos), majd a három „hazai erő” 2010-ben és 2018-ban is visszaköszönt, 2014-ben pedig átmenetileg négyre nőtt. Hogy ez miért érdekes? A világbajnokságok 1930 óta íródó történetében mindössze kétszer fordult elő, hogy olyan nemzet ért csúcsra, amelyben 50 százalék feletti volt a légiósok aránya: az 1998-as és a 2018-as francia válogatott, amely előbb tíz, majd kilenc játékost nevezett a Ligue1-ből. Talán még ennél is döbbenetesebb, hogy a Premier League 2001–2002-es idényében Edu volt az egyetlen brazil vendégmunkás, jelenleg viszont már 27-en szerepelnek itt. A világ legjobban fizető, gyors, a fizikumot igénybe vevő, agresszív bajnokságáról beszélünk, nem meglepő, hogy ehhez idomul a nemzeti stílus is.

Aligha véletlenül állapította meg Tony Karon, a New York Times szakírója: „A korábban Brazíliával azonosított szabad és lenyűgöző szambafoci már rég halott”. De az oddsok alapján még az új korszakban is rendre a selecao a világbajnoki cím első számú várományosa, csak ezt 2002-t követően még egyszer sem tudta „forintosítani”, szemben a zsinórban négyszer (Olaszország, Spanyolország, Németország, Franciaország) nyerő európai nemzetekkel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

2022.08.15 23:49:51

Angol labdarúgás SOMOGYI ZSOLT

NS-VÉLEMÉNY. Az egyik piros, ágyús dresszben alszik, a másik piros, ágyús sportszár nélkül nem hajlandó oviba menni…

2022.08.14 17:10:01

Angol labdarúgás D. Á.

Igazi derbit láthattunk, Antonio Conte és Thomas Tuchel majdnem összeverekedett a meccs alatt és után.

2022.08.13 12:42:44

Angol labdarúgás CSELŐTEI MÁRK

Kifejezetten erős, robusztus testalkatú, ehhez mérve érthetetlen, mennyire dinamikus és gyors.

2022.08.10 17:30:44

Angol labdarúgás BACSKAI JÁNOS

NYÁRI TRANSZFERSOROZAT. Sikerre sarkantyúzva: százmilliós kiadás után a százmilliós csalódások árából jöhet még Zaniolo, Maddison és egy bekk.

2022.08.08 22:19:23

Angol labdarúgás nemzetisport.hu

Fordulóról fordulóra az angol bajnokság teljes programja, eredmények, állás.