Az OSC világbajnok centere kissé kívülállónak érezte magát az elmúlt nyolc hónapban (Fotó: Balogh László)

– Kezdjük a legfontosabbal: hogy van?
– Köszönöm, jól, örülök, hogy végre játszhatok – felelte Hárai Balázs, az OSC 35 éves, olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok centere. – Megterhelő időszak van mögöttem, de nem törtem meg, még mindig érzem magamban a tüzet. Nap mint nap azért megyek le az uszodába, hogy a bajnokság végjátékában, amikor igazán számít, segíthessek a csapatnak. Van mit bepótolnom.

– Miért húzódott el ennyire a visszatérése?
– Tenisz- és golfkönyököm is volt – egyik sem kellemes, nemhogy a kettő együtt... Már a tavalyi klubidény végén nagy fájdalmaim voltak, és a nyári világbajnokságon is injekciókkal, fájdalomcsillapítókkal játszottam. Bíztam benne, hogy a gipsztől, a kezelésektől javul majd, de nem történt változás az állapotomban, úgyhogy sajnos elkerülhetetlen volt a műtét, amelyet hosszú regeneráció követett.

– Utólag visszagondolva nem lett volna jobb, ha már a vébé előtt vállalja a műtétet?
– Lehet, hogy ez lett volna a helyes döntés, mert így nagyon hosszú volt a kihagyásom, ráadásul azon a világbajnokságon nem szerepeltünk jól. Viszont akkor úgy voltam vele, mindenáron válogatott szeretnék lenni, amíg bírja a könyököm, teljes erőbedobással beleállok a munkába.

– Mentálisan vagy fizikailag volt nehezebb az elmúlt nyolc hónap?
– Nem tudnám megmondani, így is, úgy is pokolian nehéz volt. Már csak azért is, mert kudarcélménnyel szálltam ki a medencéből, a sikertelen hazai vébé után testileg és lelkileg is dolgoznom kellett magamon. Nem titkolom, több mélypontom is volt, de ilyenkor eszembe jutott, hogy már csak másfél év van hátra a párizsi olimpiáig, a nehéz pillanatokban ez a gondolat adott erőt.

– Nem fordult meg a fejében, hogy szögre akassza a sapkát?
– Úgy éreztem, méltatlan lenne magammal szemben, ha így érne véget a pályafutásom, elvégre az életem felét a vízilabdára szántam. Olyan ez, mintha egy fontos döntőben nem küzdenék, vagy nagy hátrányban feladnám a meccset, én nem ilyen vagyok. Harcoltam, visszatértem, és még mindig hajt a bizonyítási vágy.

– Milyen volt a lelátóról nézni az OSC-meccseket?
– Bevallom, kissé kívülállónak éreztem magam, mert sokáig az edzéseket is külön végeztem, egy idő után igencsak monoton volt a gyógytorna. Nem szoktam hozzá, hogy a lelátóról szurkolok, mert eddig csak egyszer volt hosszabb kihagyásom, akkor is csak három hónap csuklósérülés miatt. Tehetetlen voltam, hiszen nem segíthettem a srácoknak, szóval már nagyon vártam, hogy újra játszhassak.

– Stílszerűen góllal tért vissza a BVSC elleni bajnokin. Milyen érzésekkel ugrott vízbe kétszázötvennyolc nap után?
– Nem vagyok izgulós típus, de aznap végig görcsben volt a gyomrom, nem tudtam, hogy lelkileg hogyan érint majd a mérkőzés. Aggódtam, hogy fájni fog a könyököm, és tartottam attól is, hogy nem leszek hasznára a csapatnak. Nem akartam, hogy gólokat lőjenek rólam, vagy ne érjek vissza védekezésben, elvégre még korántsem vagyok olyan állapotban, mint a sérülésem előtt.

– Mennyi időbe telik, mire visszanyeri a régi formáját?
– Fogalmam sincs, és azt sem tudom, hogy csak idő kérdése, vagy még több edzés kell hozzá. Ha százszázalékos állapotban lennék, talán könnyebb lenne ledobni a vállamról a mentális terhet, ám még nem zártam le teljesen a nehéz időszakot, amely igencsak megtépázta az önbizalmam. Nehéz pozitívumokat találni, de úgy érzem, türelmesebb emberré váltam a sérülésem alatt.

– Tekintsünk előre, hiszen a bajnokságban közeleg a rájátszás, és a Bajnokok Ligájában is nehéz meccsek várnak az OSC-re. Milyen céljai vannak az idény hátralévő részére?
– Szeretnék a következő bajnokikon olyan formába lendülni, hogy az elődöntőben, és remélhetőleg a döntőben fontos tagja legyek a csapatnak.

– A nyáron világkupadöntőt és olimpiai kvalifikációs világbajnokságot is rendeznek.
– Tudom, de egyelőre a klubomban várnak rám fontos feladatok. A válogatottra térjünk vissza később, egy másik interjúban...