Milyen a sport? – Malonyai Péter publicisztikája

Nem szeretem, ha kikapunk, miért szeretném, de jobban el tudom fogadni, mint a meccsek utáni hárítást. Így voltam a szerbek elleni férfi kézilabda-világbajnoki selejtezővel is, a két meccs után egy góllal elbuktuk alapesetben a januári tornát. Utána sokan megszólaltak, de csak alig-alig emelte fel valaki a kezét. Leginkább azzal intézték el az érdekeltek, hogy: „Ilyen a sport”.

Tényleg? Jellemző rá, hogy a csapatban nincs értékelhető kapusteljesítmény, sorsdöntő pillanatban elhal a lövés, majd eladjuk a labdát, az utolsó nyolc percet pedig győztes állásból 1–4-re hozzuk? Nem feltétlenül. Ha az ellenkezője történik, az is a sport, hiszen olyasvalamiről beszélünk, ahol minden megeshet. Ha úgy tetszik, az élet kicsinyített mása. Gyorsított lecke célokról, fegyelemről, diadalról, bukásról, újrakezdésről. Megmutatja, ki milyen ember, ide tartozik az is, hogy vállalja-e a felelősséget vagy sem. 

A sport sajátossága, hogy a legjobb felkészülés mellett is jöhet a vereség, ám roppant zavaró és a közvéleményt lebecsülő, amikor a bizonytalanságot a felelősség vállalása helyett magyarázatként használják. Főként, ha főnök teszi, mint esetünkben Chema Rodríguez szövetségi kapitány. Hivatalosan a jövő héten számol be a történtekről a feletteseinek, egyelőre azt tudjuk, hogy játékosainak volt tartásuk, mert az első meccsen ötgólos hátrányt faragtak le kettőre, büszkék lehetnek arra a munkára, amit közösen végeztek. Láthatta mindenki, hogy oroszlánként küzdöttek, beleadtak mindent. Ez most erre volt elég (másként: ilyen a sport). A fontos mondat („Amikor a válogatott nem nyer, engem terhel a felelősség”) erősen elbújik a játékosoknak szóló udvarlás mögött. A kokettálás érthető, hiszen mindenáron maradni szeretne nálunk, olyannyira, hogy „egyre inkább magyarnak érzem magam”. Hát a hárításban (oroszlánok voltunk) és az üzengetésben (hadd maradjak…) már valóságos honfitársamnak érzem. 

Nálam az „ilyen a sport…” leginkább vállvonogatás, tipikus „na és aztán”, a racionális érvek hiánya, ha úgy tetszik, szakmai tudatlanság. Kétségtelen, a meccset nem lehet újrajátszani, de ne csak magukat nyugtatgassák azok, akik – nyilván – már előretekintenek, mert – ugyebár – profik, így mindig a következő meccs a fontos (ez is kedvencem a felelősség elodázásánál). Egyébként számtalan klasszikus mintája, univerzális fordulata van annak, hogy a vesztes képtelen kimondani, hogy valamit nem csináltak jól.

A sorban első a bírózás. Nem vagyok elájulva a mai, erőszakkal összeVARrt játékvezetői csapatoktól, ám roppant átlátszó, amikor egyetlenegy ítéletre húzzák rá a kudarcot. Az időjárás a következő a sorban, a szél, a sár is ludas lehet a blamában, miközben az ellenfélnek se voltak jobbak a körülmények. Örök klasszikus, hogy nem volt szerencsénk, az eredmény nem valós, nem mutatja meg a különbséget a két csapat között (ott van a táblán). A műfaj elit ligája az összeesküvés-elméleteké (valakik nem akarják, hogy nyerjünk), az pedig árulkodó, ha azt kapjuk, hogy az ellenfél jobban akart, mint ahogy az együtt sírunk, együtt nevetünk fordulat is (mindenki hibás). 

Nem újdonság, hogy a felsoroltak mindegyike ellen tehet az edző, a játékos, mi több, tennie is kellett volna. És ezzel elérkeztünk az ilyen a sport lényeges pontjához: nincsenek véletlenek.

A valós, hiteles nyilatkozóknak a vereség után sincs különösebb titkuk: elismerik az ellenfél érdemeit, kitérnek a saját hibáikra, s jó, ha van elképzelésük a kijavításukra. Mondhatják, hogy a lefújás után azonnal nem várható ilyesmi az edzőktől, játékosoktól, de valamit valamiért. A nyilatkozatra szánt idő sokszorosa állt a rendelkezésükre, hogy ne kelljen szégyenkezniük, mentegetőzniük a végén.

Az pedig természetes, hogy a legnagyobbak képesek szembenézni a valósággal. Például Lionel Messi. Az argentin válogatott elbukta a Copa América döntőjét 2016-ban Chile ellen (0–0 után tizenegyesekkel), a lefújás után az argentinok emblematikus klasszisa hosszasan beszélt arról, hogy csalódást okozott, nem úgy játszott, ahogy várta, várták. Le is mondta a válogatottságot, hogy aztán még azon a nyáron visszavonja a döntését, de ez már marketing. Az NBA kimagasló egyénisége, Michael Jordan is a kivételek közé tartozik. A minden idők legnagyobb hatású sportolójának tartott kosaras (USA Today, 2007) a kudarcot személyes felelősségként kezelte. Azt tartotta, hogy a diadalok mögött rengeteg elhibázott dobás és elvesztett mérkőzés áll. Összefoglalva: sokszor hibázott, ezért lett sikeres. 

Ne legyünk túl szigorúak, a felelősség eltolása nem új jelenség, a magyar sport múltjában is akad rá jó néhány példa. Még olyan sikersportágunkban is, mint a vívás, mi több, a kardvívás. Amikor 1957-ben a Melbourne-ben olimpiai bajnok Kárpáti Rudolf a párizsi világbajnokságon második lett egyéniben a lengyel Jerzy Pawlowski mögött, a Népsport megállapította, hogy sok téves ítélet sújtotta, Pawlowski határozottan jól vívott, de nem volt jobb Kárpátinál, egyszerűen szerencséje volt. „De hát ilyen a sport” – ez a következtetés, miközben Pawlowski ötször nyert a döntőben, Kárpáti négyszer.

Két esztendő múlva a budapesti világbajnokságon a csapat járt pórul a kardozóknál, ezüstérmes lett Lengyelország mögött. Amikor a miértről kérdezték Kárpá­tit, nem a kérdésre válaszolt: „Ma sem értem az egészet. Akkor sem akartam hinni a szememnek. Ilyen a sport…” – mondta (mi mást), s hozzátette, hogy egy év múlva a római olimpián minden más lesz. Más lett, nyert a csapat és egyéniben Kárpáti.

És ha már Róma, 1952 és 1956 ezüstje után végre aranyat szeretett volna a birkózó Polyák Imre. Aztán a döntőben attól a török Müzahir Sillétől kapott ki, akit mindig megvert, ha tízszer kell vele birkóznia, várhatóan tízszer nyer – ez volt a vélemény. De Rómában… Persze hogy azzal érvelt a Népsport a tudósítása, hogy ilyen a sport, miközben Sille egy pörgetéssel és egy átfordítással meglepte Polyákot, aki becsülettel üldözte őt, de fogásra már nem tellett tőle. Kapóra jött a Corriere dello Sport cikke, amely szerint a Polyák–Sille mérkőzésen „mindenki világosan látta: a török versenyző merész fogással kísérletezve öntust vétett. Hol volt a bíró?” Aztán négy évvel később, Tokióban Polyák Imre olimpiai bajnok lett.

Ritka, de megeshet, hogy a közhely helytálló, mint 1986-ban Irapuatóban. „Lobanovszkij jön velünk szemben tolmácsa kíséretében. Kitárja a karját, és átöleli Borbély Pált, a magyar újságírót: »Ne haragudjatok, barátaim, ilyen a sport!«” Ha tényleg így volt, szép gesztus a szovjet szövetségi kapitánytól, de nekünk nem vigasz (0–6). Ahhoz az a magyarázat is felemás, hogy a gyors két gól után (4. perc: 0–2) szétesett minden.

Visszatérve a férfi kézilabdázókhoz, a sport olyan is, hogy ezúttal van még esélyünk a világbajnokságra, ugyanis a nemzetközi szövetség két szabadkártyát még kioszt. Persze hogy bejelentkeztünk a sajátos jótékonysági versenyre, hat másik nemzettel együtt. Hozzáértők szerint az észérvek alapján nekünk kell megkapnunk a lehetőséget. Meglehet, csak az ész esetünkben az alapkiírásban rejlett, ami most jön, az már az érzelmek világa. Az elfogultság nincs kizárva. Sőt. Hívhatjuk elegánsan sportdiplomáciának, jöhetünk azzal, hogy így az egykori klasszis Nagy Laci jóvoltából nálunk az előny, de itt már, úgymond, pontozásos sportág a kézilabda. Ki tudja, melyik döntéshozónak mi jár majd a fejében, esetleg a zsebében, de azért ezt elképzelni sem tudom. (Na jó, elképzelni igen…) Ha mellettünk döntenek, mérsékelt ünneplést javaslok, már csak azért is, mert a sport már csak olyan, hogy ideálisan a pályán dől el a lényeg.

Ahol – mondom: jobb nyerni, mint veszíteni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!