Megmosolyogtató pillanatok – olimpiai napló

Legutóbbi bejegyzésemet az Aszaka-lőtérre vezető kalandos utunknak szenteltem, folytassuk is a sportlövők versenyhelyszínével, amely további érdekességeket is tartogatott az elmúlt napokban. A fő sajtóközpontban már a megérkezésünkkor keringtek különböző szürreális történetek arról, hogyan próbálnak a japánok megfelelni a kihívásnak, hogy világjárvány közepette rendezik meg a legnagyobb sporteseményt. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság eltökélt célja volt, hogy a koronavírus ellenére meghagyja a személyes interjúk lehetőségét az újságírók és a sportolók között.

Na mármost, a rendkívül akkurátus japánoknak ennek a módját kellett kitalálniuk. A lőtéren egy kisebb, oldalról nyitott sátrat húztak fel az interjúkhoz, ide azonban csak nagyon kevesen férnek be. Konkrétan az első, kevésbé frekventált napon már kora reggel betelt a mindössze tizenöt hely, míg többször ennyien várólistára kerültek. Az újságírók és a sportolók közé viszont egy olyan széles kordont húztak, hogy aki nem kapcsolt időben, és nem szerzett be szelfibotot, aligha tudta jó minőségben rögzíteni a beszélgetéseket.

Ezen úgy próbáltak segíteni a japánok, hogy a szervezők egy tálcára begyűjtik a telefonokat, diktafonokat (érdekes mellékszál: én nem adhatom oda a telefonomat a sportolónak, de egy rendező – olyan országból, ahol bevallottan lassan halad az oltakozás – simán megfoghatja az enyémet), majd azokat odateszik az interjúalany elé egy asztalra.

Közben viszont a sátorból kiszorulók a kijáratnál gyülekeznek, hogy „lecsaphassanak” a várt sportlövőre, amiben még segítenek is az önkéntesek, így amint a sportolók kiérnek a hivatalos interjúzónából, ahol kínosan ügyeltek a távolságtartásra, már egymás hegyén-hátán veszik fel a nyilatkozatokat, ráadásul a tűző napon. Ki érti ezt?!

Mondjuk, voltak olyan ügyeskedők is, akiknek sikerült kijátszaniuk a rendszert, és a másik irányban meglógtak az interjúk elől – hiába próbálta őket üldözőbe venni az ezzel megbízott rendező.

A tekvandós csarnokban mikrofonokat helyeztek ki, hogy majd abba beszélnek a főszereplők, de végül ezek csak dísznek álltak ott. Ráadásul a helyi zenefelelős az interjúk alatt olyan hangerővel játszotta be a muzsikát, hogy gyakorlatilag esélytelen volt meghallani a sportolók válaszát. És akkor még az olyan furcsaságokról nem is beszéltünk, hogy van olyan sajtóközpont, amelyben oldalról plexivel választják el az újságírókat, viszont a szemben ülő esetében már nincs ilyen elkülönítés.

Anélkül, hogy bagatellizálnám a helyzetet, könnyen belátható, hogy sok intézkedés kevéssé életszerű, de nem árt újra hangsúlyozni és elismerni a házigazda erőfeszítéseit, amelyeket a (sikeres) rendezés érdekében tett.