Tokió 2020: hajózni, oszt’ minek? – olimpiai napló

Közvélemény-kutatásnak is érdekes lenne, ha odahaza feltennénk a kérdést: kinek mi jut eszébe, ha azt mondják, Tokió?

Alighanem a fények, az épületek és a népsűrűség lehetnének a dobogós válaszok, esetleg a kütyük meg az átlós zebra, pedig van egy olyan ismérve is a városnak, ami ezeknél fontosabb, történelmi hagyományai is vannak, mégsem tud róla senki: a vízi közlekedés.

Engem is meglepett, hány kis, közepes és nagy, folyónak látszó víznyelv szeli keresztbe-kasul a szárazfölddarabkákat. Ami a poén, hogy ugyanilyen meglepettek voltak a 18-19. században idevetődő európaiak is, és azóta csak ismétli önmagát a történelem. Mert eleve úgy gondolták a korábban Edónak hívott település alapítói, hogy a vízből élelem nyerhető (szusit, valaki?), továbbá kiváló a szállítmányozásra és így a kereskedelemre. Itt pedig nemcsak hogy körbeöleli a japán szigeteket „jobbról” a Csendes-óceán, „balról” meg a Japán-tenger, de Tokióhoz közeledve ott a Csiba prefektúrán túli öböl, a városban meg a több mint száz természetes vízforrás. Volt is itt nagy élet, utazó elődeink még Velencével is összevetették a vízi sürgés-forgást – ehhez képest érthetetlen, miért látunk alig egy-két teknőt meg turistahajót poroszkálni a nagy kékségen. (Mondjuk ezek közül néhányat a szintén helyi specialitásnak minősülő mangarajzok egyik veterán művésze, Macumoto Reidzsi tervezett.)

Az ellentmondást persze fel lehet oldani: a fő ok a modernizáció, már amennyiben a szóba nem értünk bele valami objektív fejlődést, mert akkor erősen megkérdőjelezhető az ideillősége. Az ugyanis aligha volt okos, hogy az 1923-as földrengés – amely „valamivel” nagyobb volt, mint a kedd reggeli, hiszen a Richter-skála szerinti 7.9-es rengés 12 méteres szökőárt hozott és százezernél is több életet követelt –, illetve az előző, 1964-es olimpia utáni/miatti újjá- és átépítések során látványosan tettek a természetvédelemre és a rendelkezésre álló vízi lehetőségekre. Helyette törték a talajt, fektették a sínpárokat, öntötték a betont, emelték a felüljárókat és autópályákat mindenütt, olykor konkrétan a kanyargó erek, patakok, csermelyek fölé, amolyan gyilkos tetőként. Mert alatta elfogyott a napfény meg az oxigén, pusztulásnak indult az élővilág, romlásnak a vízminőség, ami az öböl partjára telepített ipari parkokkal súlyosítva adta ki, hogy a triatlon és nyílt vízi úszás mostani helyszínéül szolgáló kanyarban pöcegödörszagra panaszkodtak a sportolók, volt, aki nem is edzett a verseny előtt az egészségét féltve.

Pedig parádésan megférne a hajózgatás meg az építészet, mert az olimpiai falunak is otthont adó földnyelven meg a többi (fél)szigeten káprázatos épületek nyúlnak az ég felé, el lehetne jutni oda csónakkal is, ahelyett, hogy órákat pöfög az ember a dugóban. Az angolszász rövidítéssel CBD-nek (Central Business District, amolyan „belső üzleti negyed”) is hívott felhőkarcolós terület például bármelyik amerikai nagyvárosban lehetne, itt termelnek olyan mértékű GDP-t, ami több ország együttesét lekörözi, és most itt tartanak nyilván ötkarikás eseményeket is. Ilyen üvegcsodában emelte például a súlyokat Nagy Péter, de csak az egyik oldalsó teremben, mert amúgy a Tokió Nemzetközi Fórum valami döbbenetes méretű. A fő kupolaféleség legalább egy tízemeletes panel magasságában ível keresztbe, alatta függőhíd és hatalmas légtér, amit átvilágít a természetes fény: csoda az egész.

Csak odatalálni ne akarjon benne az ember sehova, mert garantáltan eltéved, annyi a lift, a folyosó, az ajtó.

Mint a városban a víz.