Satan eljött, de az NHL-es Fradi rálicitált

Sőt! Esztendőről esztendőre kisebb-nagyobb bravúrokkal kovácsoltuk picinyke, de egyre növekvő hírnevünket. Egyik évben szlovák szégyen (4–2 Magyarország javára 2003 novemberében), a másikban kanadai csodálkozás (5–4-es szoros juharleveles győzelem 2004 februárjában).

A 2005-ös viadalon is akadtak felvillanásaink: Kanada ellen az első harmadban még tartottuk magunkat (mindössze egygólos hátrányban voltunk – a vége 0–7 lett), a szlovákokkal szemben vezetni is tudtunk húsz perc után (2–1 – a vége 2–4), míg a németek ellen már két játékrészt is túlélt a magyar előny (3–2 – a vége 3–4). A három meccs a versségek ellenére is hasznos volt, és a BS-ben mindennap több ezer élvezhette a magas szintű hokit.

A február 11-én kezdődő háromnapos tornán egyébként elméletben össze lehetett volna mixelni egy Jonas – Bakos, Barta – Nagy, Országh, Satan összetételű együttest is, más kérdés, hogy egyikük sem magyar (Bartát pedig a német hátsó alakzatból csak a „csatártúltengés" miatt, a játék kedvéért száműztük a védelembe). E fantáziacsapat jobbszélsője amúgy az egész mezőny egyik legnagyobb sztárja volt, és exkluzív interjút is adott az NS-nek.

A szlovák sztárvendég

Az 1974-es születésű Miroslav Satan a felvidéki Nagytapolcsányból jutott el a jégkorong Mekkájába, az NHL-be, s ott ünnepelt csillag lett. Tavalyig 1050 ligameccsen 735 pontot termelt (a beszélgetés idején még „csupán" 704/519-nél tartott), kétszer lépett jégre All Star-gálán, míg 1999-ben a Buffalóval Stanley-kupa-döntőt játszott. Azóta, tíz évvel később pedig a Pittsburghgel meg is nyerte azt!

Hazája színeiben négy olimpián szerepelt, a vb-ken pedig (egyaránt csapatkapitányként) mindhárom éremfajtából gyűjtött egyet – az aranyat 2002-ben, a világ nagy ámulatára (miután 2000-ben a világbajnokság legjobb csatárának választották). Egy szó, mint száz, a szlovák sport egyik legnagyobb alakját faggatta kollégánk Budapesten.

– Ünnepnap?
– Minden meccsnap ünnep – vágta rá mosolyogva az akkor éppen a Slovan Bratislavát erősítő támadó, aki jubilált, hisz a németek ellen századszor kapott szerepet szomszédunk válogatottjában.

– Azért ez mégiscsak más, nem?
– Miután ilyen sokan hozzák szóba, valóban másként élem meg. Jólesett, hogy a magyar szövetség a torna sajtótájékoztatóján külön köszöntött, de jelzem, a pezsgőt nem bontottam ki, azt majd vasárnap estére tervezzük.

– Ünnepelhetné most akár a kétszázadik bevetését is, hiszen olyan régóta szerepel a legjobbak között.
– Valóban, ám az NHL-játékosok többségéhez hasonlóan én is sokszor csak a messzi távolból drukkoltam a fiúknak. Nem volt könnyű, ám idővel túltettem magam rajta, a tengerentúli liga külön világ.

– Mesélne róla?
– Profizmus. Ez az a szó, amely mindent magában foglal: a közönség kiszolgálását, a körülményeket, a színvonalat, no és nem mellékesen a jó fizetést. Egy biztos: amíg az egészségem engedi, és amíg élvezem, szeretnék ebben a közegben jégkorongozni. A bérvita sem tarthat az örökkévalóságig.

– Most éppen ennek köszönhetjük, hogy vendégül láthatunk olyan játékosokat, mint például ön. Szóval ebből a szempontból mi örülünk, hogy szünetel a liga.
– Tény, ellenkező esetben valóban nem lehetnénk itt.

– A hetekkel ezelőtt Székesfehérvárott járó honfitársai, valamint az orosz klasszisok, Dacjuk és a többiek azt hangsúlyozták, nem is bánják, hogy pillanatnyilag áll az észak-amerikai sorozat, mert így legalább otthon lehetnek egy kicsit. Ön is így vélekedik?
– Igen. Minden rosszban van valami jó, hosszú idő után én is sokat lehetek odahaza. A feleségemmel jelenleg Pozsonyban lakunk, a Slovanban játszom, és sok időm jut a barátok, ismerősök meglátogatására.

– És a válogatott szereplésre.
– Örülök, hogy itt vagyok, és remélem, a bécsi világbajnokságon is boldog leszek. Jó volna még egyszer átélni, amit akkor éreztem, amikor otthon fogadtak bennünket a világbajnoki cím után. Felejthetetlen emlék.

– Nekünk is az volt, amikor másfél esztendeje legyőztünk az önök válogatottját!
– Hallottam hírét. Igencsak meglepődtem: bevallom, addig nem sokat hallottam a magyar jégkorongról. Azóta tudom, itt is hatalmas fejlődésen ment keresztül a sportág, szlovák edzők is tanították a játékot, kíváncsian várom, milyen meccset játszunk majd. Azt azért nem árt tudni, az akkori csapatunknál jóval erősebb a mostani.

– Tudjuk... De ön tudja-e, hogy tíz esztendeje Miroslav Satan nevével volt tele a sportsajtó?
– Nem.

– Azt írták a lapok, Dunaújvárosba igazol.
– Hova?

– Dunaújvárosba.
– ...

– Tehát csak kacsa volt...
– Szóba sem került ilyesmi.

– Kizárhatónak tartja, hogy valaha így legyen?
– Sohasem zárok ki semmit, ám nem hinném, hogy valaha is magyar együttesben szerepelek majd.

– Ha minden igaz, a Ferencváros két új szerzeménye, Rob Niedermayer és Jason Strudwick holnap érkezik hazánkba. Hallott róla?
– Igen, de nincs ebben semmi meglepő. Nekik Kanadából jó kalandnak ígérkezik a magyarországi túra, nekem Szlovákiából, innen a közelből már nem számítana igazán egzotikusnak. Noha meg kell jegyeznem, nagyon kedvesnek tűnnek itt az emberek.

A kanadai klasszisok

A kicsit tán a szlovák–magyar közeledést is elősegítő satani látogatás azonban csak villámjellegű volt a két említett kanadai itteni „kalandtúrájához" képest. Ők ötven napra jöttek, és megszerzésükön senkinek sem volt oka háborogni, mivel a klubnak egyetlen fillérjébe sem került a leigazolásuk, tudniillik minden pénzt kanadai és magyar szponzorok fedeztek.

Az egyik ilyen a Hilton Szálloda volt, ahol szintén nagyon várták őket – a személyzet például az ő mezükbe bújva fogadta a tengerentúli sztárokat! Akiknek természetesen luxus dukált, és a hotel ingyen bocsátotta a rendelkezésükre a barokk jellegű, kétszintes, 68 m2-es szobákat – mintha odahaza, a saját házukban laktak volna...

Igaz, nem nagyon érezték volna meg azt sem, ha nekik kell kifizetniük a 93 euró+áfa/nap, azaz kb. 23 500 forint+áfás díjat elegáns, mindent igényt kielégítő lakhelyükért, amelyben remekül érezte magát korábban Pelé, Cindy Crawford, Naomi Campbell, Robert Redford vagy éppen néhány nappal azelőtt Gina Lollobrigida is...

Minden készen állt tehát ahhoz, hogy ismét valósággá váljon egy „ilyen még nem volt Magyarországon!" kezdetű mondat a sportágban. Mert hát csakugyan óriási érdeklődés előzte meg az első NHL-es hokisok bemutatkozását jégkorongbajnokságunkban.

Pedig jártak már itt más hokiklasszisok is nem sokkal korábban, így a kanadai válogatott Luongóval, Giguere-rel, Heatleyvel (nem őket szorongattuk meg 5–4-re, ezek a fiúk és társaik már tényleg odaátról érkeztek és a 2004-es vb-re készültek...), a Dinamo Moszkva Dacjukkal, a Zólyom Országhgal, vagy éppen történetünk idején a szlovák válogatott Satannal, de ennyi újságíró egyikük esetében sem tolongott a Ferihegyi reptéren.

Legalább öt tévéállomás kamerája, legkevesebb harminc zsurnaliszta nyüzsgött a váróteremben. Megjelentek az FTC képviselői is, továbbá tolmácsok, hostessek és stílusosan három testőr. Többekben felvetődött, hogy vajon milyen érzés lehet Szergej Oreskinnek a két NHL-es világklasszis számára utasításokat adni?

„Mindenki azt kérdezi, izgulok-e, meg hogy mit érzek – így a Fradi orosz vezetőedzője. – Én nem vagyok annyira hasra esve, hiszen otthon, Oroszországban edzettem én még együtt nagy sztárokkal, például Igor Larionovval, igaz, ez nem ma volt, hanem nyolcvankettőben. A srácoknak a csapatban, nekik lesz hatalmas dolog. S hát persze hogy örülünk, hogy jönnek, felpumpálja az egész hangulatot a magyar hokiban, különösen a mi házunk táján."

Voltak olyanok is, akik még mindig kétkedtek a nagy pillanat elkövetkeztében. A szenzáció felröppenése óta ugyanis az NS munkatársai telefonon beszéltek Rob Niedermayer ügynökével, aki nem is tudott róla, hogy védence Magyarország felé venné az irányt, állítása szerint Németország felé kacsingattak... És attól is félni lehetett, hogy a hónapok óta zajló huzavona után mégis hirtelen elcsitul a bérvita a tengerentúlon, s akkor feltartóztathatatlan, vágtató hordaként özönlenek vissza Amerikába az NHL-es menők a másodrangú ókontinensről.

„Reméljük, nem a városnézés a fő céljuk, de a szereplésük csak akkor biztos, ha kicsusszannak majd a DAC csarnokában a jégre – mondja Hudák János szakosztály-igazgató. – Pontosan tudják, hova jönnek, hányadik helyen áll a csapat, az utóbbi napokban többször is beszéltünk velük telefonon, mindenről tájékozódtak. Már csak néhány formalitás, fénykép, játékengedélyek, és hivatalosan is a Fradi játékosai lesznek, ahogyan a szerződésükben áll: az évad végéig, legfeljebb tizenkét mérkőzés erejéig."

A zöld-fehér sálaikkal felszerelt Fradi-szurkolók ugyancsak türelmetlenül toporogtak, már rég felvették a startpozíciót az autogramvadászatra. Ötvenedszerre is nyílt az üvegajtó, ám csupán mosolygós koreai lányok, nyakkendős üzletemberek, viszontlátásnak örülő családtagok tűntek fel – hokis egyetlenegy sem.

Aztán, egyszer csak – 34-es és 44-es Fradi-mezben! – a két kanadai is: a világbajnok (2005), Stanley-kupa-döntős (1996, 2003; 2007-ben pedig majd meg is nyerte!) csatár, Rob Niedermayer Vancouverből, míg a hátvéd Jason Strudwick Edmontonból szállt át a torontói gépre, azaz immáron fél napja utaztak, de még fáradtan is mosolyogva, készségesen válaszolgattak a rohamozó sajtósoknak.

„Amikor tavaly a kanadai válogatottal itt jártam, nagyon megtetszett Budapest, pompás volt a magyar konyha is, így amikor felmerült ez a lehetőség, igent mondtunk – vázolta Niedermayer. – Szeretünk új kultúrákat, új országokat megismerni, és népszerűsíteni a hokit. Most irány a hotel, pihenünk egy nagyot, aztán holnap már edzünk új csapatunkkal."

„Én még sosem jártam errefelé, de tökéletesen megbízom Rob ízlésében – vette át a szót Strudwick. – Mindenképpen egy gárdához szerettünk volna kerülni, hiszen unokatestvérek vagyunk. A lényeg, hogy jól érezzük magunkat, remélem, nagy kaland lesz az itteni szereplés."

A magyar valóság

A buli úgy indult (folytatódott?), hogy a kedd délutáni tréningen Niedermayer szemét egy felpattanó korong lapjával eltalálta, így a megsérült csatárt azonnal a szemklinikára vitték. Szerencsére nagyobb baj nem történt, a játékos szemhéját három öltéssel összevarrták – ám a nagy dérrel-dúrral beharangozott bemutatkozás elmaradt, rá egy meccsel tovább kellett várnia a közvéleménynek.

Pedig az ő esetében külön kuriózumnak számított, hogy előzőleg utoljára Prágában, a Svédország elleni vb-döntőn szerepelt – akkor bizonyára még meg sem fordult a fejében, hogy a következő meccsét kilenc hónap múlva magyar klubban vívja majd...

A régi időkben bajnokságok tömkelegét nyerő Ferencváros egyébként ebben az időszakban már egyértelműen a két Fejér megyei nagycsapat mögé szorult a honi erősorrendben, épp ezért nagy szónak számított, hogy ilyen kevéssel a rájátszás vége előtt még volt matematikai esélye a nagydöntőbe jutásra.

Igaz, a negyedik helyről a finálét elérni bizony még a kanadai ászokkal is nagy bravúr lett volna: a Fradinak ehhez a hátralévő hat mérkőzését várhatóan 3-3 pontot érően, 60 percek alatt kellett (volna) hoznia, miközben a Dunaújváros nemcsak ellene, hanem a többi rivális ellen is botlik...

Szóval február 16-án DAC–Ferencváros: jégkorongsportunk első olyan összecsapása, amelyen magyar együttesben – jelen esetben a Fradiban – NHL-es játékos lépett jégre. A 30 esztendős Strudwick a New York Islanders, a Vancouver Canucks és a Chicago Blackhawks után, 363 NHL-es erőpróbával a háta mögött korcsolyázott ki az újvárosi pályára.

Érződött, hogy a néhány napnyi gyakorlás alatt még nem csiszolódott össze a többiekkel, néha döcögött az összjáték, de az már ennyiből is kitetszett, hogy technikás, jó védő, aki ráadásul rendkívül higgadt is. Miközben a találkozó közben futótűzként terjedt a hír a lelátón, hogy nincs megállapodás a tengerentúlon, azaz már biztos, hogy elmarad az NHL-szezon (azaz lesz idő Niedermayer debütálását is kivárni...), megszületett az első profi ligás pont a magyar bajnokságban – Strudwick adott mesteri gólpasszt Dobos Tamásnak.

A vége 3–3 lett, a büntetőknél pedig ismét a kanadaira terelődött a figyelem. Nagy volt a nyomás rajta, és kiderült, hogy ő is csak ember: megremegett a keze, Szuper Levente meg védett. Ladányi Balázs bezzeg belőtte, és ezzel eldőlt a mérkőzés. Bár az eredmény a fővárosiak szempontjából bravúrosnak tekinthető, egy fecske most sem csinált nyarat, a Fradinak már csak a leghalványabb sansza maradt a döntőbe jutásra.

De! Egyértelműen megpezsdült az élet az FTC háza táján. Így például bár nem volt telt ház, érezhetően sokan mentek ki az első „kanadai" összecsapásra az új fiúk kedvéért, sőt még egy kisebb Fradi-tábor is hallatta a hangját, ami szintén nem volt mindennapos vidéken!

A jégen pedig máris szoros lett az eredmény, azzal együtt is, hogy Strudwick messze volt a csúcsformájától, és mintha elsőre nem tette volna magát igazán oda, kemény ütközést például nem lehetett látni tőle. (A két neves légiós amúgy a számára „rendelt" hat, illetve öt magyarországi fellépésén egyaránt három pontig jutott, csak épp más eloszlásban. Játékuk más jellegű látványossággal is szolgált – lásd a videót).

A csalódottság azonban bőven túlzás lett volna, mert a csillagok csatlakozása egyértelműen szárnyakat adott a csapattársaknak – és végsősoron hozzájárult a sportág töretlenül folytatódó itthoni fellendüléséhez. Miért is? „Az edzéseken minden fradista kétszerezett erővel dolgozik, s így játszottunk a meccsen is – így Hoffmann Attila, az FTC válogatott centere. – Egyszerűen meg akarjuk mutatni ezeknek a kanadai srácoknak, a szurkolóinknak, hogy azért mi is tudunk hokizni."

Nos, ennek jegyében néhány nappal később az FTC a címvédő Alba Volánnál a szemsérülése után végre debütáló Niedermayer egy-egy góljával és gólpasszával 3–2-es bravúros győzelmet aratott, noha a fehérváriak előzőleg egyszer sem kaptak ki az idény során a rendes játékidőben!

Még kettőt kellett aludni, és újabb ünnepnapra ébredhettek a zöld-fehér drukkerek. A klubvezetők ugyanis a káposztásmegyeri AstraZeneca Jégcsarnok helyett a Strudwick és Niedermayer érkezése utáni első otthoni találkozójukat az örök rivális Újpest ellen – a nosztalgia jegyében – inkább a Kisstadionba vitték. „Gyerekkorunkban, a befagyott tó jegén sokat hokiztunk, de hivatalos meccset még sohasem játszottunk nyitott pályán" – jegyezte meg erre az utóbbi.

Több ezer ember tódult ki a sokat látott régi arénába, és még az sem riasztotta el őket, hogy előbb az eső szakadt, aztán a hó. Az időjárás viszont láthatóan nem volt tekintettel a sporttörténelmi alkalomra, és mivel mérkőzésre alkalmatlanná tette a játékteret, a kanadaiak „hazai" bemutatkozása egyelőre elmaradt, a népek meg némi várakozás után fordulhattak vissza.

Mindez 2005-ben, Európa közepén, két NHL-es sztárral, egy állapotát tekintve a múlt század közepét idéző létesítményben. Vicces volt – persze a szó átvitt értelmében...