Asztalitenisz: Tokaji Sándor, akinek szívügye a fiatalok tanítása

Gy. Szabó Csilla– utanpotlassport.huHa van valaki a hazai asztalitenisz-életben, akit edzőként mindenki ismer és elismer, az minden bizonnyal Tokaji Sándor, a BVSC-Zugló mestere. Ritka az olyan élvonalbeli magyar játékos, akinek ne lenne valamilyen kötődése az idén 66 éves szakemberhez. A sportág, valamint a vasutas klub szellemiségéből fakadóan azonban nemcsak a fiatalok mellett tevékenykedett, illetve tevékenykedik a mai napig; ha kell, az Extraligában szereplő felnőttek mögé is szívesen beül. Szíve szerint mégis leginkább utánpótlás-nevelő edzőnek vallja magát.Gy. Szabó Csilla– utanpotlassport.huHa van valaki a hazai asztalitenisz-életben, akit edzőként mindenki ismer és elismer, az minden bizonnyal Tokaji Sándor, a BVSC-Zugló mestere. Ritka az olyan élvonalbeli magyar játékos, akinek ne lenne valamilyen kötődése az idén 66 éves szakemberhez. A sportág, valamint a vasutas klub szellemiségéből fakadóan azonban nemcsak a fiatalok mellett tevékenykedett, illetve tevékenykedik a mai napig; ha kell, az Extraligában szereplő felnőttek mögé is szívesen beül. Szíve szerint mégis leginkább utánpótlás-nevelő edzőnek vallja magát.

Tokaji Sándor szerint az a jó, ha a gyerek használja az eszét és van saját véleménye  •  Fotó: Steirer Máté

„A kezdetektől fogva fiatalokkal szerettem volna foglalkozni, jóllehet a véletlen sodort a gyerekek mellé – emlékezik vissza edzőként tett első lépéseire a BVSC-Zugló jelenlegi utánpótlásvezetője. − Még magam is játszottam, amikor klubomban, a Fémmunkásban váratlanul otthagyott bennünket az utánpótláscsapat edzője, és az én nyakamba szakadtak a gyerekek. Annyira kedvesek és lelkesek voltak, hogy el is döntötték a sorsomat. Attól kezdve mindig a fiatalok között éreztem magamat igazán otthon.”

A BVSC-Zuglóhoz vezető út nem volt nyílegyenes. A Fémmunkás megszűnését követően két évet töltött el a Gamma női csapata mellett, majd négyet a Ganz-MÁVAG fiú utánpótlás-együtteseinél. Ez utóbbi klubban már főállású edzőként dolgozhatott, s csak a fiatalok oktatására kellett koncentrálnia, ami attól kezdve a szívügye lett. S bár a gyerekek esetében a helyes alaptechnika megtanítását tartja az első és legfontosabb lépésnek, azért úgy véli, a jó nevelőedzőnek sok minden másra is figyelnie kell.

„A munka legnehezebb, ugyanakkor leghálásabb része, amit a kezdőkkel, az újonckorúakkal végzünk. A gyerekekben meg kell látnunk a későbbi lehetőségeket, lépésről-lépésre felfedeznünk egyéniségüket, és ahhoz alakítani az edzői tevékenységet. Sokféle típussal találkozunk: a vagánnyal, akivel könnyű dolgozni, de néha helyre kell tenni vagy éppen a csendessel, visszahúzódóval, akit jobban kell motiválni, de többnyire fegyelmezettebb és kitartóbb, ezért hosszútávon gyakran eredményesebb, belevalóbb társainál.”

A tapasztalt szakembernek sohasem voltak különleges vágyai, így nagyobb csalódások sem érték pályája során. Szomorúsággal is csak az tölti el, hogy az utóbbi években kevés fiatal választja hazánkban az asztaliteniszt. Míg korábban a gyerekek döntötték el, mit is szeretnének sportolni, manapság már a szülők mondják ki a végső szót. Ők pedig többnyire a távlati lehetőségeket veszik figyelembe, amiben a pingpong kevésbé versenyképes, mint a jobban finanszírozott sportágak. S hogy miben bízik mégis? Talán furcsa, de a szerencsében. És ezt nem fél bevallani.

„Korábban is mindig be-betoppant hozzánk egy tehetség, ma is ez a remény ösztönöz a leginkább. A kilencvenes évek elején felhívott bennünket egy testnevelő tanárnő, és azt mondta, rátalált egy tehetséges fiúra az iskolájában. Csak annyit kért, nézzük meg, van-e értelme foglalkozni a kölyökkel. Senkit sem szoktunk elutasítani, neki sem mondtunk nemet. A fiút Zwickl Dánielnek hívták. Néhány évvel később pedig neki köszönhettem pályafutásom legszebb pillanatait” – idézi fel Tokaji az 1999-es frydek-mistek-i korosztályos Eb-t, amelyen a 15 esztendős Zwickl páratlan bravúrt hajtott végre. A serdülők mezőnyében úgy szerzett mind a négy számban (egyes, páros, vegyes páros, csapat) aranyérmet, hogy zsinórban 38 mérkőzést nyert meg. Mögötte a padon ki más ült volna, mint klubedzője, Sanyi bácsi, aki ekkor az utánpótlás-válogatott mellett is tevékenykedett. Ráadásul a tanítványok közül ezen az Európa-bajnokságon Molnár Krisztián és Jakab János is aranyérmet nyert, a mester számára feledhetetlenné téve a csehországi kontinensviadalt.

„Csodálatos éveket töltöttem a válogatott mellett. Igazi csapatban dolgoztunk az edzőkkel, mindenki azt csinálta, amihez a legjobban értett. Jelenlegi BVSC-s főnököm, Herendi Iván volt a szakágvezető, aki az összes feltételt megteremtette a hatékony munkához. A legjobb felnőttjátékosokat nyerte meg edzőpartnernek, s mindennek meg is lett az eredménye. Az akkori edzésnaplóimat gondosan megőriztem, de még senki sem volt kíváncsi rájuk...”

A magyar pingpong jelenlegi legnagyobb gondját abban látja, hogy a legjobbak financiális okokból a lehető leggyorsabban külföldi szerződés után néznek. Ezzel megteremtik saját anyagi biztonságukat, ám hatalmas űrt hagynak maguk mögött a magyar bajnokságban, amely ennek nyomán már nem elég magas színvonalú a feltörekvő fiataloknak. És hiába a biztató utánpótlás-eredmények, ha a felnőttek játékát itthon nincs kitől megtanulni.

„A mai gyerekek okosabbak és tájékozottabbak, mint néhány évtizeddel korábbi társaik. Én ennek kifejezetten örülök. Az a jó, ha a gyerek használja az eszét, és van saját véleménye. Szerencsére sok ilyen fiú van a több mint egy tucat gyereket számláló kezdőcsoportunkban. Nagyon bízom benne, hogy lesz köztük három-négy olyan játékos, aki folytatja majd klubunk szép hagyományait” – beszél a jövőről a mester, aki az év végén nagy valószínűséggel nyugdíjba vonul. Ám ez nem jelenti azt, hogy elszakadna kedvenc sportágától és a BVSC-től. A fiatal edzőknek szeretné átadni a vezető szerepet, miközben ő azt csinálná, amihez a legjobban ért, és amit a legjobban szeret. Ütőt adni a legkisebbek kezébe.