Sajtó mortale – Deák Zsigmond publicisztikája

Amikor a földkerekség egyik legjobban kereső, közismert sportolója visszalép sportága egyik legnagyobb eseményétől, azzal foglalkozni kell, még akkor is, ha nevezett klasszis épp azért lépett vissza, mert érzése szerint túl sokat foglalkoznak vele. Első pillantásra ez a róka fogta csuka klasszikus esete, de megpróbáljuk kibogozni a szálakat. Oszaka Naomiról van szó, a női tenisz mindössze huszonhárom éves, mégis már négyszeres Grand Slam-bajnok üdvöskéjéről. Ízig-vérig profi sportág képviselője, ahol a szakmai érték, a biznisz, a támogatók és a média kiszolgálása jóval a többiek előtt s kéz a kézben jár. Ahol pontosan tudják, hogy a sajtó nélkül nincs népszerűség, s ezért jellemzően segítik az újságírók munkáját (például részletes adatokkal, statisztikákkal), mintsem hogy a máshol oly sokszor tapasztalt „sajtóelhárítást” alkalmaznák.

Oszaka ebbe született és szokott bele, nem is volt vele baja egészen 2018-ig, amikor Serena Williams ellen megnyerte élete első GS-tornáját, a US Opent. Itt viszont olyan trauma érte, ami miatt állítása szerint mentális betegség spiráljába került. Emlékezhetünk, a japán lány magabiztosan „csomagolta össze” 6:2, 6:4-re a 24. GS-diadalára készülő amerikai favoritot, Serena Williamset, ám a végén mégis ő zokogott bánatában. Történt ugyanis, hogy neves riválisa a sportágban ritkán látható módon összeveszett Carlos Ramos vezetőbíróval, szinte őrjöngött dühében, a húszezer helyszíni hazai drukker pedig természetesen a pártját fogta. Ez abban csúcsosodott ki, hogy a teljesen vétlen felet, aki ráadásul csúnyán elverte hősüket, kifütyülték. Nos, Oszaka szerint innentől datálhatók lelki természetű gondjai, amelyek most abban csúcsosodtak ki, hogy az idei Roland Garroson előbb a szabályok szerint kiróható 15 ezer dolláros büntetés ellenére megtagadta a részvételt a sajtótájékoztatón, majd az első forduló után visszalépett a patinás párizsi salakpályás viadaltól.

No de hogy jönnek a sajtótájékoztatók, az újságírók a képbe? Hiszen az eddig leírtak alapján nekik az égvilágon semmi szerepük nem volt a mentális összeomlásban. Nos, az ingatag pszichéjű versenyző elmondása alapján úgy, hogy azóta szerinte túl sokszor kérdezték arról a bizonyos 2018-as esetről. Mivel nem voltam ott ezeken a médiaeseményeken, igazságot nehéz tennem, s különben is, ami az egyiknek kínos, azt a másik szinte élvezi. Itt van például a férfitenisz szerb állócsillaga, Novak Djokovics, aki sokkal több „stuffot” kapott a médiától eddigi pályafutása során, mint amennyit Oszaka valaha is fog, mégsem zakkant bele. Most egyébként úgy fogalmazott, hogy megérti sporttársa lépését, a sajtótájékoztató valóban lehet lelkileg megterhelő, főképp, mondjuk, egy kínos vereség után. Huszonöt éve vagyok a pályán, s tanúsíthatom, mindenhol akad néhány olyan kolléga, akinek a megnyilvánulásai miatt én szégyellem magam, a többség azonban értelemszerűen nem ilyen. Hozzáteszem, bejelentése után röviddel (amelyre a Grand Slam-szervezők határozott közleményben válaszoltak) a távol-keleti klasszis már bocsánatot kért azoktól az újságíróktól, akiket megbántott, s elismerte, üzenete és annak időzítése sem volt túl szerencsés.

Oszakának sikeres kigyógyulást kívánunk depressziójából, maradnánk azonban a kibontásra érdemes témánál. Mennyire számít közszereplőnek a sportoló, milyen kötelezettségei vannak a médiával szemben, mikor tűnhet el, mint az aranyóra, s mikor kell a legkellemetlenebb szituációban is rendelkezésre állnia? Nos, az olyan profi sportágakban, ahol iszonyatos pénz mozog és a világszervezetek, ligák, bajnokságok igen erős szabályokkal kötelezik agyonfizetett embereiket a nyilatkozatra, természetesen utóbbi dívik. Persze itt is lehet huncutkodni, megtalálni a kiskaput, ahogy például Marshawn Lynch amerikaifutballista, az NFL egyik sztárja 2015 januárjában tette. Elment ugyan a hivatalos sajtótájékoztatóra, s ott is töltötte az előírt időt, de minden kérdésre a következőt válaszolta: „I'm just here so I won't get fined...” – Csak azért vagyok itt, hogy ne büntessenek meg...

Közepesen kreatív megoldás, kell hozzá elhivatottság, no meg egy bizonyos intelligenciaszint (hiánya). Nem lehet ez a követendő megoldás, a nagyközönség semmilyen releváns információt nem kap, legfeljebb kínjában röhög a hatalmas taplóságon. Az ideális nyilván az, ha az újságíró és a sportoló között olyan bizalmi kapcsolat alakul ki, hogy nemcsak a siker, hanem a kudarc esetén is őszintén tudnak kommunikálni, amelynek a fogyasztó (néző, olvasó, hallgató) a fő haszonélvezője. Erre egy saját példát említenék 2009-ből. Balzsay Károly hazai kötelek között, a Syma-csarnokban váratlanul elveszítette a Robert Stieglitz elleni bokszmeccsét, egyben veretlenségét és a WBO-szervezet nagyközépsúlyú világbajnoki övét. A kilencedik menet végére (vélhetőleg a rossz hidratáció miatt) gyakorlatilag elfogyott, kiszáradt, elhagyta minden ereje, képtelen volt folytatni a küzdelmet, hordágyon hagyta el a ringet, első útja a kórházba vezetett. Ott hívtam fel telefonon, de csak úgy tessék-lássék, mert ezúttal minden – még egészségügyi – oka meglett volna rá, hogy ne nyilatkozzon. Ám Karesz „közös éveinkre” (együtt kezdtük a pályafutásunkat, ő bunyósként, én újságíróként), emberi kapcsolatunkra tekintettel s főképp a saját korrektsége okán visszahívott, így egy igazán mély, hatásos interjú készülhetett el. Azóta sem lehetek ezért neki elég hálás. Előfordul azonban, hogy a jó kapcsolat sem elég. A Magyar Birkózószövetség sajtófőnökeként igen nehéz helyzetbe kerültem a 2016-os riói olimpián, mert néhány klasszisunk veresége után nem állt meg a kijelölt zónában a jogtulajdonos televíziónak nyilatkozni. Egészen pontosan senkinek sem. Egykori birkózóként sejtem, hogy tíz kiló fogyasztás és egy elveszített ötkarikás elődöntő, az álmok összetörése után milyen lelkiállapotba kerül az ember, de az, aki képes végigcsinálni évtizedeket ebben a kőkemény sportágban, néhány másodpercre, egy-két szomorú szóra meg kell tudnia állni a mikrofon előtt. Maradjunk annyiban, hogy másnapra szállítottam a médiának az eltűnő versenyzőket, s azóta is sulykolom mindenkinek, hogy egy akármilyen rövid megnyilvánulás kötelező ebben a szituációban.

Példáinkat az úgynevezett hivatalos sajtó világából hoztam, ám nem mehetünk el szó nélkül a közösségi média hatásai mellett sem. Ezt egyébként Djokovics is megemlítette az Oszaka-történetben, mármint, hogy az ifjú japán lány a saját internetes platformon történő kommunikációba nőtt bele, ehhez szokott hozzá. Ez mind igaz, de ugye ebben az esetben szinte kizárható az interaktivitás lehetősége, miszerint a mások által megfogalmazott, esetleg akár kellemetlen, mégis fontos kérdésekre választ kapjunk. Vagy legalább feltehessük őket... Ha van saját oldalunk, ott azt osztunk meg, amit akarunk, s nem szükséges bíbelődni mások felvetéseivel. A kommentek ugyan jönnek, azokra meg nem kell válaszolni, ugye. Hozzáteszem, pont ez az a műfaj, amely név és felelősség nélküli „gazdái” miatt sokkal kínosabb reakciókat szül, mint a legkeményebb sajtótájékoztató leghülyébb kérdése. Mert az legalább face to face megy, s hozzá az arcát, a személyazonosságát kell adnia a megfogalmazójának. Némileg hasonló a helyzet a nagyobb klubok, szövetségek saját médiaszekciójával. Az érdekes, belső információkat, átigazolási bombákat logikusan megtartják maguknak, viszont egyetlen kritikus mondat sem hangzik el, ha épp tökéletesen helyénvaló lenne, akkor sem.

A magam részéről ebben látom a „független sportsajtó” létjogosultságát, de közben a versenyzőnek is lehetősége legyen arra, hogy egy bizonyos határon túl mondhassa azt: köszi, ezt már nem... Ám ezt a határt az ésszerűségen belül kell meghúzni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
Amikor a földkerekség egyik legjobban kereső, közismert sportolója visszalép sportága egyik legnagyobb eseményétől, azzal foglalkozni kell, még akkor is, ha nevezett klasszis épp azért lépett vissza, mert érzése szerint túl sokat foglalkoznak vele. Első pillantásra ez a róka fogta csuka klasszikus esete, de megpróbáljuk kibogozni a szálakat. Oszaka Naomiról van szó, a női tenisz mindössze huszonhárom éves, mégis már négyszeres Grand Slam-bajnok üdvöskéjéről. Ízig-vérig profi sportág képviselője, ahol a szakmai érték, a biznisz, a támogatók és a média kiszolgálása jóval a többiek előtt s kéz a kézben jár. Ahol pontosan tudják, hogy a sajtó nélkül nincs népszerűség, s ezért jellemzően segítik az újságírók munkáját (például részletes adatokkal, statisztikákkal), mintsem hogy a máshol oly sokszor tapasztalt „sajtóelhárítást” alkalmaznák.

Oszaka ebbe született és szokott bele, nem is volt vele baja egészen 2018-ig, amikor Serena Williams ellen megnyerte élete első GS-tornáját, a US Opent. Itt viszont olyan trauma érte, ami miatt állítása szerint mentális betegség spiráljába került. Emlékezhetünk, a japán lány magabiztosan „csomagolta össze” 6:2, 6:4-re a 24. GS-diadalára készülő amerikai favoritot, Serena Williamset, ám a végén mégis ő zokogott bánatában. Történt ugyanis, hogy neves riválisa a sportágban ritkán látható módon összeveszett Carlos Ramos vezetőbíróval, szinte őrjöngött dühében, a húszezer helyszíni hazai drukker pedig természetesen a pártját fogta. Ez abban csúcsosodott ki, hogy a teljesen vétlen felet, aki ráadásul csúnyán elverte hősüket, kifütyülték. Nos, Oszaka szerint innentől datálhatók lelki természetű gondjai, amelyek most abban csúcsosodtak ki, hogy az idei Roland Garroson előbb a szabályok szerint kiróható 15 ezer dolláros büntetés ellenére megtagadta a részvételt a sajtótájékoztatón, majd az első forduló után visszalépett a patinás párizsi salakpályás viadaltól.

No de hogy jönnek a sajtótájékoztatók, az újságírók a képbe? Hiszen az eddig leírtak alapján nekik az égvilágon semmi szerepük nem volt a mentális összeomlásban. Nos, az ingatag pszichéjű versenyző elmondása alapján úgy, hogy azóta szerinte túl sokszor kérdezték arról a bizonyos 2018-as esetről. Mivel nem voltam ott ezeken a médiaeseményeken, igazságot nehéz tennem, s különben is, ami az egyiknek kínos, azt a másik szinte élvezi. Itt van például a férfitenisz szerb állócsillaga, Novak Djokovics, aki sokkal több „stuffot” kapott a médiától eddigi pályafutása során, mint amennyit Oszaka valaha is fog, mégsem zakkant bele. Most egyébként úgy fogalmazott, hogy megérti sporttársa lépését, a sajtótájékoztató valóban lehet lelkileg megterhelő, főképp, mondjuk, egy kínos vereség után. Huszonöt éve vagyok a pályán, s tanúsíthatom, mindenhol akad néhány olyan kolléga, akinek a megnyilvánulásai miatt én szégyellem magam, a többség azonban értelemszerűen nem ilyen. Hozzáteszem, bejelentése után röviddel (amelyre a Grand Slam-szervezők határozott közleményben válaszoltak) a távol-keleti klasszis már bocsánatot kért azoktól az újságíróktól, akiket megbántott, s elismerte, üzenete és annak időzítése sem volt túl szerencsés.

Oszakának sikeres kigyógyulást kívánunk depressziójából, maradnánk azonban a kibontásra érdemes témánál. Mennyire számít közszereplőnek a sportoló, milyen kötelezettségei vannak a médiával szemben, mikor tűnhet el, mint az aranyóra, s mikor kell a legkellemetlenebb szituációban is rendelkezésre állnia? Nos, az olyan profi sportágakban, ahol iszonyatos pénz mozog és a világszervezetek, ligák, bajnokságok igen erős szabályokkal kötelezik agyonfizetett embereiket a nyilatkozatra, természetesen utóbbi dívik. Persze itt is lehet huncutkodni, megtalálni a kiskaput, ahogy például Marshawn Lynch amerikaifutballista, az NFL egyik sztárja 2015 januárjában tette. Elment ugyan a hivatalos sajtótájékoztatóra, s ott is töltötte az előírt időt, de minden kérdésre a következőt válaszolta: „I'm just here so I won't get fined...” – Csak azért vagyok itt, hogy ne büntessenek meg...

Közepesen kreatív megoldás, kell hozzá elhivatottság, no meg egy bizonyos intelligenciaszint (hiánya). Nem lehet ez a követendő megoldás, a nagyközönség semmilyen releváns információt nem kap, legfeljebb kínjában röhög a hatalmas taplóságon. Az ideális nyilván az, ha az újságíró és a sportoló között olyan bizalmi kapcsolat alakul ki, hogy nemcsak a siker, hanem a kudarc esetén is őszintén tudnak kommunikálni, amelynek a fogyasztó (néző, olvasó, hallgató) a fő haszonélvezője. Erre egy saját példát említenék 2009-ből. Balzsay Károly hazai kötelek között, a Syma-csarnokban váratlanul elveszítette a Robert Stieglitz elleni bokszmeccsét, egyben veretlenségét és a WBO-szervezet nagyközépsúlyú világbajnoki övét. A kilencedik menet végére (vélhetőleg a rossz hidratáció miatt) gyakorlatilag elfogyott, kiszáradt, elhagyta minden ereje, képtelen volt folytatni a küzdelmet, hordágyon hagyta el a ringet, első útja a kórházba vezetett. Ott hívtam fel telefonon, de csak úgy tessék-lássék, mert ezúttal minden – még egészségügyi – oka meglett volna rá, hogy ne nyilatkozzon. Ám Karesz „közös éveinkre” (együtt kezdtük a pályafutásunkat, ő bunyósként, én újságíróként), emberi kapcsolatunkra tekintettel s főképp a saját korrektsége okán visszahívott, így egy igazán mély, hatásos interjú készülhetett el. Azóta sem lehetek ezért neki elég hálás. Előfordul azonban, hogy a jó kapcsolat sem elég. A Magyar Birkózószövetség sajtófőnökeként igen nehéz helyzetbe kerültem a 2016-os riói olimpián, mert néhány klasszisunk veresége után nem állt meg a kijelölt zónában a jogtulajdonos televíziónak nyilatkozni. Egészen pontosan senkinek sem. Egykori birkózóként sejtem, hogy tíz kiló fogyasztás és egy elveszített ötkarikás elődöntő, az álmok összetörése után milyen lelkiállapotba kerül az ember, de az, aki képes végigcsinálni évtizedeket ebben a kőkemény sportágban, néhány másodpercre, egy-két szomorú szóra meg kell tudnia állni a mikrofon előtt. Maradjunk annyiban, hogy másnapra szállítottam a médiának az eltűnő versenyzőket, s azóta is sulykolom mindenkinek, hogy egy akármilyen rövid megnyilvánulás kötelező ebben a szituációban.

Példáinkat az úgynevezett hivatalos sajtó világából hoztam, ám nem mehetünk el szó nélkül a közösségi média hatásai mellett sem. Ezt egyébként Djokovics is megemlítette az Oszaka-történetben, mármint, hogy az ifjú japán lány a saját internetes platformon történő kommunikációba nőtt bele, ehhez szokott hozzá. Ez mind igaz, de ugye ebben az esetben szinte kizárható az interaktivitás lehetősége, miszerint a mások által megfogalmazott, esetleg akár kellemetlen, mégis fontos kérdésekre választ kapjunk. Vagy legalább feltehessük őket... Ha van saját oldalunk, ott azt osztunk meg, amit akarunk, s nem szükséges bíbelődni mások felvetéseivel. A kommentek ugyan jönnek, azokra meg nem kell válaszolni, ugye. Hozzáteszem, pont ez az a műfaj, amely név és felelősség nélküli „gazdái” miatt sokkal kínosabb reakciókat szül, mint a legkeményebb sajtótájékoztató leghülyébb kérdése. Mert az legalább face to face megy, s hozzá az arcát, a személyazonosságát kell adnia a megfogalmazójának. Némileg hasonló a helyzet a nagyobb klubok, szövetségek saját médiaszekciójával. Az érdekes, belső információkat, átigazolási bombákat logikusan megtartják maguknak, viszont egyetlen kritikus mondat sem hangzik el, ha épp tökéletesen helyénvaló lenne, akkor sem.

A magam részéről ebben látom a „független sportsajtó” létjogosultságát, de közben a versenyzőnek is lehetősége legyen arra, hogy egy bizonyos határon túl mondhassa azt: köszi, ezt már nem... Ám ezt a határt az ésszerűségen belül kell meghúzni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!