Negyvennyolc gombóc – Malonyai Péter publicisztikája

ELŐRE NEM TUDHATÓ, MIT HOZ A VÁLTÁS a pólóválogatott élén, mindenesetre érdekes, hogy most is visszaköszön a múlt. Pontosabban az 1960-as római olimpia utáni időszak, amikor a játékok bronzérme számított akkora kudarcnak, mint most a 7. hely. Változás kell – ismételgette mindenki, aki már látott vizet meg labdát együtt, ennek jegyében lett szövetségi kapitány Laky Károly, aki 110 esztendeje született, 1912 júliusában.

Nem véletlenül került helyzetbe, őt ugyanis az úgynevezett „hajrávízilabda” atyjaként is jegyzik. Ő szinte ki nem ejtette a száján a kifejezést, az viszont ars poeticája volt, amit takar: „Végre rájöttek a játékosok, hogy csak helyváltoztatásokkal, állandó úszással lehet eredményt elérni” – örvendezett a győztes tokiói olimpia (1964) után, amikor ő ült szövetségi kapitányként a kispadon. Rá jellemzően bevallotta, hogy nem mindent sikerült átültetnie a csapatánál, amit szeretett volna. Ismétlem, aranyérmes kapitány volt már ekkor.

Okkal voltak vegyes érzései. Kinevezését ugyanis enyhén szólva sem fogadták jó szívvel a keret menői, a kétszeres olimpiai bajnok idősebbek. Ők azt szerették volna, ha visszatér régi kapitányuk, a velük kétszeres olimpiai bajnok (1952, 1956) Rajki Béla, akinek diktálhattak. Nem vállalta, akárcsak Brandi Jenő. A félelemre két okuk is volt. Az egyik, hogy Laky – remek nevelőként – rendre a fiatalokra esküdött, a BVSC mestereként megszokta, hogy évről évre beépít egy-két ifjút a csapatba. Kényszerűségből is, mert a vasutasoktól szívesen igazoltak a nagy(obb) klubok is. A másik ok a hajrápóló alapelemében rejlett, a sok úszásban.

Az idősebbek már nem nagyon szívesen, sőt egyál­talán nem szívesen rótták a kilométereket a medencében. Jellemző Markovits Kálmán esete, aki egy 3000 méter közben egyszer csak kiszállt a medencéből, elővette a szendvicsét, majd visszaült a lépcsőre falatozni. Ez felért egy nyílt lázadással. Lett is következménye, hiszen Markovits – zsenialitás ide vagy oda – nem utazott Tokióba. Az pedig, hogy az olimpia után meg tudta fúrni az aranyérmes Lakyt, a tekintélyére vall, meg persze a közéleti kapcsolatait bizonyítja. Ő lett a következő kapitány, miközben az uszodák fanyar fordulata, hogy keretének tagjai sokat morogtak – annyit úszatta őket.

Egyébként a tokiói siker egyik titka éppen a fiatalok szerepeltetésében rejlett. Laky szerint kétszer is elveszítették az olimpiát, mielőtt megnyerték volna. Először, amikor a jugoszláv csapat elment 3:0-ra, s csak döntetlenre futotta (4:4), másodszor, amikor 0:2-re álltunk a mindent eldöntő, Szovjetunió elleni meccsen, s onnan lett 5:2. Mindkétszer akkor fordult a kocka, amikor jöttek a fiatalok, Felkai László, Konrád János és Rusorán Péter.

Lakyt csak annyira rázta meg Markovits akciója, amennyire kellett. Életereje fantasztikus volt. Emlékszem, a legendás Peterdi Pállal képesek voltak hosszasan taglalni, hogy minden bizonnyal ők ketten lesznek először örökéletűek a földkerekségen. Ami Lakyt illeti, jellemző történet, hogy az ötvenes években motorral cikázott keresztül-kasul Budapesten, ám egyszer a Lánchíd budai hídfőjénél egy autóbusz féke felmondta a szolgálatot és maga alá gyűrte. Kilenc bordája tört el, fejsérüléseket szenvedett, de felépült. Amikor bement a rendőrségre a motor roncsaiért, az ügyeletes tiszt megkérdezte tőle: „Kérem szépen, milyen rokonságban áll a szegény áldozattal?”

A régi iskola képviselője volt. Először is azért, mert egy nyár a Csasziban elég volt ahhoz, hogy kiszúrják a pólósok. Jó szemmel, hiszen amikor a legendás kapitány, Komjádi Béla keresztülvitte, hogy legyen utánpótláskerete is a válogatottnak, a kiválasztottak között volt. Komi bácsi szerint azok (Mezei Ferenc, Kánássy Gyula, Eleméri Rudolf) egyikeként, akikre majd az 1940-es olimpiai csapat épül. Komjádi Béla 1933-ban meghalt, az 1940-es olimpia pedig a háború áldozata lett.

Laky Károly már játékosként is edzősködött (tanítványainál többet senki sem lábtempózott), a háború után pedig ő volt maga a BVSC. Nem túlzás, hiszen egyidőben elnöke is volt a klubnak. A kitűnő műugró olimpikon, Zságot Irén mamájával ketten vitték az ügyeket, a teljes adminisztrációt a szervezéssel. Főszerepe volt abban, hogy felépült a Szőnyi úti uszoda, az a legkevesebb, hogy ma az ő nevét viseli. Az meg a sorstól (is) járt neki, hogy ő volt a klub első pólóbajnokcsapatának edzője (1966).

Ha valahol megnyugvásra lelhetett, nyilván a BVSC-uszoda állt nála az első helyen. Hiszen ő álmodta meg, ott volt az alapkő letételénél, s csak akkor hagyta el, amikor a válogatotthoz hívták. „Csodálatos nyarakat töltöttünk ott, mintha örökké sütött volna a nap. Ültem a kövön, s a medencében egyszerre három edzőmeccs folyt. Egy hosszában, kettő meg a kapuk között keresztben. Plusz vagy száz másik srác a parton, kilógó nyelvvel lesve, mikor szállhatnak be valaki helyett” – mesélte.

Mondanom sem kell, hogy a nevelés híve volt. Nem könyvből tanulta, az uszodában ragadt rá, s őrizgette a lángot – később már csak a szikrát – haláláig. Olyan programokra gondolok, mint a híres gombócpartik. Fogadott a lakásán vagy húsz gyereket, felnőttet az uszodából, fejenként húsz gombócot kalkuláltak, ezért egyszerre folyt a gyúrás, a főzés és az evés. „Életem egyetlen sporteseménye volt, ahol holtversenyben győztem Markovits Kálmánnal. Negyvennyolc szilvásgombócig jutottunk” – mesélte büszkén.

Igen, már megint Markovits. Akire nem haragudott. Hogy is tehette volna, amikor már Tokió előtt jóval, a negyvenes években is a játékosa volt a Neményi Madiszban, akárcsak a Helsinkiben (1952) szintén olimpiai bajnok Martin Miklós és Bolvári Antal. Megjegyzendő, hogy Bolvári később arról beszélt, hogy Laky volt a legkedvesebb mestere, még úgy is – tette hozzá – hogy nem vitte ki a tokiói olimpiára (őt se), így nem lehetett háromszoros bajnok.

Nemcsak itthon legenda, Kubában is. Ahová csak hosszas huzavona után engedték ki, a hatalom nem elégedett meg azzal, hogy kirúgta szövetségi kapitányként. Várt és várt, de csak nem kapta meg az engedélyt. Aztán mégis a politika segített, Fidel Castro, Kuba teljhatalmú ura levelet írt, és láss csodát, Laky mehetett. Történt mindez 1967-ben, az pedig jellemző, hogy tízszer hosszabbították meg az esztendőnként lejáró szerződését.

Azóta sem volt olyan eredményes a kubai póló, mint vele. A cali világbajnokságon (1975) negyedik lett a csapat, nyert Pánamerikai Játékokat, a nulláról indulva megszervezte a vízilabdaéletet az országban. Imádott ott lenni, mert alapvetően a napfény szerelmese volt. Ha sütött a nap, elégedett volt a világgal, márpedig Kubában lehetett benne része eleget.

S ott szeretett bele a teniszbe, olyannyira, hogy szenvedélye lett. Amíg lépni tudott, játszott, ráadásul, ha lehetett, szinglit, mert ott több a mozgás. Nem ütögetett, meccseket játszott, ragaszkodott a számoláshoz, mit sem törődve azzal, hogy a nála jóval fiatalabbak alaposan elverték. Akad ifjabb partnere, aki most, születésének 110. évfordulóján megerősít engem ebben, ám hozzáteszi, hogy akkor sem látszott Lakyn semmi bosszúság, amikor legyőzte őt 6:0, 6:0-ra.

Hogy miért kellett látványosan belecsempészni a dicséretbe a saját sikerét, nem tudom, mosolygok rajta, de nem jókedvemben.

De hát a világ nem csupán más, nagyon más azóta, hogy Laky Károly és kortársai kiszálltak a medencéből, eltűntek a partról. Így aztán – térek vissza az elejéhez – nem tudom, mi lesz más a kapitányváltás után. A hajrávízilabda sem rossz recept, ám a gombócparti alkalmasabb a csapatépítésre.

Nálam a táplálék a legjobb táplálékkiegészítő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!