B. G. 2011.01.26 10:33 Frissítve: 2015.03.22 02:31

Agassi: egykori „rocksztárból” szuperatléta

Nyolc éve már, hogy a tenisztörténelem egyik legnagyobb alakja (és ezen belül talán legkiválóbb adogatásfogadója), a sportág életét karizmatikus egyéniségével hosszú ideig színesítő Andre Agassi megnyerte Melbourne-ben az utolsó Grand Slam-tornáját. Tiritarka ruházatú, fülbevalós, hosszú hajú „Paradicsommadárként" tűnt fel, és kőkeményen dolgozó tudatos profiként jutott még egyszer a csúcsra az Australian Openen.

Agassi 2003-ban az Australian Open-trófeával (Fotó: Action Images)

 

Ha 2003 első GS-viadalára tekintünk vissza, hirtelenjében három plusz egy slágertémát emelhetnénk ki. Utóbbival kezdve: kiemelt tornán ekkor érte el élete legjobb eredményét néhány esztendővel ezelőtti éljátékosunk, Mandula Petra, aki a svájci Emmanuelle Gagliardi oldalán egészen az elődöntőig menetelt párosban. Ennek és más, a következő hónapokban aratott sikereinek köszönhetően májusra a 13. helyig kapaszkodott fel a vonatkozó világranglistán!

Női egyesben Serena Williams sorozatban a negyedik Grand Slam-versenyét nyerte meg – nővérét, a nála egyel hátrébb (tehát másodikként) kiemelt Venust felülmúlva nagy csatában –, és ezzel megcsinálta a Serena Slamet. Naptári éven belül nem jött ez össze neki (negyedik hölgyként), mivel nagy sorozatának megkezdése előtt sérülése távol tartotta Melbourne-től, de most így is elmondhatta magáról, hogy egyszerre mind a négy érintett erőpróbán ő a címvédő, valamint ugye meglett a karrier Grand Slame, ami korábban csupán öt elődjének sikerült.

Közben Martina Navratilova az indiai Leander Paes oldalán diadalmaskodott vegyes párosban, ami az 57. GS-diadala volt mindhárom számot figyelembe véve (három esztendővel később 59-nél „állt le"), egyúttal csúcstartóvá lépett elő, hiszen már a 47. évében járt, és ettől fogva ő a legidősebb teniszező, aki a négy rangos tornán bármiben is első tudott lenni. Ezen kívül végre teljessé vált a kollekciója: mind a 12-féle Grand Slam-bajnoki címet begyűjtötte legalább egyszer, ami rajta kívül senkinek sem sikerült az Open Era 1968-as kezdete óta!

Nem volt ellenfele

A korszakos sztárok és rekordok kedvelőinek harmadikként a férfigyőztes Andre Agassi járt a kedvében. A negyeddöntőben került szembe először kiemelt riválissal, és amit Sébastien Grosjean ellen művelt, azt nem könnyű pontosan visszaadni. Talán úgy lehetne érzékeltetni, mi folyt a pályán, hogy a francia kifejezetten jól teniszezett, ütött egy vagon nyerő ütést, mégis 6:3, 6:2, 6:2-es verésbe szaladt bele.

Az amerikai tempóját képtelenség volt tartani, ütéseit követően a labdák rendre az alapvonal közelébe érkeztek, a mérkőzés első percétől kezdve az utolsóig ugyanolyan erővel. Az jött le a látványból, hogy ha ilyen napja van, nincs az az ember, aki le tudná győzni.

Következett a sorban a nála mindössze egy évvel fiatalabb Wayne Ferreira, aki már szintén kifelé ment a sportágból – a megelőző hónapokban például csak hébe-hóba edzegetett. Annál nagyobb szenzáció volt tőle, hogy 11 évvel pályája első GS-elődöntője után újra négy közé tudott kerülni – másodszor is Ausztráliában, egyúttal tényleg utoljára –, holott a földkerekség hatodikjánál jobb sosem volt, nem hogy ekkoriban.

Most játszott 11. alkalommal Agassival, aki a tízből tíz siker után ezúttal nem/sem adta ki magából a maximumot. Igaz, nem is kellett. A dél-afrikai rettenetesen teniszezett, ennél kevesebb fonákot talán csak akkor nem terelt volna át a túloldalra, ha az ütő nyelével próbálja eltalálni a labdát, Agassi pedig nagyobb játékos annál, hogy ne szúrja ki ellenfele gyengéjét. Zúdultak is a labdák Ferreira baljára, a végén meg már mindegy volt, hová...

Az ötvenedszer Grand Slam-szereplő Andre a végső győzelemért Rainer Schüttlerrel került szembe, egy meglepetésemberrel, akinek személyében 1996 óta először jutott el ilyen messzire német versenyző. Nem kérdés, hogy esélytelenebb volt, mint annak idején a Melbourne-ben diadalmaskodó Becker, vagy a Borisnál néhány hónappal később a Roland Garros végjátszmájában alulmaradó Michael Stich: a szóban forgó 2003-as finálé előtt egy nyolcaddöntőt mutathatott fel legjelentősebb dobásaként, még 2001-ből – és azóta is csak a 2008-as wimbledoni négy közé kerülésével alkotott nagyot.

„Agassi zseniális játékos, sokkal jobb nálam, veszítenivalóm azonban nincs, meg aztán neki is lehet rossz napja. Hátha valami romlottat eszik szombat este..." – mókázott a záró napi meccs előtt Schüttler.

„Hogy lehetek-e még jobb? Talán igen, talán nem. Mindenesetre sohasem éreztem magam ennyire erősnek, gyorsnak és kiegyensúlyozottnak, ezen felül van tizenhét évnyi tapasztalatom, és továbbra is ég bennem a győzelmi vágy. Nyerni akarok mindenképpen, már csak azért is, mert tavaly egyetlen Grand Slamen sem lettem első. A célkitűzésem márpedig az: egy évben legalább egy győzelem" – vázolta elképzeléseit az összecsapásra hangolódván az amerikai.

Melbourne mestere

Január 26-án aztán elérkezett az összegzés pillanata. Brian Vahaly 131 perc, Li Hjung Taik 80, Nicolas Escudé 168, Guillermo Coria 48, Grosjean 120, Ferreira 88, Schüttler 76 – így nyerte meg Agassi a 2003-as Australian Opent, és lett a sportág történetének negyedik férfiúja, aki legalább négyszer győzött Melbourne-ben. Korábban Jack Crawford, Ken Rosewall és Roy Emerson (valamennyien ausztrálok) tudta véghezvinni ezt a bravúrt, az utóbbi például hatszor diadalmaskodott, de nem is ez a lényeg.

AGASSI VS. SCHÜTTLER, MELBOURNE, 2003
 

Hanem hogy Agassi majdnem 33 évesen vidáman átvágtatott a mezőnyön, hét mérkőzésén összesen egy játszmát veszített, gémet is csupán 48-at, ebből 15-öt a harmadik fordulóban, Escudé ellen. Jó, jó, mondhatnánk, hogy nem találkozott igazán erős ellenféllel (csak ketten voltak köztük kiemeltek, miközben az első nyolc helyen rangsoroltakból egyedül Ferreira jutott be a negyeddöntőbe, és ő sem mint favorit...), meg hogy Coria másfél szett után feladta ellene a küzdelmet, no de akkor is: hét meccsen keresztül ilyen formát mutatni, a legkisebb megingás nélkül, az minimum dicséretre méltó.

Meg aztán volt akkora fölénye a fellépésein, ami nem feltétlenül tartozik a „megszokott" kategóriájába. Különben is, a többieket – mármint azokat, akikkel nem mérkőzött meg – elnézve bátran kijelenthetjük: nem volt olyan játékos, aki nyolc éve ilyenkor meg tudta volna verni őt Melbourne-ben.

Ahol egyébként csupán 1995-ben szerepelt először, és mégis már negyedszer nyerte meg. 2000 óta – 21 találkozón át – nem talált ott legyőzőre (2002-ben csuklósérülése miatt nem állt rajthoz), összmérlege 39–3 (!) volt, ráadásul a döntőkben egyszer sem ütközött különösebb ellenállásba. 1995-ben simán elintézte Pete Samprast, 2000-ben Jevgenyij Kafelnyikovot, 2001-ben Arnaud Clément-t – de olyan könnyen, mint ezúttal, az életben nem nyert Grand Slamet.

Hetvenhat percig tartott az egész, ennyi idő alatt 6:2, 6:2, 6:1-gyel küldte padlóra a pályafutása első – és már akkor látszott: minden bizonnyal utolsó – nagy döntőjét játszó Schüttlert, méghozzá úgy, hogy rögvest a meccs elején tudatosította német ellenfelében: „Öreg, itt ma nem nyerhet más, csak én."

Az első nyolc labdamenet Agassié lett (finom kis nyitány...), hogy aztán a kilencediknél saját magát ünnepeltesse a közönséggel Schüttler – jellemző, hogy az első pontját sem maga hozta össze, hanem a Las Vegas-i géniusz ütött nyúlfarknyival hosszabbat.

Sok szót tehát nem érdemel a finálé, hiszen a pályán végig az történt, amit Agassi akart, leszámítva néhány bátrabb, de mindössze egy árva adogatáselnyerésre alkalmas megmozdulást a másik fiú részéről. Mindenesetre utóbbi is rászolgált a 327 ezer dollárra, elvégre kifejezetten jó játékosokat tüntetett el a mezőnyből, elég csupán Richard Krajicek, James Blake, David Nalbandian vagy Andy Roddick nevét említeni.

Családosan a rekordlistán

Ennyit Schüttlerről. Agassiról kicsit bővebben. „Nem tartom öregnek magam, igenis vannak tartalékaim, meg aztán mindig is arról voltam híres, hogy megfelelően be tudom osztani az energiámat egy-egy Grand Slam-verseny alkalmával. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy lassan eljár felettem az idő, ezért különösen nagy értéke van a győzelmemnek. Merthogy ezek a pillanatok sajnos nagyon gyorsan elmúlnak" – fogalmazott a döntő után.

Tenisztudása nem kopott meg, ez teljesen nyilvánvaló, viszont fizikálisan ott tartott, ahol korábban talán még soha. Egyetlen grammnyi súlyfelesleg sem volt rajta, lábai szinte folyamatosan jártak, gyorsan gondolkodott, kegyetlenül kivitelezett – nem véletlen, hogy az Australian Open internetes honlapján a szakíró szerepét betöltő Mark Woodforde „Gyilkos"-nak titulálta őt. Tényleg olyan volt.

És az az érdekes, hogy öregkorára vált igazán azzá (akkor már éppen harminchárom éve nem győzött ilyen idős teniszező egyéni Grand Slam-tornán – 1970-ben a 34 esztendős spanyol Andrés Gimenót ünnepelték a párizsiak). A 15 GS-döntőjében elért nyolc győzelméből ötöt 29 éves kora után szerzett, ezenkívül volt további három „ezüstérme" ezalatt (Wimbledon, 1999; US Open, 2002; illetve később szintén New York, 2005), és az első kettőben örök nemezisétől, Samprastól kapott ki.

És ha már itt tartunk, érdemes összevetni Pistol Pete-tel. Minden idők addigi legjobbja – Roger Federer hatalomátvétele ugye még odébb volt, első felnőttkori wimbledoni hódítására például még néhány hónapot várni kellett – 29 éves kora után egyetlen nagy tornát tudott csak megnyerni, a 2002-es US Opent, és mindössze két további döntőt játszott. Agassi eredménylistája mintha kicsit bővebb volna...

Ilyenkor érdekes azt a témát feszegetni: vajon hány trófea került volna még az egyébként 60-szoros tornagyőztes teniszező kincstárába, ha nem pazarol el éveket a pályafutásából? A Grand Slam-diadalok tekintetében így „csupán" nyolcadik a rangsorban, eggyel lemaradva a várhatóan majd jobban is elhúzó Rafael Nadal, kettővel Bill Tilden, hárommal Björn Borg és Rod Laver, hattal Sampras, jelenleg nyolccal pedig Federer mögött.

Ugyanakkor holtversenyben áll olyan óriásokkal, mint Jimmy Connors, Ivan Lendl, Fred Perry és Rosewall. Nála továbbá illik megemlíteni, hogy beléphetett abba az exkluzív klubba, melynek tagjai mind a négy nagy viadalon győztek (rajta kívül Perry, Don Budge, Laver, Emerson, valamint azóta már Federer és Nadal tartozik ide).

Mindezt úgy, hogy előbb egy kisebb (1993), majd egy iszonyatosan mély szakadékból (1997–1998) tért vissza, először a huszadik, másodjára a száznegyvenedik hely környékéről hágva a legmagasabb ormokra. Túl volt már néhány lazább, illetve súlyosabb műtéten, egy sikertelen házasságon (a hollywoodi sztár Brooke Shieldsszel), és immár – a tán még nála is szebb életművű – Steffi Graffal töltötte a pályán kívüli idejét, boldog apaként.

Értők egyébként azt szokták mondani, hogy akinek gyereke van, ebben a maximális koncentrációt követelő sportágban igazán nagy dolgokra már nem képes, elvégre elméjének bizonyos százalékát leköti a család. Agassi az élő cáfolat, hiszen melbourne-i sikere abszolúte nem a véletlen műve volt: az előző idényben három különböző borításon nyert Mestertornát, fináléig jutott a US Openen, és végig versenyben állt a világelsőségért a nála évtizeddel fiatalabb Lleyton Hewitt-tal.

Öregember nem vénember

A zseni maga leszögezte: „Kijelenthetem, hogy az elmúlt két hétben jobban teniszeztem, mint eddig bármikor. Erősebbnek érzem magam, és nagy boldogság, hogy mindez az eredményekben is megmutatkozik. Mindig arra készülök, hogy vegyem a kanyarokat, átugorjam az akadályokat, megbirkózzak a váratlan helyzetekkel, ezért tudom még most is megnyerni a legnagyobb csatákat. A testnek és az agynak állandóan készenlétben kell állnia, hisz a legjobbakkal kell felvenni a versenyt, különféle borításokon.

Nos, én még mindig készenlétben állok. Tudni fogom, mikor jutok el oda, hogy azt érzem a meccs előtt, itt már biztosan nem nyerhetek. Ekkor fogom abbahagyni. De ez még messze van."

Ezt támasztották alá edzői is. Darren Cahill nem sokkal korábban még Hewittot katapultálta a világ élére, aztán összerúgta a port honfitársával, s ezekben a hónapokban már Agassival foglalkozott:

„Még én is játszottam, amikor már számított valakinek, és mondhatom, nem ment neki akkor sem jobban, mint most. Egyszerűen lenyűgöző, milyen okosan tud teniszezni. Tavaly januárban nagyon félt, amikor csuklósérülése miatt lénytelen volt lemondani az Opent. Szerencsére nem kellett abbahagynia a játékot, így az elmúlt esztendőt arra szánhatta, hogy utolérje a többieket – az eredmények azt mutatják, sikerült neki."

Gil Reyesnek hívják azt az embert, aki a kezdetektől Andre mellett volt, immár 18 esztendeje a kopasz géniusz erőnléti edzőjeként. Épp ezért érdemes figyelni arra, amit mondott:

„Emlékszem, annak idején Houstonba vittem Andrét, hogy együtt tréningezzen Carl Lewisszal és Leroy Burrell-lel. A vágtagyakorlatok után a rekortánon üldögéltünk, Lewis pedig csak annyit mondott nekünk: »Igen egyszerű a képlet: amikor a verseny vége felé közeledsz, ne lassítsál.« Andre azóta is észben tartja ezt a mondatot. Láttam őt sírni, hallottam a tüdejét zihálni, százszor, ezerszer éltünk át közösen kínokat, és tudom, nincs már sok hátra. De hogy mikor és hol lesz vége, az kiszámíthatatlan. Ezért olyan különleges és izgalmas őt edzeni."

Azóta kiderült, hogy a dicsőségesen kezdett 2003-as szezont is beleértve még négy idényen át láthattuk az amerikait a pályán rohangálni, ám a legutolsó időszakban már csak az esztendő második felében – mert hiába a tökéletesen karbantartott acélos test, az idő múlásával egyre kínzóbb fájdalmak akadályozták a játékban.

Amikor a hosszú idő után először nem kiemelt játékosként bevállalt 2006-os US Open harmadik körében a főleg bombaadogatásaira alapozó német Benjamin Becker négy szettben kiszerválta a mezőnyből, a megható beszédében végleg búcsúzó Andre Agassit nyolcperces álló ovációval köszöntötte a publikum. Tudták, miért tapsolnak olyan nagyon.

AHONNAN INDULT: AGASSI ELSŐ GS-FINÁLÉJA