Jókor légy jobb! – Ballai Attila publicisztikája

HÁROMMECCSNYIRE VAGYUNK a 2026-os labdarúgó-világbajnokságtól. Már csak vagy még mindig? Nézőpont kérdése. Csütörtök estig mindenesetre azt hittem, e sorok írásakor egy körrel közelebb, kétmeccsnyire leszünk, be is jelentkeztem vasárnap délutánra a Fradi–Brest női kézilabda BL-rangadóra, de ez a program sajnos nem aktuális, hiszen a találkozó 16 órakor kezdődik, akkor, amikor a magyar-ír vb-selejtező második félideje. Azt reméltem, ez a mérkőzés már tét nélküli lesz, csakhogy az írek és a portugálok másként gondolták. Mivel a szigetlakók 2–0-ra verték meg sokkal esélyesebb vetélytársukat, versenyben maradtak a második helyért, az utolsó forduló előtt így fest az F-csoport tabellája: 1. Portugália 10 pont, 2. Magyarország 8, 3. Írország 7, 4. Örményország 3.

Számos alkalommal olvashattuk, hallhattuk, Marco Rossi szövetségi kapitány is utalt rá, hogy a portugálok már a 2024-es Eb-n, a georgiaiaktól (nem kis önfegyelem kell hozzá, hogy ne grúzokat írjak) elszenvedett vereségükkel is kiejtettek minket, de attól tartok, Cristiano Ronaldónak és egyetlen társának a szerződésébe sem foglalták bele, hogy mindig mindent meg kell tenniük a magyarokért. Úgyhogy fogadjuk el, saját magunkon kívül senki másra nem számíthatunk. További önmarcangolásként pedig felvetődhet még az is, hogy ha a portugálok ellen a Puskás Arénában meg tudtuk volna őrizni a 2–2-t, most így állnánk: 1. Magyarország 9 pont, 2. Portugália 8, 3. Írország 7, 4. Örményország 3. Azaz a vasárnapi győzelemmel egyenes ágon jutnánk ki a vb-re. Az elméleti esély erre persze így is él, de ne áltassuk magunkat: a portugálok az örményektől nem fognak kikapni Lisszabonban, ha pedig valami kisebb csoda folytán döntetlenre mennének velük, nekünk akkor is legalább hárommal kellene vernünk az íreket, hogy összgólkülönbséggel az élre kerüljünk, mert pontegyenlőség esetén az dönt. Szóval összpontosítsunk inkább a második helyre!

A többes szám első személy folyamatos használata publicisztikában megengedett, sőt ezúttal egyenesen indokolt, mert ha nem is akarhatom jobban a sikert a játékosainknál, hogy mindegyiküknél régebb óta akarom, ahhoz kétség sem férhet. Lassan negyven esztendeje, ők akkor még meg sem születtek. Többségük még 1997-ben sem, amikor együttesünk legutóbb végzett másodikként, akkor is pótselejtezőt érően a vb-kvalifikációs csoportjában. Őrült menet volt, sorsunk az utolsó összecsapás utolsó percében dőlt el, amikor a finnek Helsinkiben úgy vétettek öngólt, hogy szögletünk után négyszer is ők érintették a labdát, amíg valahogy a saját kapujukba tuszkolták. Csank János szövetségi kapitány a rá jellemző fanyar öniróniával meg is jegyezte, hogy gólunk begyakorolt figura eredménye volt.

Egyébként jelentkezzen, aki Moilanen baklövése mellett fel tudja idézni ama majdnem három évtizeddel ezelőtti mérkőzés leglényegesebb mozzanatait, mondjuk tízet! Jó, ötöt. Senki? Na ugye. Ezt csak azért vetem fel, mert csütörtökön az örmények ellen enyhén szólva sem futottak kiemelkedő formát fiaink. Sőt, a második félidőben szenvedtünk a pályán és a tévé előtt egyaránt. Ennek azonban csupán akkor lenne jelentősége és hosszú árnyékú emléke, ha kikaptunk volna. De nyertünk. Már ma is csak ez számít, ha pedig kijutnánk a vb-re – illetve egyelőre megszereznénk a második helyet –, akkor a jereváni kilencven perc minden értékelésben kimerülne egyetlen mondat felében, valahogy így: a kötelező elvárásoknak megfelelően oda-vissza megvertük az örményeket.

A mostani selejtezőt felvezető publicisztikámban úgy fogalmaztam, részünkről mindenféle reménykedés, számolgatás alapja három siker lehet, kettő az örmények, egy az írek ellen, utóbbi itthon. Szerencsére nem lett igazam, a helyzet még ennél is kedvezőbb: vasárnap a döntetlen is elég, azaz úgy is megkaparinthatjuk a második helyet, hogy az örményeken kívül senkit sem győzünk le. Mondhatnánk, ennél olcsóbban nem is lehetne pótselejtezős lehetőséghez jutni. De ne áltassuk magunkat, ezt az esélyt végül éppen olyan drágán fogják adni, mint a Puskás Arénában az írek a bőrüket.
Miként az előző négy magyarországi találkozás alkalmával 1989 óta, a három budapesti 0–0 és a győri 1–2 során. Most sem az a kérdés, hogy a válogatottunk jobb-e az írnél. Nem csak az elfogultság mondatja velünk, egyértelműen jobb. A portugál meg még jobb – általában. De a mieinknek vasárnap 15 és 17 óra között kell fölényüket igazolniuk és érvényre juttatniuk, nem máskor, különben az egész csak elmélet, és az a futballban nem ér semmit. Ez a sport egyik különlegessége. Szaknyelven a teljesítőképes tudás fontossága, egyszerűbben szólva, jókor légy jobb! Ha nekem most nem jut eszembe a következő frappáns mondat, ihatok egy kávét, kimehetek friss levegőt szívni a teraszra, aztán majd folytatom. Ha a költőnek, a zeneszerzőnek momentán nincs ihlete, megvárja, míg megjön. Ha a jövő héten jön meg, akkor addig vár. Mozartnak sem szabta meg senki, hogy, mondjuk,  kedden 19 órakor kell befejeznie a Varázsfuvolát vagy a Figaro házasságát; ebben az esetben valószínűleg egyetlen operája sem készül el, a nevét sem ismerjük. Még a teniszben sem ilyen éles az időtényező, ha erősebb vagy, órákat lazsálhatsz meccs közben is, szélsőséges esetben 0:6, 0:6, 0:5, semmi–negyvenről is fordíthatsz. A kézilabdába is belebambulhatsz néhány percre, legfeljebb kapsz öt gólt, utána majd dobsz hatot. De a labdarúgásban egy pillanat kihagyás végzetes lehet. Mint a küzdősportokban – és e tekintetben a futball is küzdősport. Ha úgy kezdünk az írek ellen, hogy kétségbeesett védekezésükben a hátukat nyomja a háló, de gólig nem jutunk, ők viszont egyszer eljönnek egy kontrából vagy negyvenről az ötösünkre ívelnek egy labdát, és egy kósza fejesből betalálnak, 0–1, és onnantól minden iszonyatosan nehézzé válik.

Ezért nincs a futballban ma már kötelező győzelem. És ezért nagy könnyebbség, hogy jó a döntetlen is. Amire játszani persze több okból is tilos és (élet)veszélyes, de ha ez lenne a végkifejlet, azért utólag majd felsóhajthatnánk. Mindenesetre második helyünket jelentő pozícióban végzik el a kezdőrúgást, ezért kapkodásra, pánikra semmi ok. Erre intenek a közelmúlt tapasztalatai is. Az örmények ellen itthon az 56. percig 0–0-ra álltunk, mégsem lett semmi bajunk belőle, de hogy még frissebb példát említsek, pénteken a szlovákok a 91. percben gyűrték le 1–0-ra az északíreket – hasonló szereposztásban és összképpel.

Napjainkra már a közönség is megtanult kivárásra játszani. Ez sem akármi, ha csak az elmúlt három vb-részvételünkhöz vezető utat idézem. 1977 májusában negyedóra elteltével 2–0-ra léptünk meg a görögök ellen, de a második félidőben szórványos füttyszó hallatszott, amíg Fazekas be nem perdítette a harmadikat. 1981 őszén ugyancsak a Népstadionban a norvégokat kellett legyőzni, és szünet után 1-1-nél a B-közép harsányan elégedetlenkedett Kiss László lecserélését követelve, aki a 60. percben megszerezte a 2–1-es vezetést, később még egyszer betalált, így 4–1-re nyertünk. 1985 tavaszán Ciprus ellen 0–0-ra álltunk szünetben és dühöngtünk, de 2–0 lett a vége, két hétre rá pedig jött a dicsőséges 3–0 Bécsben. Változott a világ, vasárnap a kilencvenedik percig ki fog tartani a biztatás és a bizakodás.

Aztán remélhetőleg egészen jövő márciusig. Hiszen akkor rendezik a pótselejtezőt.