A nagy varázslat – Ballai Attila publicisztikája

KIVÁLÓ NYOMDÁSZ VOLT Béla bácsi. Gyors, nyugodt, roppant megbízható, sasszem. Újságírói pályám kezdetén, amikor még ólomban, „tepsiben” szedték ki az oldalakat, ügyeletesként tudtam, nemhogy nem hibázik, még az én bakijaimat is észreveszi és korrigálja. Aztán egyszer csak ránk zuhant az elektronika, és mint minden „szakival”, vele is közölték, a régi feltételek mellett sajnos nem tudják tovább alkalmazni, képezze át magát vagy váltson, mert új világ jön. Nem értette, azt ismételgette, ő mindig korrekten, jól végezte a munkáját, nem ezt érdemelte, de ha már így alakult, elmegy máshová, ahol megbecsülik. Hónapokba telt, amíg neki és sorstársainak is rá kellett döbbenniük: nincs már máshová.

Ez a szomorkás történet villant be, amikor azt olvastam, múlt pénteken „válságértekezletet” tartottak a Ferencváros férfi kézilabdacsapatánál, és az új idényt érintő megszorításokról tájékoztatták a játékosokat és a stábtagokat. Jelentős bevételkieséssel számolnak, ezért költségcsökkentést terveznek, és mivel az egyéb működési feltételeket biztosítani kell, leginkább a bérkereten lehet faragni. Nem hivatalos információk szerint elhangzott, hogy a játékosok, az edzők és az egyéb alkalmazottak havi átlagjövedelme nem haladhatja meg a 300 ezer forintot. 

Hasonló értelmű tájékoztatás vagy esélylatolgatás az elmúlt napokban másutt is megesett, legfeljebb nem kapott ekkora publicitást. A sportoló első reakciója ilyen helyzetben általában a megdöbbenés, az értetlenkedés, majd – Béla bácsi nyomán – a kijelentés, hogy jó, akkor elmegy máshová. A nyomdászok kiszolgáltatottságával szemben ezúttal nem állítás, de jogos és éles kérdés: lesz-e máshová? És ha igen, az mikor derül ki? Még időben-e?

Az előző években kiemelkedően kedvező helyzetet élvező hazai versenysport külső gazdasági környezete ugyanis bizonytalanná vált, átalakulóban van. Hogy egyelőre mást ne is említsünk, a látványsportágak hátországának tartópillérei, a televíziós közvetítési jogdíjak és a sportfogadásokból származó bevételek inogni tetszenek. Amíg nem látni e folyamat végét, addig nincs az a felelős sportvezető, aki az ezeket a forrásokat kiváltó, ezekkel egyenértékű saját szponzori bevételek híján garantálhatja alkalmazottainak, hogy a jövőben is változatlan kondíciók mellett sportolhatnak. Aki mégis ezt ígéri, az ámítja magát és tárgyaló partnereit, felelőtlen hazárdjátékba kezd.

Külön balszerencse, hogy éppen most vált megjósolhatatlanná a helyzet, akkor, amikor a nyáron, általában június 30-án lejáró sportolói szerződések meghosszabbításáról vagy megszüntetéséről, sőt, a „futó” kontraktusok esetleges módosításáról felelős döntéseket kellene hozni. Csakhogy éppen azokhoz hiányzik az információ. És nem azért, mert a hazai sportirányítás új vezérkara titkolná, hanem mert az útmutató még meg sem születhetett, egzakt számok, tervek nem is létezhetnek. Új, átfogó, koherens, az eddigitől részben vagy alapelemeiben különböző sportkoncepció kidolgozása pedig természetesen nem egy-két nap, nem is egy-két hét. Kálnoki Kis Attila sportállamtitkári kinevezése pünkösd vasárnapján vált ismertté, ötszörös világbajnok öttusázó létére bizonyára nem megveszekedett ellensége a professzionális élsportnak, Pósfai Gábor belügyminiszter – a sport e tárca alá tartozik – pedig első nyilvános szereplésén, az elmúlt hétvégén, az Aktív Magyarország pikniken többek között azt is kijelentette, „nyugodjon meg a versenysport is, mert továbbra is nagyon fontos lesz nekünk”. Ez biztatóan hangzik, de komplett 2026–2027-es költségvetést még nem lehet rá építeni. Miközben kell, a napokban. 

Vegyük csak a labdarúgó NB I-et! Az MLSZ pályázatot hirdetett a közvetítési jogok megszerzésére, majd a várt kandidálások határidejét meghosszabbította, mivel nem érkezett, jelen szituációban nem is érkezhetett piacképes ajánlat. Ha pedig továbbra sem fog, minden átfordulhat az ellenkezőjébe. A televíziós közvetítés nem a klubok egyik fő bevételi forrás lesz, hanem szinte kuncsorogni kell majd azért, hogy valaki egyáltalán adjon néhány meccset, hiszen ha a széles nyilvánosság számára láthatatlanná válnak, a csapatok reklámértéke drasztikusan csökken, ezzel közvetve további, súlyosan húsba vágó bevételektől esnek el. 

A mostani kurzusváltásnál a szokásosnál is hangosabbak „a múltat végképp eltörölni” hívei, akik szerint az államnak semmi keresnivalója sincs a versenysportban. Ezzel szemben a sport a kisebb országokban mindig sokkal inkább nemzeti ügy, nálunk is az, az is volt. A Monarchia korában még csak az osztrákoknak akartuk megmutatni, hogy az öltözőben hagyva a szegényes, kopottabb civil ruhát, nemzeti egyenmezben, egyenlő feltételek mellett ki a legény. A Trianon utáni két évtizedben már a világnak adott életjeleket a csonka ország, és ez olyan jól sikerült, hogy az 1936-os berlini olimpián nyert tíz aranyérmével – valamint az 1938-as futball-vb-döntővel – sportnagyhatalommá vált. A szocialista embertípus és állam felsőbbrendűségét hirdetni hivatott bajnokainkkal már e hasábokon is sokat foglalkoztunk, ez közismert. Csupán a rendszerváltás utáni első húsz év nagy része nemigen tudott vagy nem is akart mit kezdeni a sporttal. 

Ha nem időben, hanem térben lépünk, érdemes példaként felhozni Nagy-Britanniát, ahol az 1996-ban, Atlantában elcsípett egyetlen olimpiai bajnoki cím hatására döntöttek úgy, ebből elég, a sport kormányzati támogatásra és felügyeletre szorul. Nem kis részben eme elszánás eredményeként a következő játékokon így nőtt ugrásszerűen az aranyak száma: 2000-ben 11, 2004-ben 9, 2008-ban 19, 2012-ben – nem mellékesen Londonban – 29, 2016-ban 27, 2020-ban, azaz 2021-ben 22. A 2024-es, párizsi viszonylagos visszaesés (14 arany) ismét intenzívebb állami szerepvállalást gerjesztett. A nemzeti lottótársaság (The National Lottery) adja a források gerincét, 2025–2028 között félszáz sportágba 330 millió fontot, mai árfolyamon mintegy 140 milliárd forintot. Ami ugyan brit rekord, de kár tagadni, a magyar invesztíciótól jelentősen elmarad. Csakhogy ne feledjük, a nálunk kiemelt csapatsportok egyszerre a legnépszerűbbek és a legköltségesebbek is; a mi két fő sikerágazatunkban, vízi- és kézilabdában az angolok annyival gyengébbek nálunk, hogy találkozni is elvétve szoktunk velük, jégkorongban meg a múlt héten, a svájci vb-n vertük őket bucira, 5–0-ra, ennek köszönhetően maradtunk bent.

Nem véletlen, hogy a labdajátékokat említem, ezek hatása messze szétfeszíti a sport kereteit, a futball és néhány társa még mindig legnépszerűbb közös szórakozásunk, közös ügyünk. Társadalmi jelentősége mellett egyéni sorsokat, életeket fényesíthet vagy árnyalhat. Mándy Iván egy 1981-es interjúban idézte úgy gyermekkorát, hogy „Apám vitt magával a meccsre. A nyomorból. És a meccseken megtörtént a nagy varázslat, amiből egy hétig éltünk.” És e ma már százéves emlék még mindig nem veszítette érvényét. A sport nem a bélyeggyűjtők vagy halbiológusok zárt világa, hanem százezres, milliós nagyságrendre hat. Azaz az országra.

Ettől persze még nem élvezhet kritikátlanul kivételezett szerepet. Számos szegmense javítandó, javítható, az akadémiai rendszertől a taóig. Az utóbbi külön publicisztikát, sőt tanulmányt megér, mert nélküle a mai magyar versenysport e formájában nem létezne. E helyütt röviden csak annyit, a célja semmiképpen sem az, hogy a hivatásszerűen benne élők éljenek még jobban, hanem az, hogy minél többen élvezzék az előnyeit, az utánpótlás-generációk, a jövő bajnokai vagy „csak” egészséges ifjoncai minél kedvezőbb körülmények között sportolhassanak (létesítmények), minél avatottabb és elkötelezettebb szakemberek (utánpótlásedzők megfizetése, megbecsülése) irányítása mellett.

Ráadásul kórtünet és különleges veszély, hogy a tao mára gyakorlatilag kiváltotta a hagyományos szponzorációt, amelyhez akár részben is visszatérni mindkét féltől gyökeres szemléletváltozást igényel. A gazdasági, a civil szférából a versenysportba érkezők és arra saját pénzüket áldozók ugyanis hajlamosak azt gondolni, úgy megy ez, mintha útépítésre adnának ki megrendelést. Ennyi kilométer ennyi idő alatt ennyiért, ha nem teljesül, akkor az szerződésszegés, kötbér. Csakhogy a sportban egy vagy több másik „cég” azért fizeti a maga alkalmazottait, hogy ezt az utat törjék fel. Őket hívják ellenfélnek.

Szóval, több okból is sürget az idő. Gyorsaság, józanság, rendszerben gondolkodás, szakértelem, ez utóbbiból nem elvont, hanem a magyar sportot belülről ismerő, de kívülről látni képes szakértő gárda kell. Ennél több most talán nem. De kevesebb sem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!